Szeretném ezt nektek megmutatni, és megkérdezni, hogy van-e értelme folytatni?
Kérlek csak pár pillanatot szánj rám, és írd meg, hogy milyen. Köszönöm.
Érzelmek nélkül
Oltári bulinak voltam részese, egy csodálatos, italokkal és
érzésekkel felfűtött, durva bulinak. Emlékszem, hogy Tina úgy rángatott ki,
hajnali három órakor a bárpult mögül, ahol épp egy helyes szőke sráccal voltam,
mélyen elfoglalva. Mondanom sem kell, úgy bűzlöttem az italok szagától, hogy
még én is undorodtam magamtól. Ezért kicsit féltem haza menni, de legfőképp,
azért, mert már öt órája otthon kellett volna lennem. De én mégis ott voltam,
és szégyenteljes dolgokat műveltem illuminált állapotban. Viszont az úton
hazafelé szerencsére kitisztult a fejem, és tudatomnál voltam mikor beléptem a
házba, mely annak ellenére, hogy rettentő késő van, teljes fényárban úszott. Ez
megrémisztett, hiszen tudtam, hogy előbb vagy utóbb mindenképp kapni fogok,
amiért nem jöttem haza időben, na de arra, hogy megvárnak, és ott helyben
megkapom a magamét arra nem számítottam. A hatalmas probléma az, hogy nem
szüleimtől kaptam meg a hatalmas csapást, hanem az élet vágott hátba.
Amint beléptem az ajtón, és átverekedtem magam az előszobán,
amely teljesen fel volt dúlva, életem egyik legszörnyűbb látványa fogadott. Mely
az óta, percenként jelenik meg a fejemben és kísért. Aaron a kilenc éves
kisöcsém, édesanyám hófehér kihűlt testét átkarolva, a saját vérében feküdt,
édesapám pedig egy fegyverrel a kezében feküdt holtan anyáéktól alig öt
centire.
„A család, mely a halálba is együtt távozott” – mondhattam
volna. De valami nem stimmelt, mivel én itt ragadtam. Jót szórakoztam, még a
családom eltávozott az élők sorából. Én nem voltam itt, engem itt hagytak
egyedül a nagyvilágban. Pedig én hozzájuk tartoztam, meg kellett volna várniuk,
nem lett volna szabad ezt tenniük velem. De hiába ez a rengetek, sokszor
átgondolt szó, az igazság az, hogy én késtem le ezt a vonatot, mert minden más,
fontosabb volt aznap este, mint a családom.
Mostanra pedig minden megváltozott. – Megtöröltem könnyes
szemeimet a szörnyű emlékek újrajátszása után, majd kiszálltam az autóból, és
virággal a kezemben elindultam a temető kapuja felé.
Rettenetes érzés kerített magába, amint megláttam a sírt,
melyre tegnap késő délután helyezték fel a márványlapokat. Az elszáradt,
viharverte koszorúk a sír mellett szanaszét hevertek, és az egész olyan
elhagyatottnak tűnt, annak ellenére, hogy még csak egy hete ennek az egésznek.
– Elnézést kérek, Zinai kisasszony, hagyja csak, ez az én
dolgom – szólított meg a gondnok. Ahogy végigmondta, azonnal nekilátott a
szemét eltávolításának, én pedig segítettem neki, és megtakarítottam a fekete
márvány azon részét, melyre családom tagjainak neve volt vésve. Aaron Zinai,
Nikita Zinai és édesapám Josh Zinai. Az arany festék pora, az újamon
csillogott, miután végigsimítottam, e nevek során, és egy kitörni vágyó
könnycsepp is megjelent szemem sarkában. Nem volt miért elrejtenem gyengeségem,
egy fiatal összetört lány vagyok, immár család nélkül, és bár a gondnok
mellettem állt, én a sírra borultam és halk zokogásba kezdtem.
„Miért?” – jelent meg a sokszor feltett kérdés újra. Választ
viszont nem kapok, sem tőlük, sem a rendőrségtől. Ki akartak rabolni, mert
gazdagok voltunk, ők pedig meg akarták akadályozni…ennyi a feltételezés, semmi
több. Nyomozás lezárva.
De hiszen mit várunk, csupán egy bevándorló család voltunk,
akivel senki nem foglakozott soha, és ezen túl sem.
– Tudod, anya, soha nem bírtam elviselni a magányt, és ez
nem változik meg ezen túl sem – felálltam, megigazítottam ruhám, majd a virágot
a vázába raktam. – Ma éjjel pedig újra találkozunk. Ígérem. – Könnyes szemmel,
és már átázott ruhával hagytam el a temető kertet, és innentől kezdve, kizárólag
csak az tartotta a mosolyt arcomon, hogy ezen éjszakán, újra együtt lehetek
családommal, hisz itt nekem nélkülük, már nincs semmi keresnivalóm. Nekik és
nekem is, így lesz a legjobb, sőt mi több, a legeslegjobb.
Ahogy beparkoltam a garázsba, még azon is el tudtam
mosolyodni, hogy annak ellenére, hogy tudom, soha többé nem ülök be ebbe az
autóba, benne hagyom az ásványvizem és a többi kisebb dolgaim, pont, úgy
ahogyan szoktam. Régen is így tettem, hisz tudtam, hogy suli után még minimum
tízszer fogok ebbe a kocsiba beülni, és elmenni itthonról. Bár tudtam, hogy ez
már nem lesz így, mégis ugyanaz a nyugalom árasztott el, még mindig.
Lezártam az autót, de hogy ne legyek olyan átlagos, a
kulcsot ledobtam a földre, és úgy sétáltam fel a házba. Mely halálos csendbe és
sötétbe burkolózva ölelt magához, amint bezártam magam mögött a bejárati ajtót.
A rendőrök által felfogadott takarítók, teljesen
visszaállítottak mindent, amit a betörők felforgattak, egyvalamire viszont ők
sem voltak képesek. A halál és a vér szagát nem tudták eltűntetni, az még
mindig ott keringett a levegőben, és kísértett. Gyomrom görcsbeszorult, ahogy
beléptem a konyhába, és bár semmi jele nem volt a múltnak, mégis láttam mindazt,
amit akkor este, és ezen helyeket messziről kerültem ki, és bár hülyén nézett
ki, mégis sasszézva jutottam el a hűtőig, ahol a bejárónőnk által összevásárolt
temérdek mennyiségű ételt találtam. Ezek láttán, még az étvágyam is elment. Az
órára pillantottam és mivel magamban eldöntöttem, hogy már úgy is teljesen
mindegy, a padlásfeljáróhoz sétáltam.
Felkapaszkodtam a létrára, de egy pillanatra meg kellett
állnom, mert ezernyi emlék rohamozott meg, amikor a virágokkal kifestett létrát
megfogtam.
„– June, merre vagytok – hallottuk édesanyám kétségbeesett
hangját, de mi csak kuncogtunk Aaronnal, aki akkor még csupán három éves volt.”
Emlékszem akkor voltunk fent először a padláson, és apa meg is tiltotta, hogy
többet feltegyük oda a lábunk. De mi mégis felmentünk, sőt be is rendeztük
magunknak. Az volt a mi saját kis birodalmunk, és egyszer Aaron, amikor már
fent mindennel végeztünk, nekiállt, és a létrát is kidíszítette különböző
mintákkal, és most is az a sok padláson töltött nyári szüneti este emléke rohamozta
meg agyam.
Mikor felértem, nem az a látvány fogadott, amelyre
igazándiból számítottam. Be kell, valljam tényleg régen jártam itt, épp ezért,
arra számítottam, hogy Aaron az egészet átrendezte a saját kedvére, de nem.
Ugyan ott volt a régi, kedvenc bandám posztere, ahol hagytam és a rózsaszín
masnikat, sem távolította el. Pedig tudom, hogy még a halála előtti estén is
fent volt. Kérte, hogy menjek fel, mert mutatni akar valamit, de nem tettem.
Így akkor nem tudtam meg, hogy mit akart, viszont itt, most szembesültem vele.
Tudtam, hogy rettentő jó kézügyességgel rendelkezett, de
amint megpillantottam a festővásznat, minden eddigi elképzelésem
szertefoszlott. Öcsém engem festett le, de az a lány, bár láttam, hogy engem
ábrázol, mégis tudtam, hogy az, aki itt áll és az, aki le van festve, kettő
teljesen különböző személyiség. Az a lány ott egy réten guggolt hosszú
szoknyájától nem lehetett látni a lábit, de mosolya és kitárt karjai idegenek
voltak mostani énemhez képest.
A képet látva, egy csomó érzés kerekedet fel bennem, de a
legerősebb a gyűlölet volt, és az is magam iránt.
Legszívesebben valami szörnyű dolgot tettem volna azzal a
festménnyel, de szerettem volna magamnak is fájdalmat okozni, úgy ahogyan a
szüleim is fájdalommal haltak meg, nekem is pont úgy kell. Magam felé
fordítottam a képet majd vele szembe elhelyeztem egy széket. Felálltam rá, és a
kezemben lévő kötelet a legközelebbi gerendához kötöttem. Jó párszor
leellenőriztem, hogy mennyire erős, és mikor megbizonyosodtam tökéletességéről,
leszálltam a székről majd a kötél másik végét vettem kezembe. Próbáltam
visszaemlékezni a tegnapi videóra, melyben a hurokkötés tanítják, és annak
alapján igazítottam a kezemben lévőt is. Tökéletes lett. Egy picit még büszke
is voltam magamra, így utoljára, de persze még nem tudhatom mi vár rám ezek
után. Újra felálltam a székre és szembefordultam öcsém által festett képpel.
Beledugtam fejem a hurokba, majd elmormoltam egy imát magamban, annak
reményében, hogy találkozhatok a szüleimmel a túlvilágon, már persze ha az,
létezik egyáltalán.
Még egyszer utoljára jól megnéztem magamnak a képet,
megengedtem magamnak még egy utolsó könnycseppet, majd kirúgtam magam alól a
székét.
Nyakamon megszorult a hurok, de visszatartottam lélegzetem,
vártam a nyugodt és biztos halált.
Másodpercek teltek, és úgy fogyott el az éltető levegőm is.
Elkezdtem visszaszámolni tíztől, bár nem tudtam végül meddig is jutok el.
Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. Négy. – Összeszorított
szemmel voltam, így nem láttam, hogy ki és miért, de már csak arra eszméltem
fel, hogy egy halk puffanással földet érek.
Automatikusan hatalmas mély levegőtért kaptam, majd
körbenéztem a szobán, és mivel nem volt ott senki, saját magamat kezdtem
szidni, amiért ilyen bénán oldottam meg az öngyilkosságom.
Kezembe vettem a kötelem végét, és felháborodva
tapasztaltam, hogy a kötél nem elszakadt, hanem szabályosan elvágta valaki.
Dacosan felálltam a székre és újrakötöztem az egészet, de
alig kezdtem bele, mikor egy sötét árny elsuhant előttem, és a kezemben tartott
kötelet újabb három darabra szabta.
– June, June, June. Ne légy buta, kedvesem. Nem gondolod,
hogy ha halálodat szeretném, már meghaltál volna a családoddal együtt? –
hadarta a számomra érthetetlen szöveget, a még mindig ismeretlen és láthatatlan
személy.
– Fogalmam nincs, miről beszélsz. Ki vagy te és miért
akadályozod meg, hogy boldog legyek?
– Mert nem érdemled meg – vágta hozzám, érzelemmentesen.
– Hogy mondtad? – ugrottam le a székről.
– Ahogyan hallottad kedves. Neked velem kell jönnöd.
Alig bírtam elhinni ezt az egészet, vagyis nem tudtam
eldönteni, hogy ez még a valóság vagy már valahol félúton vagyok, valahol a
pokol és a mennyország között, és ez a valaki, megakadályozza, hogy a szüleim
után a mennybe kerüljek.
– Hogy ne ringasd magad tévhitekbe angyalom, még a
valóságban vagyunk, nem haltál meg és nem is fogsz. Attól kicsit nehezebb
dolgok várnak rád, ennyire könnyen még semmi nem történt az életben, és akár
hiszel nekem, akár nem, nem is fog! – jelentette ki, immár a hátam mögül, de
persze mikor megfordultam, egy árva lélek nem volt még a közelben sem.
– Hol vagy? És végre megmagyaráznád, hogy mi ez az egész,
mert kezdek agybajt kapni! – dühöngtem, erre ő pedig hangosan felkacagott.
Nevetésének hangja idegennek hatott a hideg padláson
egyedül, és ez még feszültebbé tett. Viszont, mivel számomra láthatatlan, nem
igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak várni a magyarázatra, ami elég
nehezen jött, ráadásul fájdalmasan lassan.
– Mond csak, June…mikor van a születésnapod? – Számomra ez a
kérdés, nem csak hogy jelentéktelen, de még meglepő is volt. Viszont annak
érdekében, hogy közelebb kerüljek a titokhoz válaszoltam ismeretlen
zaklatómnak.
– December kilencedikén. De mit számít ez neked?
– Oh, ez több mint nagyszerű. Pont tíz napot kell várnod
arra, hogy láthass. Látod, az nem is olyan sok. Azért mégiscsak én vagyok az
időzítések királya. – Hangjából pontosan kivehető volt a dicsőség. Komolyan
gondolta, és ez kész vicc.
– Te pedig úgy gondolod, hogy én még tíz napig tengek-lengek
a világban, csak azért, mert a tízedik nap végén láthatlak téged? – kérdeztem
cinikusan.
– Nem gondolom, édesem, hanem tudom. Sőt mi több, előre
látom! Kemény fába vágtam a fejszém, az egyszer biztos, de te sem jártál jól,
hogy engem fogtál ki, mert én, még makacsabb vagyok, mint te.
Akaratom, és a körülmények ellenére is, egy régen hallott
kacagás tört fel belőlem. Annyira röhejes volt már ez az egész, hogy már én sem
bírtam. Hihetetlen, már egyáltalán az is, hogy szóba állok a semmivel, aki
ráadásul megtiltja, hogy megöljem magam.
– Ebben a világban, már meghalni sem lehet nyugodtan?
– De. Csak nem most, és nem te. Itt pontot tennék a dolgok
végére, és szeretnélek, kedvességképpen felkészíteni arra, hogy hiába bármely
próbálkozás, te itt sem kilencedikéig, sem utána nem fogsz meghalni. Én
garantálom neked.
– De azért lennél olyan kedves is, hogy elmagyaráznád, mi
vagy te, és mi közöd a családom halálához? – Igazából még én is rettegtem a
választól, és legszívesebben ezt a kérdést most azonnal visszavontam volna, de
sajnos már késő volt.
– Nekem semmi. – A megkönnyebbülés villámcsapásként futott
át rajtam. – Neked viszont annál több.
Üdv. Nikita Annabell - Tiszti
Lécci Lécci, csak egy percet kérek!
Szia!
VálaszTörlésSzerintem folytathatnád ezt, mert szerintem tök jó!
Szia!
VálaszTörlésHát csak csatlakozni tudok az előttem szólóhoz! Ez tényleg jó és szerintem örülnénk a folytatásnak! :))
Szia!
VálaszTörlésSzerintem is folytasd! :) Már kíváncsi vagyok. :D