Fordul a kocka...

Meghoztam az egész fejezetet. Remélem tetszeni fog.
Következő a héten valamikor....
Még nem tudom mikor lesz időm.
Addig is pusszancs
Tiszti

(Alice)

Nem számolom a napokat, az órákat, de tudom, hogy már két hónapja nem találkoztam a családommal. Nagyon hiányzik Jazz, és a többiek is. De eddig, amíg lehetőségem volt rá, hogy visszamenjek, nem mentem, most pedig úgy érzem, már nem hozzájuk tartozom…

A szerencse az, hogy mindent szemmel követhetek – hála a képességemnek – ami a családban történik. Legalábbis a sorsdöntő eseményeket. Mióta eljöttem, kicsit, mintha megváltoztam volna. Nem vagyok már az a vidám kis csaj, aki eddig. Esténként búskomoran járom a sötét utcákat, és minden sarkon, ha találok egy hajléktalant, aki azonnal felpillant rám. S a szeme megcsillan egy pillanatra az éjszakában, majd kialszik. És épp ezt érzem én most, a lelkem "gyertyája" kialudt, és ezzel együtt megszűnt minden érzés....a szeretet, és a boldogság, mind-mind, már csak emlék a ködös múltból.

Másik probléma, az hogy éhes vagyok, nagyon-nagyon. Sőt mi több, ha lehet úgy mondani, farkas éhes. Hetek óta nem jártam erdőben. Most pedig már a szemem is kopog az éhségtől. Nagyon, nagyon rossz érezni a sok finom vér illatát a levegőben összekavarodva, ahogy még különlegesebb ízt alkotnak. Hm, ínycsiklandozó. Ja és igen, lehet, hogy meg vagyok kicsit kattanva, de azt hiszem, ma este emberi vérre fáj a fogam. Egy olyan különlegességre, amit még nem kóstoltam soha… Az éjszakai csendet megtörte egy rekedtes hang a távolból, és ez a hang meg is ijesztett.

– Kislány, gyere ide, ne félj, segítek – dörmögte. Az ijedtségemnek köszönhetően felélénkült bennem a megmentő ezért azonnal összpontosítani kezdtem a hangra. Majd vámpírtempóra kapcsolva, futni kezdtem feléjük. Hamar a közelbe kerültem, de nem fedtem fel magam, vártam még kiderül, hogy mit is akar vele tenni.

Megpillantottam a kislányt, aki pár méterrel arrább üldögélt a falhoz támaszkodva, és egy macskát szorongatott a kezében. Közben pedig zokogott. A férfi nehezen támaszkodott a falnak és alig állva a lábán, a kislány felé vette az útját. Nem tudom mit akart tenni az ember, igazából átgondolni sem tudtam, azonnal cselekedni kezdtem. A kislányhoz rohantam és villámgyorsan a karjaimba kaptam, majd a tetőre ugrottam vele együtt. Ott megálltam és lenéztem az emberre, aki még mindig a falhoz közeledett, hiszen még csak észre sem vette, hogy eltűnt a kislány.

– Nyugi, kicsike, mi a neved, hazaviszlek – szólítottam meg a lányt, aki már rázkódott a sírástól.

– Dakota Mileno a nevem. És nincs otthonom. Nincsenek szüleim, és félek – szipogott és megmozdult a karomban majd rám emelte gyönyörű kék szemeit. Viszont ami megbabonázott az nem a szeme volt. Hanem az illata… Mély levegőt vettem, és éreztem, ahogy az orromat végigcirógatja a különleges vérének aromája. Finom…Isteni finom. – Tudattalanul félresöpörtem a haját, és a nyaki ütőerére kezdtem fókuszálni. Lentebb hajoltam és belemélyesztettem pengeéles fogaimat az ő gyenge, hártyavékony bőrébe. Viszont mikor a vére hozzáért a számhoz már nem éreztem azt a vonzást, amit eddig. Most már kötődést éreztem. Dakota megfeszült karjaimban és felsikított, én pedig felemeltem a fejemet a nyakától. Tudtam, hogy az amit teszek az súlyos bűn, de én nem tudom megölni sem már. Épp ezért döntöttem úgy, hogy azonnal haza fogok menni.

A karomban a rángatózó Dakotával a több utcányira álló autómhoz rohantam és miután őt bevágtam a hátsó ülésre. A gázba tapostam és Forks felé vettem az irányt.

A kocsi a kislány sikolyaitól zengett, hisz mivel ő kicsi kétszer nagyobb fájdalmat érez mint én annak idején, vagy bárki más tőlünk. Igazából, kiszívhattam volna a vért, úgy ahogy Edward tette egykor Bellával, de valamiért már félek hozzányúlni. Pedig, tudom, hogy mennyivel egyszerűbb lenne neki és a családnak is. De mégsem, hiszen a lehet úgy mondani akkor első látásra, beleszerettem. Ne gondoljatok semmiféle ferde hajlamokra, nem. Csak egyszerűen, amikor azt mondta nincs családja, az villant át a cseppnyi fejemen, hogy én akár lehetnék. De, mivel az éhség felülkerekedett rajtam, megharaptam és ezzel tönkre tettem mindent, amit elképzeltem.

Hallottam, ahogy hátul megreccsen az ülés a kislányom alatt, de tisztában voltam azzal, hogy ez teljesen természetes. Viszont elkezdtem aggódni is a rendőrök miatt, meg a családom miatt. Vajon tárt karokkal fogadnak, vagy páros lábbal rugdosnak ki a házból? Na és mi van akkor, ha az én kicsikémet megakarják, majd semmisíteni? Akár ők akár a volturi? Titokban tudjuk tartani Dakotát? Istenem….

Nem kellene visszamennem, de egymagam nem tudom ezt végigcsinálni, szükségem van Carlisle segítsége, és a családom megértésére is, a probléma az, hogy ezek közül lehet, hogy egyiket sem kapom meg.

Százhatvannal száguldottam az úton, de nem bántam, hiszen, minél előbb hazajutok annál jobb lesz Dakotának és nekem is.

A komp nem működik! – olvastam el a táblán álló szöveget és padlófékkel álltam meg a sorompó előtt. Iszonyat ideges lettem, amiért több órás kerülőt kell tennem, a komp miatt, de sajnos nincs más választásom.

Este tíz óra van, és még mire hazaérek, Dakota simán átlépi azt a határt, hogy bárki megmentse a vámpír élettől. Viszont, ha valaki meg akarja semmisíteni azt csak a testemen át, tudja majd. Ott pedig senki nem tenné meg. Hacsak nem lesz Dakota valami megfékezhetetlen vadállat. Márpedig ha Carlisle segít, akkor ilyen problémának sem kellene felmerülnie.

Mivel már úgy éreztem, nem tudok koncentrálni félreálltam az úton és hátramásztam Dakotához.

– Nyugi, kincsem, elmúlik. Vigyázni fogok rád. Soha többé nem leszel egymagad. De ahhoz ezt ki kell bírnod. Bízz bennem.

– Forró – sikította és a teste megfeszült a fájdalomtól.

Behunytam a szemem és közben azt próbáltam felemészteni, amit tettem. Részben jó, részben rossz egyelőre, neki rossz nekem jó, később ez az állapot teljesen felfordul és hát akkor nagyon nagy gáz lesz.

Adtam egy puszit a homlokára, majd kimásztam mellőle és becsaptam a hátsó ajtót. A torkom az idegesség ellenére is égett, így mivel már úgy is megálltam megvacsorázom, és csak úgy térek haza. Átugrottam a szalagkorlátot és az árkot is sikerült, így pont az erdő szélén landoltam. Szerencsémre azonnal kiszúrtam egy pumát az egyik vörösfenyő ágán szunyókálni. Ilyen könnyű dolgom még soha nem volt, gyorsan felugrottam és az álmosan felásító pumát azonnal kiszipolyoztam. Nem mondhatom, hogy istenien éreztem ezekután magam, mert nem. Amint visszatértem a kocsihoz, újra éreztem azt a fájdalmat, amit előtte is.

Megfogtam az ajtókilincset és ekkor elsötétült a szemem előtt a kép. Majd felvillant egy kép a Cullen házról. Melyben minden családtagom ott áll egy-egy pezsgőspohárral a kezében és jót nevetgélnek. De mikor Edward meghallja a gondolataimat földhöz csapja a poharat és kiront az ajtón. Kikapja a kezemből Dakotát és végez vele…

A látomás végén a kocsi mellé rogytam le, és feltettem magamnak azt a kérdést, hogy érdemes-e hazamennem. Viszont el sem tudom képzelni, Edward hogy lenne képes ilyet tenni egy gyerekkel. Á nem ez lehetetlen.

Visszaültem a kocsiba és kicsivel feszültebben, mint eddig de beindítottam a motort és újra útnak indultam Forks felé.

Akkor rezeltem be igazán, amikor megláttam a Forks határát, jelző táblát. De itt már nem fordulhatok vissza. Vállalom a felelősségek, rám eső részét. De Dakota Cullen csak velem együtt hal meg, ezt garantálom itt és most.

A kisváros semmit nem változott. Talán annyit, hogy a régi ruhaszalon helyén élelmiszert bolt nyílt. Talán erről is én tehetek, csődbe ment a cég, mert nem voltam itthon. – Ezen még jót is kacagtam magamban, még fel nem figyeltem a hátam mögött hallható szívdörömbölésre.

Most érte el Dakota azt a pontot, amitől kezdve nem tudunk vele már mit kezdeni. Át fog változni.

Bekanyarodtam a házunkhoz vezető útra és elkönyveltem magamban újra, immár harmadszorra is, hogy nem hagyom veszni a kicsi lányom.

A garázsajtó épp akkor csukódott le mikor én kiértem a házunk előtti tisztásra. Valószínűleg valaki most ért haza és azért. Nem álltam a ház közelébe, kicsit visszatolattam az erdőbe, hogy nehogy rám rontsanak. Leállítottam a motort és miután vettem egy mélylevegőt kiszálltam a kocsiból és kinyitottam a hátsó ajtót, hogy ki tudjam venni Dakotát.

A nyaka került az egyik karomra, a másik kezemmel pedig a térde alatt fogtam meg.  

Próbáltam erősen megtartani, de még mindig nagyon sokat mozgott így nem bírtam mindig stabilan. Mikor kiértem az erdőből Edwardhoz kezdtem beszélni. „Tudom, hogy hallasz, bátyus. Itthon vagyok. Figyelj, nyugodj meg. Ne ronts rám. Nem fog bántani” – Üzentem neki, és egyre közelebb kerültem ahhoz a félelmetes ajtóhoz.

Viszont ezek után két másodperc telt el, míg Edward ki nem rontott a házból.

– Alice, hogy tehetted ezt? Megvesztél? Ilyenkor jössz csak haza mikor segítség kell mi? Takarodj! – ordított rám, mire én lehajtott fejjel elfordultam tőle.

– Most meg hová mész? – üvöltött megint.

– Az előbb kértél meg rá szépen, hogy menjek el. És amint látod eleget teszek a kérésednek.

– Na idefigyelj, Alice. Add ide azt a gyereket, még mielőtt bármi bajt tesz itt.

– Ezt a lányt te csak velem együtt ölöd meg, Edward, érted? – fordultam felé újra.

Viszont ő pont ott állt a hátam mögött így mikor megfordultam pont farkaszemet néztem felbőszült bátyámmal.

Megragadta Dakota kezét és ezzel a mozdulattal átvette a hatalmat a kislány felett. Most már nem tudtam megvédeni.

Vége van…

– Dakota, neee – sikítottam.