Nem ragozok semmit, max annyi hogy nyelvvizsga mellett újra kedvet kaptam az írásra, így hát folytatom. Próbálok jönni frissekkel amint tudok.
A kommentek között volt egy kérdés hogy miért Carlie? Csak hogy tiszta legyen mindenkinek: Carlie és Renesmee egy és ugyan azon személy. És ugye mind tudjátok hogy alapból Renesmee Carlie Cullen a neve. David és Josh azért nem használták a Renesmee nevet, hogy nehogy több dologra emlékezzen. Ennyi. Jacobra meg a többiekre picit még várni kell, de ne aggódjatok!
Puszi!
„ Démon” - csak is ez az egy szó
töltötte ki az elmém. Nem tudtam felfogni igazából, csak ott
keringett a gondolat a fejemben. - Démon vagyok?! - suttogtam magam
elé.
- Nem pont neked kellene magyarázkodnom, hogy nem abban a világban élsz amiben gondolod, hiszen te magad születésed óta nem voltál normális átlag ember. Ha visszakapod az emlékeid, minden tisztább lesz neked is – magyarázta Josh türelmesen.
Nehéz volt feldolgozni az imént hallottakat, nehéz volt megérteni, hogy mit is ért ezalatt, de próbáltam nyugodt maradni, de éreztem testemet elborító feszültséget ahogyan egyre-egyre dühösebbé tesz.
- Mik azok a démonok? Mit csinálnak és miért kell azzá válnom? - sziszegtem, visszafogva kitörni vágyó dührohamom.
- David nagy fogást akart. Tudta hogy mi vagy és azt hitte új fajt alkothat veled. Démon nem tud Vámpírt megfertőzni, viszont mivel te félvér vagy sikerült. De sokkal erősebb benned a vámpír én ami megakadályozza a teljes átváltozást. A démonok, a sötétség urai, ahogyan a vámpírok is, de mi a jókkal harcolunk. Rosszak vagyunk, agresszívek és ami a miénk azt megszerezzük az életünk árán is.
Az információ áradat világosított az elmémen, de aggodalmasabbá tett. Féltem. Én soha nem voltam rossz, soha nem bántottam volna senkit. Engem nem erre neveltek. Szívem az átlagosnál is gyorsabban vert most, és mikor lenéztem a kezemre, csak egy csúnya torz zöld nyúlványt láttam a helyén. Josh is látta és a kezemért nyúlt, amint hozzáért, minden olyan volt mint régen.
- Át fogok változni?
- Nem hiszem! A tested szenved, és az aggodalmaid miatt látod magad annak ami nem vagy. Te Carlie Cullen te el tudod magadban temetni a démoni részed.
Amit mondott, az ébresztett bennem egy halovány szikrát a menekülésre. Bár őszinte fogalmam nincs hogy hová is menekülnék, mert leginkább a tudatom elől szeretnék.
- Nyugodj meg – folytatta – Igazából én magam sem tudom hogy mi lesz ezek után, de egy biztos, hogy velünk kell maradnod, amíg nem tudjuk meg, hogy miért nem változtál át, és ha mégis kialakul valami akkor az mit vált ki belőled.
- Köszönöm a vacsorát, Josh, és köszönök mindent. De azt hiszem ennyi sok volt a mai napra. Ha nembánod megkeresném a szobám és inkább magam maradnék.
- Elkísérlek. - Jelentette ki Josh és ő is felállt, majd a lifthez terelt.
Csendben utaztunk felfelé a bepötyögött 3. emeletre, ott pedig szintén némán haladtunk végig a pazarul berendezett folyosón. Alattam vörös futószőnyeg, felettem arany csillárok, mellettem szobaajtók mindenfelé. Mi végül a 117. szobánál álltunk meg. Josh egy kulcsot adott át, majd kezet csókolt és távozott.
Pár percig még álltam kezemben a kulcsokkal, az ajtó előtt, elmerülve gondolataimban, majd végül megnyitottam a zárat.
Az ajtó nyikorogva tárul ki előttem, majdnem mint egy horror filmben, de a látvány azért cseppet sem stimmelt. Álomszép lakosztályt kaptam. Velem szemben hatalmas üvegfalon hatoltak be a lemenő nap sugarai, megvilágítva a szobát ezernyi színben. A falon rengeteg hatalmas festmény függött. Mind leginkább a csendéletet ábrázolta. Gondolom ezzel próbáltak nyugtató hatást gyakorolni rám. - Nem volt rossz ötlet.
Ahogyan becsukódott mögöttem az ajtó, a zajra megfordulva, a szoba többi szegletét is végig tudtam nézni. Régi fajta bársony bevonatos kanapé volt két fotellel berendezve egy teázó saroknak. Jobbra eltekintve pedig egyből rálátást nyertem a hálószobámra. A hatalmas baldachinos ágy ismerős volt, mintha valahol már láttam volna, de nem hagytam most hogy frusztráljanak az emlékek amik igazából nincsenek is. - Bevetettem magam az ágyba és lehunytam szemeimet.
Hagytam hogy az agyam nyugodtságban próbáljon emlékekhez jutni, próbáltam tapogatózni az ismeretlen sötétségben, teljesen egyedül. És sikerült.
Hirtelen egy hatalmas farkas jelent meg előttem, de mire rákoncentráltam, már egy bronzbőrű fiatal fiú állt előttem. Kezét felém nyújtotta és szerelmesen ölelt át. - Jacob! - kiáltottam fel.
Felültem az ágyon és a könnyeimmel küszködtem. Az én nagy fakasom, az életem, a mindenem. Hol lehet most és szegény hogy érezheti magát? Aggódhat értem, és mindenki más is.
Azzal a lendülettel ahogy ez a gondolatmenet végigfutott az agyamon, az ablakhoz rohantam és kitártam. A kilátás lefelé veszélyesebb volt mint ahogyan azt gondoltam, de már nem tudott visszatartani semmi. Elvégre valami félszörny vagyok, nem eshet semmi bajom – ezzel a lendülettel már el is rugaszkodtam a párkányról és a levegőben voltam, egyenesen zuhanva lefelé.
Behunyt szemmel érkeztem a földre, teljes épségben. Nem hagytam időt arra, hogy ez most meglepjen, rohanni kezdtem a látóhatáromban megjelenő kerítés felé. Futás közben azt is észrevettem, hogy az átlagosnál is gyorsabban haladok előre.
Ám mint ahogyan erre nem számítottam, szép lassan éreztem hogy körbevesznek. Suttogó, sziszegő, őrjöngő árnyak csúszó-mászó lények állták el az utam. Ijedtemben, tudatlanul rugaszkodtam el a földtől felfelé és egy erős faágba kapaszkodva húztam fel magam, viszont ekkor valami megszakadt bennem. Elvesztettem minden erőm és visszazuhantam a földre. A lények csak közeledtek és közeledtek, még végül egy kört alkotva körülöttem megálltak és figyelték ahogyan magzati pózba helyezkedve szenvedem a földön a fájdalomtól.
- Carlie – hallottam az aggodalmas kiáltást, eltéveszthetetlenül Josh volt az. - Mi történt? - Félre lökött mindenkit az útból és felemelt a földről. Közben válaszokra várt de nem tudtam megszólalni. A mellettem álló szörnyek morogtak valamit, amitől Josh aggodalmas arca, inkább dühösre változott. Majd nagy léptekkel visszaindult, velem a karjaiban, az épület felé.
- Először és utoljára mondom el neked, Carlie Cullen, ne próbálj meg elszökni tőlem, mert nem tudsz! - morogta maga elé.
A mondat komolyan hangzott, de nem vettem komolyan és most nem is ez járt a fejemben, a fájdalom minden űrt kitöltött plusz Josh szorításában hamar sikerült nyugtalanná válnom és ez a nyugtalanság tovább fokozta a fájdalmat, ami pedig teljesen elhomályosított mindent.
Sötét volt. Az ablak tárva nyitva és a holdfényen meg a tücskök ciripelésén kívül semmi más nem szűrődött be. Szemem lassan nyitottam ki, pislogtam párat, hogy hozzászokjak a fényviszonyokhoz, majd felültem az ágyon.
- Átaludtál egy egész napot kislány. Nem győztem aggódni érted – zümmögte mellettem Josh, akinek sikerült picit rám ijesztenie most.
- Nem érdekes. Maga szerint van értelme ébren lennem? - köpködtem neki a flegma szavakat érdektelenül.
- Egyenlőre még rosszul fogod fel, drágám, de majd később rájössz. Még aludtál, megvizsgáltattalak, és....
- Nem érdekel, semmi nem érdekel, köszönöm. Igazán békén hagyhat most már – vágtam a szavaiba. - Csak egy valamit kérek most: Küldje ide Davidet!
- David meghalt!
- Meghalt?
- Hatalmas hibát követett el, és aki hibázik annak bűnhődnie kell!
- Nem pont neked kellene magyarázkodnom, hogy nem abban a világban élsz amiben gondolod, hiszen te magad születésed óta nem voltál normális átlag ember. Ha visszakapod az emlékeid, minden tisztább lesz neked is – magyarázta Josh türelmesen.
Nehéz volt feldolgozni az imént hallottakat, nehéz volt megérteni, hogy mit is ért ezalatt, de próbáltam nyugodt maradni, de éreztem testemet elborító feszültséget ahogyan egyre-egyre dühösebbé tesz.
- Mik azok a démonok? Mit csinálnak és miért kell azzá válnom? - sziszegtem, visszafogva kitörni vágyó dührohamom.
- David nagy fogást akart. Tudta hogy mi vagy és azt hitte új fajt alkothat veled. Démon nem tud Vámpírt megfertőzni, viszont mivel te félvér vagy sikerült. De sokkal erősebb benned a vámpír én ami megakadályozza a teljes átváltozást. A démonok, a sötétség urai, ahogyan a vámpírok is, de mi a jókkal harcolunk. Rosszak vagyunk, agresszívek és ami a miénk azt megszerezzük az életünk árán is.
Az információ áradat világosított az elmémen, de aggodalmasabbá tett. Féltem. Én soha nem voltam rossz, soha nem bántottam volna senkit. Engem nem erre neveltek. Szívem az átlagosnál is gyorsabban vert most, és mikor lenéztem a kezemre, csak egy csúnya torz zöld nyúlványt láttam a helyén. Josh is látta és a kezemért nyúlt, amint hozzáért, minden olyan volt mint régen.
- Át fogok változni?
- Nem hiszem! A tested szenved, és az aggodalmaid miatt látod magad annak ami nem vagy. Te Carlie Cullen te el tudod magadban temetni a démoni részed.
Amit mondott, az ébresztett bennem egy halovány szikrát a menekülésre. Bár őszinte fogalmam nincs hogy hová is menekülnék, mert leginkább a tudatom elől szeretnék.
- Nyugodj meg – folytatta – Igazából én magam sem tudom hogy mi lesz ezek után, de egy biztos, hogy velünk kell maradnod, amíg nem tudjuk meg, hogy miért nem változtál át, és ha mégis kialakul valami akkor az mit vált ki belőled.
- Köszönöm a vacsorát, Josh, és köszönök mindent. De azt hiszem ennyi sok volt a mai napra. Ha nembánod megkeresném a szobám és inkább magam maradnék.
- Elkísérlek. - Jelentette ki Josh és ő is felállt, majd a lifthez terelt.
Csendben utaztunk felfelé a bepötyögött 3. emeletre, ott pedig szintén némán haladtunk végig a pazarul berendezett folyosón. Alattam vörös futószőnyeg, felettem arany csillárok, mellettem szobaajtók mindenfelé. Mi végül a 117. szobánál álltunk meg. Josh egy kulcsot adott át, majd kezet csókolt és távozott.
Pár percig még álltam kezemben a kulcsokkal, az ajtó előtt, elmerülve gondolataimban, majd végül megnyitottam a zárat.
Az ajtó nyikorogva tárul ki előttem, majdnem mint egy horror filmben, de a látvány azért cseppet sem stimmelt. Álomszép lakosztályt kaptam. Velem szemben hatalmas üvegfalon hatoltak be a lemenő nap sugarai, megvilágítva a szobát ezernyi színben. A falon rengeteg hatalmas festmény függött. Mind leginkább a csendéletet ábrázolta. Gondolom ezzel próbáltak nyugtató hatást gyakorolni rám. - Nem volt rossz ötlet.
Ahogyan becsukódott mögöttem az ajtó, a zajra megfordulva, a szoba többi szegletét is végig tudtam nézni. Régi fajta bársony bevonatos kanapé volt két fotellel berendezve egy teázó saroknak. Jobbra eltekintve pedig egyből rálátást nyertem a hálószobámra. A hatalmas baldachinos ágy ismerős volt, mintha valahol már láttam volna, de nem hagytam most hogy frusztráljanak az emlékek amik igazából nincsenek is. - Bevetettem magam az ágyba és lehunytam szemeimet.
Hagytam hogy az agyam nyugodtságban próbáljon emlékekhez jutni, próbáltam tapogatózni az ismeretlen sötétségben, teljesen egyedül. És sikerült.
Hirtelen egy hatalmas farkas jelent meg előttem, de mire rákoncentráltam, már egy bronzbőrű fiatal fiú állt előttem. Kezét felém nyújtotta és szerelmesen ölelt át. - Jacob! - kiáltottam fel.
Felültem az ágyon és a könnyeimmel küszködtem. Az én nagy fakasom, az életem, a mindenem. Hol lehet most és szegény hogy érezheti magát? Aggódhat értem, és mindenki más is.
Azzal a lendülettel ahogy ez a gondolatmenet végigfutott az agyamon, az ablakhoz rohantam és kitártam. A kilátás lefelé veszélyesebb volt mint ahogyan azt gondoltam, de már nem tudott visszatartani semmi. Elvégre valami félszörny vagyok, nem eshet semmi bajom – ezzel a lendülettel már el is rugaszkodtam a párkányról és a levegőben voltam, egyenesen zuhanva lefelé.
Behunyt szemmel érkeztem a földre, teljes épségben. Nem hagytam időt arra, hogy ez most meglepjen, rohanni kezdtem a látóhatáromban megjelenő kerítés felé. Futás közben azt is észrevettem, hogy az átlagosnál is gyorsabban haladok előre.
Ám mint ahogyan erre nem számítottam, szép lassan éreztem hogy körbevesznek. Suttogó, sziszegő, őrjöngő árnyak csúszó-mászó lények állták el az utam. Ijedtemben, tudatlanul rugaszkodtam el a földtől felfelé és egy erős faágba kapaszkodva húztam fel magam, viszont ekkor valami megszakadt bennem. Elvesztettem minden erőm és visszazuhantam a földre. A lények csak közeledtek és közeledtek, még végül egy kört alkotva körülöttem megálltak és figyelték ahogyan magzati pózba helyezkedve szenvedem a földön a fájdalomtól.
- Carlie – hallottam az aggodalmas kiáltást, eltéveszthetetlenül Josh volt az. - Mi történt? - Félre lökött mindenkit az útból és felemelt a földről. Közben válaszokra várt de nem tudtam megszólalni. A mellettem álló szörnyek morogtak valamit, amitől Josh aggodalmas arca, inkább dühösre változott. Majd nagy léptekkel visszaindult, velem a karjaiban, az épület felé.
- Először és utoljára mondom el neked, Carlie Cullen, ne próbálj meg elszökni tőlem, mert nem tudsz! - morogta maga elé.
A mondat komolyan hangzott, de nem vettem komolyan és most nem is ez járt a fejemben, a fájdalom minden űrt kitöltött plusz Josh szorításában hamar sikerült nyugtalanná válnom és ez a nyugtalanság tovább fokozta a fájdalmat, ami pedig teljesen elhomályosított mindent.
Sötét volt. Az ablak tárva nyitva és a holdfényen meg a tücskök ciripelésén kívül semmi más nem szűrődött be. Szemem lassan nyitottam ki, pislogtam párat, hogy hozzászokjak a fényviszonyokhoz, majd felültem az ágyon.
- Átaludtál egy egész napot kislány. Nem győztem aggódni érted – zümmögte mellettem Josh, akinek sikerült picit rám ijesztenie most.
- Nem érdekes. Maga szerint van értelme ébren lennem? - köpködtem neki a flegma szavakat érdektelenül.
- Egyenlőre még rosszul fogod fel, drágám, de majd később rájössz. Még aludtál, megvizsgáltattalak, és....
- Nem érdekel, semmi nem érdekel, köszönöm. Igazán békén hagyhat most már – vágtam a szavaiba. - Csak egy valamit kérek most: Küldje ide Davidet!
- David meghalt!
- Meghalt?
- Hatalmas hibát követett el, és aki hibázik annak bűnhődnie kell!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése