Az álmokon túl - Változás

Sziasztok!

Nem ragozok semmit, max annyi hogy nyelvvizsga mellett újra kedvet kaptam az írásra, így hát folytatom. Próbálok jönni frissekkel amint tudok.
A kommentek között volt egy kérdés hogy miért Carlie? Csak hogy tiszta legyen mindenkinek: Carlie és Renesmee egy és ugyan azon személy. És ugye mind tudjátok hogy alapból Renesmee Carlie Cullen a neve. David és Josh azért nem használták a Renesmee nevet, hogy nehogy több dologra emlékezzen. Ennyi. Jacobra meg a többiekre picit még várni kell, de ne aggódjatok!
Puszi!

„ Démon” - csak is ez az egy szó töltötte ki az elmém. Nem tudtam felfogni igazából, csak ott keringett a gondolat a fejemben. - Démon vagyok?! - suttogtam magam elé.
- Nem pont neked kellene magyarázkodnom, hogy nem abban a világban élsz amiben gondolod, hiszen te magad születésed óta nem voltál normális átlag ember. Ha visszakapod az emlékeid, minden tisztább lesz neked is – magyarázta Josh türelmesen.
Nehéz volt feldolgozni az imént hallottakat, nehéz volt megérteni, hogy mit is ért ezalatt, de próbáltam nyugodt maradni, de éreztem testemet elborító feszültséget ahogyan egyre-egyre dühösebbé tesz.
- Mik azok a démonok? Mit csinálnak és miért kell azzá válnom? - sziszegtem, visszafogva kitörni vágyó dührohamom.
- David nagy fogást akart. Tudta hogy mi vagy és azt hitte új fajt alkothat veled. Démon nem tud Vámpírt megfertőzni, viszont mivel te félvér vagy sikerült. De sokkal erősebb benned a vámpír én ami megakadályozza a teljes átváltozást. A démonok, a sötétség urai, ahogyan a vámpírok is, de mi a jókkal harcolunk. Rosszak vagyunk, agresszívek és ami a miénk azt megszerezzük az életünk árán is.
Az információ áradat világosított az elmémen, de aggodalmasabbá tett. Féltem. Én soha nem voltam rossz, soha nem bántottam volna senkit. Engem nem erre neveltek. Szívem az átlagosnál is gyorsabban vert most, és mikor lenéztem a kezemre, csak egy csúnya torz zöld nyúlványt láttam a helyén. Josh is látta és a kezemért nyúlt, amint hozzáért, minden olyan volt mint régen.
- Át fogok változni?
- Nem hiszem! A tested szenved, és az aggodalmaid miatt látod magad annak ami nem vagy. Te Carlie Cullen te el tudod magadban temetni a démoni részed.
Amit mondott, az ébresztett bennem egy halovány szikrát a menekülésre. Bár őszinte fogalmam nincs hogy hová is menekülnék, mert leginkább a tudatom elől szeretnék.
- Nyugodj meg – folytatta – Igazából én magam sem tudom hogy mi lesz ezek után, de egy biztos, hogy velünk kell maradnod, amíg nem tudjuk meg, hogy miért nem változtál át, és ha mégis kialakul valami akkor az mit vált ki belőled.
- Köszönöm a vacsorát, Josh, és köszönök mindent. De azt hiszem ennyi sok volt a mai napra. Ha nembánod megkeresném a szobám és inkább magam maradnék.
- Elkísérlek. - Jelentette ki Josh és ő is felállt, majd a lifthez terelt.
Csendben utaztunk felfelé a bepötyögött 3. emeletre, ott pedig szintén némán haladtunk végig a pazarul berendezett folyosón. Alattam vörös futószőnyeg, felettem arany csillárok, mellettem szobaajtók mindenfelé. Mi végül a 117. szobánál álltunk meg. Josh egy kulcsot adott át, majd kezet csókolt és távozott.
Pár percig még álltam kezemben a kulcsokkal, az ajtó előtt, elmerülve gondolataimban, majd végül megnyitottam a zárat.
Az ajtó nyikorogva tárul ki előttem, majdnem mint egy horror filmben, de a látvány azért cseppet sem stimmelt. Álomszép lakosztályt kaptam. Velem szemben hatalmas üvegfalon hatoltak be a lemenő nap sugarai, megvilágítva a szobát ezernyi színben. A falon rengeteg hatalmas festmény függött. Mind leginkább a csendéletet ábrázolta. Gondolom ezzel próbáltak nyugtató hatást gyakorolni rám. - Nem volt rossz ötlet.
Ahogyan becsukódott mögöttem az ajtó, a zajra megfordulva, a szoba többi szegletét is végig tudtam nézni. Régi fajta bársony bevonatos kanapé volt két fotellel berendezve egy teázó saroknak. Jobbra eltekintve pedig egyből rálátást nyertem a hálószobámra. A hatalmas baldachinos ágy ismerős volt, mintha valahol már láttam volna, de nem hagytam most hogy frusztráljanak az emlékek amik igazából nincsenek is. - Bevetettem magam az ágyba és lehunytam szemeimet.
Hagytam hogy az agyam nyugodtságban próbáljon emlékekhez jutni, próbáltam tapogatózni az ismeretlen sötétségben, teljesen egyedül. És sikerült.
Hirtelen egy hatalmas farkas jelent meg előttem, de mire rákoncentráltam, már egy bronzbőrű fiatal fiú állt előttem. Kezét felém nyújtotta és szerelmesen ölelt át. - Jacob! - kiáltottam fel.
Felültem az ágyon és a könnyeimmel küszködtem. Az én nagy fakasom, az életem, a mindenem. Hol lehet most és szegény hogy érezheti magát? Aggódhat értem, és mindenki más is.
Azzal a lendülettel ahogy ez a gondolatmenet végigfutott az agyamon, az ablakhoz rohantam és kitártam. A kilátás lefelé veszélyesebb volt mint ahogyan azt gondoltam, de már nem tudott visszatartani semmi. Elvégre valami félszörny vagyok, nem eshet semmi bajom – ezzel a lendülettel már el is rugaszkodtam a párkányról és a levegőben voltam, egyenesen zuhanva lefelé.
Behunyt szemmel érkeztem a földre, teljes épségben. Nem hagytam időt arra, hogy ez most meglepjen, rohanni kezdtem a látóhatáromban megjelenő kerítés felé. Futás közben azt is észrevettem, hogy az átlagosnál is gyorsabban haladok előre.
Ám mint ahogyan erre nem számítottam, szép lassan éreztem hogy körbevesznek. Suttogó, sziszegő, őrjöngő árnyak csúszó-mászó lények állták el az utam. Ijedtemben, tudatlanul rugaszkodtam el a földtől felfelé és egy erős faágba kapaszkodva húztam fel magam, viszont ekkor valami megszakadt bennem. Elvesztettem minden erőm és visszazuhantam a földre. A lények csak közeledtek és közeledtek, még végül egy kört alkotva körülöttem megálltak és figyelték ahogyan magzati pózba helyezkedve szenvedem a földön a fájdalomtól.
- Carlie – hallottam az aggodalmas kiáltást, eltéveszthetetlenül Josh volt az. - Mi történt? - Félre lökött mindenkit az útból és felemelt a földről. Közben válaszokra várt de nem tudtam megszólalni. A mellettem álló szörnyek morogtak valamit, amitől Josh aggodalmas arca, inkább dühösre változott. Majd nagy léptekkel visszaindult, velem a karjaiban, az épület felé.
- Először és utoljára mondom el neked, Carlie Cullen, ne próbálj meg elszökni tőlem, mert nem tudsz! - morogta maga elé.
A mondat komolyan hangzott, de nem vettem komolyan és most nem is ez járt a fejemben, a fájdalom minden űrt kitöltött plusz Josh szorításában hamar sikerült nyugtalanná válnom és ez a nyugtalanság tovább fokozta a fájdalmat, ami pedig teljesen elhomályosított mindent.

Sötét volt. Az ablak tárva nyitva és a holdfényen meg a tücskök ciripelésén kívül semmi más nem szűrődött be. Szemem lassan nyitottam ki, pislogtam párat, hogy hozzászokjak a fényviszonyokhoz, majd felültem az ágyon.
- Átaludtál egy egész napot kislány. Nem győztem aggódni érted – zümmögte mellettem Josh, akinek sikerült picit rám ijesztenie most.
- Nem érdekes. Maga szerint van értelme ébren lennem? - köpködtem neki a flegma szavakat érdektelenül.
- Egyenlőre még rosszul fogod fel, drágám, de majd később rájössz. Még aludtál, megvizsgáltattalak, és....
- Nem érdekel, semmi nem érdekel, köszönöm. Igazán békén hagyhat most már – vágtam a szavaiba. - Csak egy valamit kérek most: Küldje ide Davidet!
- David meghalt!
- Meghalt?
- Hatalmas hibát követett el, és aki hibázik annak bűnhődnie kell!

Az álmokon túl ~ 1. Démon

Sziasztok! :)

Készen is van. Remélem érthető lesz a mondani valója, és élvezni fogjátok.

Igyekeztem nagyon, hogy jó legyen, de kicsit szétszort vagyok.

Mostantól több időm is lesz, szóval nem ígérem, de azt hiszem 

jövőhét ilyenkor itt is lesz a következő fejezet és remélem 

ráállhatunk majd egy kitűzött időpontra.

A blogversenyre jelentkezzetek!

Amúgy pedig jó olvasást!

Puszi mindenkinek.

Tiszti

1. fejezet - Démon

Kissé kótyagosan ugyan, de mosollyal az arcomon másztam ki az ágyból. Mikor körbepillantottam ugyan azt a vörös szobát világították meg a nap sugarai, mint tegnap. Az éjjeliszekrényen egy hatalmas tálca terpeszkedett teli finomabbnál finomabb reggelivel. Gyorsan belekortyoltam a tejbe, majd a kézfejemmel letöröltem a szám szélét, ügyelve arra hogy szalonkészen álljak David elé, ha már ilyen lovagias velem. Ám mikor a tükör elé értem minden képzeletem misztlikbe foszlott. Úgy néztem ki mint egy...egy...egy. Jézus nem jutok szavakhoz...

Mielőtt agyvérzést, vagy agybajt kaptam volna a látványtól lerohantam a lépcsőn, Dav nevét kiabálva, kissé magasabb hangot megütve a keleténél.

Riadtan tekintett fel rám az újságból, és az a riadalom el sem tűnt, a látványom valószínűleg őt is megriasztotta.

• Ez mi, vagyis ki? - kérdeztem hisztérikusan.
• Ness, kicsim, nyugi – csitított, s átkarolt. - Mégis mit láttál?
• Én...én. Hát te nem látod? Úgy nézek ki mint valami szörnyeteg – könnyek szöktek a szemembe és nem tudtam visszafogni őket, szabadjára engedtem, s hagytam, hogy elátassák Dav pólóját.
• Csak rosszat álmodtál kicsim, gyere nézzük meg még egyszer. Én semmi különöset nem látok rajtad. - Azzal karon fogott és az egészalakos tükörhöz vezetett.

Valóban ugyan azt a lányt pillantottam meg magammal szemben akit régen is ismertem. A vöröshajú, barnaszemű, fehérbőrű lányt. De az előbb teljesen más volt, nyálkás nagy agyarak meredtek ki az arcomból a hajam csapzott volt és a nyakamhoz tapadt. Undorító szörny.

Mély levegőt vettem, s megkönnyebbülten omlottam Dav kitárt karjaiba. Mosoly terítette be az arcát, s még a csókunkba is belekuncogott. Végül pedig már én is vele nevettem ezen az ostobaságon.

Reggeli után Dav úgy döntött elmegyünk délutáni túrára a városban, méghozzá egy nagy változtató túrára. Szeretné ha szőkére festenénk a hajam. De mivel vagy egy óráig durcáskodtam ezen az ügyön beleegyezett egy egyszerű kis hajvágásba is. 

A fodrásznál végig ott ült felettem és figyelte, hogyan tűröm a hajvágást. Meg kell mondani a változás egyszerűen fenomenális volt. Mintha nem is én lennék, de mégis ugyanolyan szép. Belevetettem magam David nyakába és tovább sétáltunk egy bevásárlóközontba ahol mindenféle ruhát vásárolgattunk össze, meg kiegészítőket a házba. Mindez a nagy bevásárlókörűt estig tartott. Kilenc órára értünk haza akkor is csak az ajtóban ledobtuk azt a rengeteg papírtáskát és az ágyba vetettük magunk.  

Dav átkarolt és a hátamat cirógatta mikor hirtelen eszembejutottak a szüleim és hogy ma nem beszéltem velük.

• Szerinted anyuék még fent vannak? - suttogtam.
• Már reggel beszéltem velük, nyugodj meg, szerelmem. Minden rendben van velük.
• A hugom is?
• Milyen hugod? - emelte fel szemöldökét riadtan. - Ja Dakota hát hogyne, táborba ment a hétvégére. S a szüleid is elutaztak, szóval arra kértek ne keressük őket majd csak vasárnap este.
• Oh. Örülök, hogy végre ők is kimozdulnak. - Ásítottam egy nagyot és fejem visszahelyeztem Dav meleg mellkasára.

Egy pillanatig még gondolkoztam, s próbáltam visszaemlékezni az esküvőnk napjára de mintha elhalványult volna. És Dakota, anya, apa, hogy néztek ki? Honnan ismerős az annyira az Alice név? Hogyan ismertem meg Dávidot? Milliónyi kérdés keringett a fejemben, s nem hagyott utat az álmaimnak. Miért érzem üresnek magam? Egyszerűen semmit nem értettem. Már a sírás kerülgetett az erölködétől, hogy minél több dologra kapjak választ, de nem hogy egyre, semmire nem kaptam. Így végül a könnyeim ringattak mély álomba.

Mikor az éjszaka közepén zihálva ébredtem egy álomból, még könnyes volt a szemem. Eldönteni nem tudtam, hogy még az alvás előtti vagy mostani. Szörnyű rosszat álmodtam, David bántott engem nagyon csúnyán megkínzott. Ahogyan a képek felvillantak az emlékeim között úgy újra könnybelábadt a szemem s épp Dav-hez akartam fordulni, mikor feltűnt, hogy a helye kihűlt és üres.

Még nagyobb riadtság kerekedett fel bennem, és ezután az álom után nem tudnék úgy visszaaludni, hogy nincs valaki mellettem. Hátamra terítettem a köntösöm s halkan sétáltam lefelé a lépcsőn mert halk beszélgetést hallottam a konyhából, s kíváncsi lettem ki lehet itt. Megálltam és füleltem.

• Jön valaki. - Suttogta egy idegen férfihang, valószínűleg Davidnak.
• Halucinálsz, csak a lány van itt, ő pedig mélyen alszik. - David.
• Miért nem vagytok még nálam egyébként meg? - kicsit fentebb vitte a hangját.
• Idő kell, Josh, te is tudod, ez nem megy egyről a kettőre – mentegetőzött David.
• De igenis megy. Miért nem változott még át?
• Nehéz eset, félvér, ilyennel még nem volt dolgunk....
• Erősebbek vagyunk a vámpíroknál – vágott a szavába – nekem már volt velük dolgom, más van a dologban derítsd ki, hogy mi az ami akadályozza az átváltozásban, mert nem leszünk jóban David.

Vápírok? Mit jelentsen ez, és ki ez az ember? Ki David? - Visszaléptem egy lépcsőfokot, hogy megmeneküljek, de a deszke keserves nyikorgást hallatott súlyom alatt. S erre a hangra Dav ott termett előttem, iszonyatos mérges tekintetet vetve rám. Mikor a szememben megpillantotta a rémületet, végül meglágyult és a karjaiba kapva lágyan a fülembe suttogta: - Csak álmodtad kicsim! - azzal megcsókolt én pedig elvesztem abban a csókban.

Lágy cirógatásra ébredtem, s a csiklandós érzéstől elkuncogtam magam, azaz felfedtem Dav előtt, hogy már nem alszok.

• Jó reggelt, kincsem. - hangjából éreztem hogy mosolyog, s egy hatalmas ásítást követően én is rámosolyogtam, majd a mellkasára hajtottam a fejem.

Csendben szuszogott s továbbra is a hátam cirógatta, közben a gondolataiba merülve a plafont bámulta. Nem mertem megzavarni ezért csendben lecsúsztam az ágyról és a fürdőbe irányítottam magam. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót és megnyitottam a forróvizes csapot, hogy megtöltse a kádat. Közben cseppentettem bele rózsaolajat és egy féltubus habfürdőt. Még várakoztam a tükör felé pillantottam és ellenőriztem kinézetem. Szép volt, enyhe sötétbarna hajam ugyan kicsit kócosan, de még így is jól állt. Lehajtottam fejem majd vetkőzni kezdtem, levettem a trikót és a franciabugyit amit éjszakánként viselek, s még egy utolsó pillantást vetve a tükörbe, kikukucskáltam a szobába és mosollyal az arcomon intettem Davidnek, hogy őt is várom fürdeni.

Lassal elmerültem a nyakig érő vízben s még mindig szótlanul somolyogtam az orrom alatt mikor a kissé elgondolkozott Dav is belépett a meleg vízbe velem szemben letelepedett és állát a térdére helyezve bámult rám kéken csillogó szemeivel.

• Mit nézel? - kérdeztem s kezemből egy adag habot fújtam felé, hogy eltereljem a figyelmét.
• Csak a szokásosat... - lassan feltérdelt és a kezét a falnak támasztva felém magasodva csókolt meg.

Az amúgy is meleg vízbe olvadtam bele, s kezeimmel Dav izmos vállába kapaszkodtam, de ő még lentebb tolt a víz alá, miközben csókolt. Már csak az orrom hegye látszott ki a vízből, mikor az utolsó levegőért kaptam, de egy hatalmas adag vizet is vele szippantottam. Fulladozva hajoltam ki a kádból, s próbáltam levegőt venni, de nem ment, csak köhögtem. Dav kiugrott a vízből és engem is kirángatott majd a kád előtti szőnyegre fektetett. Újraélesztésbe kezdett. Valójában még mindig nem kaptam levegőt, de amikor Dav az első befújás után újra a számhoz hajolt, ellöktem magamtól és amennyi erőm volt, azzal felküzdöttem magam a padlóról majd egy törölközőt csavartam magam köré.

• Meg akartál ölni – vágtam hozzá egy virágos kerámia szappantartót majd faképnél hagytam és levágtattam a konyhába.

A hirtelen megcsapó cigarettaszag megtántorított és majdnemhogy megtisztította az elmém.

„Erősebbek vagyunk a vámpíroknál” „Nehéz eset, félvér...” Ahogyan ezek a szavak bevillantak, az egész éjszakára visszaemlékeztem. Voltak ködös emlékek, de tudtam, hogy valaki itt járt és a vámpírokról és félvérekről hadovált.

Miért hajszol kételyek közé és hol a múltam?

Idegesen söpörtem le az asztalról a porcelántányérokat, poharakat s hallgattam ahogyan apró darabokra hullanak miután becsapódtak a padlóba.

Ahogyan reméltem pillanatokon belül Dav csavarta hátra a kezem és magához húzott, hogy lenyugtasson. De ismételten ellöktem, nem akartam hogy egyáltalán érintkezésbe kerüljek a hazug mocskos testével.

• Dehiszen kicsim, én nem tettem semmit, csak beképzeled. Ha megakarnálak ölni akkor újraélesztettelek volna? - Az érvelés logikusnak tűnt egyet leszámítva, a tegnap estét.
• Hogy hihetnék el neked bármit mikor az összes emlékem elvetted, tegnap éjjel volt itt valaki. Ki volt az. Milyen vámpírokról beszélt. David ne hazudj nekem! - üvöltöttem vele, s közben újabb törékeny tárgyak csapódtak a konyha padlóján, vagy épp Dav testének.

A hirtelen ért sokk miatt megkellett támaszkodnia. Nem gondolta hogy emlékezhetek rá, már-már teljesen úgy tűnt feladja, és válaszol a kérdéseimre, mikor megjelent a semmiből egy ember.

• Ne mond, hogy feladod David, nem lehetsz ennyire gyerekes – fordult Dav felé, s közben felismertem a hangját. Az a fickó volt aki tegnap éjjel is látogatást tett a konyhánkba.
• Három napja volt az átváltozásra, nem történt meg. Egyszer volt rá egy cseppnyi jel, de semmi több, az emlékei visszajönnek. Mégis mit tegyek eltudod mondani, Josh?
• Velem jön! - Azzal megragadta a karom és miután Dav eltűnt a látókörömből már egy büdös cellában találtam magam kiláncolva a falhoz.

Keserves sírás tört fel belőlem, egyszerre fájt az üresség és az, hogy fogva tartanak, halovány emlékek törtek be az elmémbe, nevek, arcok, de semmi sem egész. David átvert elvett tőlem mindent és idejuttatott. Kitudja mi lesz belőlem...Vámpír? Meg mit jelent az hogy félvér vagyok? Istenem segíts – könyörögtem a sötétségnek ami körbevett. Abban reménykedtem, hogy a herceg ahogy a mesében is majd megment, vagy bármi ami lehetőséget ad arra hogy felébredjek ebből a szörnyű álomból eljön és addig locsolja az arcom vízzel még végre kinyitom azokat a szép szemeimet. Mert nem akarom elhinni, hogy ez egyáltalán megtörténhet velem.

• Anya – suttugtam. S ekkor neszt hallottam a rácsokon kívülről. A remény halvány szikrája gyulladt meg a gyomromban, aztán csak egy elfojtott sikoly tört fel belőlem. Pontosan egy olyan szörny jelent meg előttem mint a múlt reggel láttam magam a tükörben. Egy nyálkás, agyaras, csapzott dög.

Nyálkás ajkaival rámmosolygott, vagy legalábbis valami olyasféle mozdulatott tett az arcával, majd bejött a cellába és a láncaimat tartó lakatokat kinyitotta. Mikor mindkét kezem szabad volt, hálásan néztem fel rá, de az undort még így sem tudtam eltűntetni.

Feltessékelt a földről és kiterelt börtönömből, onnan pedig fel egy hosszú lépcsőn, egy hatalmas ajtó elé.

Ott kitárta előttem és utat adott egyenesen előre. Azonnal kiszúrtam a Josh nevű alakot egy asztalnál ülve várt rám és kemény tekintetét rámemelve a mellette álló székhez intett.

• Sajnálom, hogy ott kellett felébredned, de féltünk, hogy kicsit veszélyesebb vagy. Ígérem saját szobádba fáradhatsz azonnal a vacsora után, de előtte beszélnünk kell azt hiszem, van egy pár kérdésed.
• Csak az van! - jelentettem ki és leültem a faragott székre melyet kihúzott nekem.

Próbáltam, erőlködtem közben, hogy minél több dologra emlékezzek, mert annál több kérdésem lehetne, de reméltem, hogy ez a beszélgetés minden üres helyet kitölt majd az emlékeim között.

• Remélem szereted a sülteket, csak azt csináltattam – szólt udvarisan és a választék felé intett, de én egy kézmozdulattal elutasítottam és belevágtam.
• Mi maga? És az a lény aki felkisért?
• Egy és ugyan azok vagyunk, csak nem mindegy hogy mit szeretnénk, hogy lássatok, ti emberek, jelen esetben te félvér.
• Félvér? - újabb jelentőségteljes kérdés.
• Cullen család, rémlik vámpírcsajszika?
• Nem igazán, semmi nem rémlik, mindent elvett a maga fajtája, azaz David tőlem, és igazán nagyon kifogok borulni, ha nem kapom vissza az emlékeimet most rögtön! - Már megint egy tányér bánta a hirtelen haragomat, de Josh meg sem rezzent, hátradőlt székében és a magasba emelte a tekintetét.
• Nehéz eset! - suttogta inkább önmagának mint nekem. - Most már nem vesz el tőled senki emléket, így hamarosan visszajönnek, nem kell aggódnod.
• Aggódnom? Maga viccel, a fejem majd szétreped az erőlködéstől, hogy visszanyerjem a gyermekkorom és a családom képeit, és maga itt nyugtatni próbál?
• Egy részed már démon, ez ellen már én sem tehetek, a nyugalom nem a mi fajtánkhoz tartozik. Üdv közöttünk, Carlie.  

Már belekezdtem az új fejezetbe, ugyan bár nagyon nyers meg minden, ígérem hogy hétfőn itt lesz a friss.
Addig is kitartás. :) És látogassatok el ide! : blogverseny.blogspot.com
Tiszti

S ezzel vége...

Hopsz. Sziasztok! 

Na hát itt vagyok és rettenetesen, nagyon-nagyon, borzalmasan

bekavarok itt nektek. Ezer bocsi.

Viszont akkor ezze a fejezettel véget ér a Renesmee az álmok útján!

Következő fejezet (31.) Az álmokon túl címmel fog jönni. Természetesen innen folytatom,

csak mivel egy teljesen új korszakot nyitunk, ideje lezárnom és remélhetőleg még 30 fejezettel folytatni!

Remélem velem tartotok.

Jó szórakozást!

Pusszantás!

N. Tiszti

30. fejezet ~ Domino (Part 2.)

A kocsiban kellemes illat terjengett, kicsit fel is pörögtem ettől az egésztől. Találkozom barátnőmmel, Daviddel, olyan sok idő után.  Sajnos Jake nem jöhetett velem, de örült annak, hogy kikapcsolódom, és nem vagyok otthon ebben a nagy kavarodásban. Délután megérkeztek nagyiék, és egy órával később Agatha is beköszöntött, és kis híján agy vérzést kapott – már ha tudna – mikor meglátta Dakotát. Viszont kicsiny húgom azonnal bevetette a képességét és pillanatokon belül rábírta venni a betolakodó Volturit, hogy befogja a száját.
Daviddel azóta nem is beszéltem, GPS-el nagyon könnyen eljutottam a raktár helységig, és egészen addig nem merült fel bennem kétely, még nem tűnt fel, hogy egy árva lélek nincs itt, annak ellenére, hogy már javában mennie kellene a bulinak.
Tulajdonképpen nem rémített meg még ez sem, bentebb sétáltam a kihalt, büdös és koszos helységbe és körülnéztem. Lépteimet visszaverték a sötét falak és kisérteties hangok borították be az agyam. Valószínűleg, mégis eltévedtem – nyugtáztam magamba és sarkon fordultam, hogy kiinduljak, de ekkor a bejáratnál egy vékony alkatú árny tűnt fel. – David.
Megszaporáztam lépteim és mosolyogva átkaroltam, mikor felém nyúlt. Örültem neki, jobban mint gondoltam, volna, de egy apróság azonnal feltűnt:  – Hol van Katy? – a kérdést még fel sem tudtam tenni Dav belekezdett a mondókájába. : - Katy és én tegnap szakítottunk. Végérvényesen azért hívtalak el, hogy beszélgessünk erről, mert teljesen kivagyok. Azt reméltem te tudsz segíteni, nekem más nincs. Crash, iszonyat boldog és nem akarom ezzel terhelni…
- Ez nem kérdés, David, csak szólnod kellett volna, akkor akár nálunk is tervezhettük volna a találkát. Nem ebben a koszos raktár épületben. – Megfogtam a vállát és megbánóan néztem a barna szemeibe, melyek vörösen izzottak, a rengeteg sírástól.
- Tudtam, hogy rád számíthatok, Renesmee. Ha gondolod, akkor pedig felmehetünk a lakásomra, és ott beszélhetünk nyugodt körülmények között.
Szó nélkül rábólintottam, és a kocsim felé sétáltunk mikor megpillantottam egy szokatlanul fura alakot felénk közeledni. Ijedtemben Davre pillantottam, de őt cseppet sem az izgatta, az aszfaltot fixírozta és mikor szólásra nyitottam a szám és felpillantottam az alak eltűnt. Volt, nincs.

A kocsiban azon kívül, hogy leadta az utasításokat, hogy hol, merre forduljak, egy szót sem szólt. Lelkem mélyén megértettem, de ha így akarja a következőkben is, akkor igazán felesleges a jelenlétem. Fél órás út után viszont megálljt parancsolt egy sikátor kellős közepén és kirángatott a kocsiból. Az eddigi érzelmeit undorító bájmosoly váltotta fel. Magához ragadott, befogta a szám és egy dohos szagú sötét raktárépületbe vezetett be. Annyi időm nem volt, hogy sikítsak, vagy valami, hiszen minden olyan gyorsan történt. A sötét alak újra előbukkant vetett egy pillantást ránk, majd belült a kocsimba, és elhajtott. Mikor minden erőmet kihasználva kitéptem magam a karjai közül ráordítottam: - Mégis mi a fenét képzelsz?  - Közelebb jött, pofon vágott. Erejétől elterültem a padlón, de nem kegyelmezett belém rúgott, és csak ezek után hajolt le mellém.
- Átvertél te ringyó! – suttogta a szavakat, melyek nem mellesleg ordításnak tűntek az ürességben.
- Azt hittem, ezen már túlléptél – nyögtem ki három levegővétel között. A fájdalom a bordáim közt hasogattak, oxigén pedig mintha egyszerre eltűnt volna a légkörből.
- Túlléptem, valóban, eddig még Katy is meg nem tette ugyan ezt. Most viszont én következem. – Erősen megszorította a csuklóm és ülő helyzetbe rántott, ami olyan fájdalmat küldött a gerincemen keresztül, hogy visszahanyatlottam, de David nem engedte, erősen tartott. – Apád egy eszméletlen felületes ember. Mikor először láttam, és rájöttem, hogy olvas a gondolataim közt a rohadt vérszívója, megijedtem, de nem volt rá okom. Olyan könnyedén átsiklott azon, hogy ki vagyok én, hogy még nevetnem is kellett.
- Mi vagy te? – szakítottam félbe, mikor egy pillanatnyi szünetet hagyott a fájdalom.
- Engedélyt adtam, hogy megszólalj? – Újabb pofon csattant a már amúgy is égő arcomon, és immár csak felszegett fejjel bámultam vissza rá. Tehetetlenül, mintha közönséges halandó lennék, viszont igazából annak is éreztem magam.
- Hol is tartottam? Ja igen! Magamba bolondítottam a nénikéd…Hogyan is hívják? Alice igaz? Mindegy is. Crash valójában közel sem az öcsém. Katyvel pedig nem szakítottunk…mondjuk úgy, hogy eltávozott az élők sorából... itt hagyott egyedül…örök  vadászmezők. Tudod, hogy van ez! Az előbbi kérdésedet pedig, hogy ne hagyjam itt lógni a levegőben, adok rá neked egy egyszerű választ. – Ekkor felém hajolt, és gyengéden a fülembe súgta: Árnydémon.
Még mielőtt bármit is mondhattam volna, ledöntött, kezét a fejem mellé támasztotta és ajkamhoz hajolt. Feketén izzó szemei fogva tartották szemeim, ezáltal nem tudtam elfordulni tőle. Egyszerűen hagytam, hogy megcsókoljon…

„Szenvedélyes? Mámorító? Mindent elsöprő? Nem! Mindent elszívó csók volt. Az emlékeim úgy tűntek el belőlem, hogy láttam őket a szemem előtt mielőtt végleg felszívódik. David mindenem elvette.”

Puha, vörös francia ágyban ébredtem. A levegőben pirítós illata terjengett és Davidé. Mélyet szippantottam a különleges aromába, és követtem egészen a konyháig ahol sejtéseim szerint belebotlottam. Hatalmas vigyor terült el az arcán mikor megpillantott azon nyomban átkarolt és megcsókolt. Meleg volt és mézédes akár csak a tegnap éjjel.
- Hogy aludtál, hercegnő? – csókolta meg a nyakam, majd gyorsan visszatért a reggeli készítéshez, mert az közben elkezdett leégni.
- Dav, ugyan már. Ennyire nem lehetsz bolond. – Nevetve a gáztűzhely gombjához nyúltam, és elzártam.
- De hát nászúton vagyunk, mindent meg kell, hogy kapj, amire vágysz!
- Igen-igen. De én nem erre vágyom most…hanem rád! – Megfogtam ingjének a gallérját és magamhoz rántottam, olyan hevességgel, hogy a konyhapult állított meg a hátra eséstől, na meg David karja, mely olyan erősen, de mindeközben gyengéden szorított magához. Kezeim az ing alatt kalandoztak izmos hasfalán, miközben ő fenekem alá nyúlt, és felültetett a pultra, s még eközben sem szakította meg a heves csókot melyben részesített. Néhány levegővételnyi pillanatra szakítottam meg a csókot, de az ő ajka azonnal lentebb vándorolt, hátam nekifeszült a falnak és egy gyengéd sóhajtással újra birtokba vettem Dav ajkait.
Egyszer van nászútja az embernek, azt ki is kell használni. Még akkor is, ha az örökkévalóságig tart a mámor . 

Írj komit!!! <3

30. (Part 1.) ~ Dominó

Sziasztok

Amint tudjátok a saját gépem szervízben van, így

most hirtelen ennyit bírtam összedobni. Helyesírást 

nézzétek el most nekem. Remélem tetszeni fog, és amit 

tudom, hozom a fejezet 2. részét. 

Ami egyben lezárja a Renesmee az álmok útján című történetet!

És belekezd az Álmokon túl történő események kavalkádjába.

Sokan ezen fejezet után sejthetik mi fog történni, de higgyétek el,

ami lesz. Arra senki sem számít. :)) 

Szóval itt a Dominó melyen ez a fejezet egy hatalmasat lendít és felborítja.

Pusszantás

Tiszti

30. fejezet Part 1. ~ Dominó

Néha nehéz felfogni, amit látsz, teszel és érzel. Néha soknak találod, nem egészen tudod feldolgozni, de harcolsz, mert minden, amiért érdemes élni, küzdelem nélkül elérhetetlen.

( Renesmee)

Tengernyi érzelem, mi átfutott rajtam, mind leblokkolta az agyam. Sem megszólalni, sem cselekedni nem tudtam, csak néztem a messziségbe, ami jelen esetben Dakota fakóbbnál is fakóbb bőrét jelentette, miközben a mosdókagyló fölé hajol. Tudtam, hogy mi történt, nem volt nehéz rájönni, miután ez a látvány fogadott, mégis abban reménykedtem, csak álmodom. Egy lépéssel átszelve a köztünk húzódó távolságot, mellé léptem és összefogtam hátul a haját, és próbáltam nem arra koncentrálni, ami éppen itt folyik, de csak én is egyre rosszabbul lettem.

- Jake, gyere, segíts. – Végül mikor már nem bírtam, kénytelen voltam valaki segítségét kérni.

Szerelmem azonnal kitessékelt a mosdóból és magukra csapta az ajtót, én pedig csak nekitámaszkodtam a falnak és lassan lecsúsztam ülőhelyzetbe. Térdem közé szorítottam a fejem és mélyen szívtam be a levegőt, hogy kitisztítsam a fejem. Egyrészt azért, mert borzalmasan éreztem magam, másrészt pedig, Dakota, ezen hadművelete telesen kiborított. Főleg, mert az én hibám, hiszen mondta, hogy már tudja, hogyan fog változtatni az életén, én pedig nem figyeltem eléggé.

Perceken belül Dakota és Jake együtt léptek ki és mélységes pillantást vetettek felém. Egyrészt sajnálat másrészt bocsánatkérés sugárzott belőlük, de jelen esetben, Jake az akinek meg tudok bocsátani. Dakota felől kicsit ködösek az érzéseim, de felnéztem vörösen csillogó szemeibe, és amennyire csak belém fért próbáltam megvetést erőltetni magamra, hogy érezze, folyton csak felforgatja a család nyugalmát.

- Gondolom, hogy ezen eszement tervedet is fél perc alatt ötlötted ki – ráztam a fejem.

- Ness, sikerülni fog, érzem. Jake, kérlek, mond el neki, segíts, hogy megérthesse – könyörgött, vissza folytott könnyekkel.

Jake csendesen csóválta fejét, de végül csak mellé állt. – Hagynunk kell! Tényleg sikerrel járhat, de nem szólhatunk senkinek. Ness, értsd meg, érzem, hogy menni fog, jobb lesz nekünk és talán neki is.

- Persze, hogyne. A világot nem akarjátok megváltani véletlenül – hitetlenkedtem, mindeközben felerőltettem remegő térdeimet. – El sem hiszem, hogy remélhetitek, hogy újszülöttként csak úgy egyről a kettőre át áll emberi táplálékokra, egytől-egyig. Én csupán félvér vagyok, mégsem bírom sokáig emberi táplálékon. Szükségem van vérre, de persze nem állok utatokba, segítek, mert mindkettőtöket szeretlek, de ha kudarcot vall ez a nagyszerű terv, engedjétek meg, hogy a fejetekhez vágjam: Én előre megmondtam! – Ezzel otthagytam őket és visszatántorogtam a konyhába, ahová követtek.

Szerettem és próbáltam mosolyogni a vicceken, de nem ment, valami erősen elvonzott ebből a környezetből, de nem Dakota volt, most valami egészen más, ami félelmet, rettegést és egyrészt nyugalmat is sugalmaz, de sajnos nem volt időm ebben az álomérzésekben ténferegni, a család hazaérkezett és átvette minden eddig csendnek és nyugalomnak a helyét a hangzavar és a nyüzsgés.

Voltak egyes részek a témából, amik megragadtak, mint például lezárult a nyomozás Forksban. Hamarosan Nagyiék is követnek minket, és holnap látogatóink érkeznek. Több információ feldolgozására már majdhogynem képtelen voltam, így felvonszoltam magam az emeletre és hosszú, mély álomba zuhantam.

„ Ne, ne bánts, félek! Hagyj, élni. Ne vedd el tőlem. Megteszek mindent, csak ne bántsd! Síró hang, nyöszörgés, vízhangzik. Elhagyatott raktárépület. Kikötözött lány, egy sötét alak ezüstösen villogó késsel a kezében, a lány felé közeledik, aki egyre hangosabban sikít fel. Minden egyes lépés fájdalmat okoz neki, ahogy egyre közelebb kerül a halálhoz. De egyszer csak elhalkulnak a sikolyai, megszűnik a világ körülötte és zuhan a mélybe. S csak egy hangot hall – utolsó édes álmod…rettegj…bízz bennem…vár rád valami új!...Tarts velem. Szeress!”

Könnyektől áztatott hajam az arcomhoz tapadt mikor az álomtól verejtékezve felriadtam.

Csak egy álom volt! Csak egy álom volt! – mondogattam magamban, mire a légzésem is lassulni kezdett. Nyugodni látszott a szívem, s könnyeim sem folytak oly vadul. Mégis éreztem egy égető érzést. Az álom összes képe bennem égett, örökre bennem marad.

Világosságnak, kevésbé lehetett mondani, mikor kikászálódtam az ágyból és levánszorogtam a konyhába, ahol megint csak kiábrándító látvány fogadott. Jake és Dakota olyan vidáman falatoztak valamit az asztalnál, hogy nekem még az a maradék étvágyam is elment, ami az álom okozta gyomorgörcs után maradt.

Mosolyogva néztek fel rám, és intettek közelebb magukhoz. Nagyot nyelve, sikerült átdolgoznom magamban mindent és erőt vettem magamon. Jake vállába temettem az arcom és lehunytam szemeimet, mélyeket lélegeztem és élveztem szerelmem minden érintését, addig még meg nem jelentek a hangok. Szinte az egész fejem ettől visszhangzott.  Riadtan kaptam Jake pohara felé, mintha csak a szomjúság kínozna, és a folyadék elmoshatna mindent, de mindez megfelelő volt ahhoz, hogy Jake-ben ne keltsek gyanút, hirtelen mozdulataimmal.

- Képzeld, Ness, Dati, már a tegnap esti vacsorát is képes volt megemészteni – újságolta Jake, diadalom ittasan, mellyel sikerült az arcomra erőltetnie egy félmosolyt.

- Nagyon örülök neki, de neked mániád lett a nevek leegyszerűsítése?

- Most folyton kimondani azt, hogy Dakota, kicsit unalmas. Kell valami becenév neki. Dati. Szerintem egész jó.

- Engem sem zavar, legalábbis kevésbé, mint a Prücsök, Hercegnő, Hófehérke és a Napsugaram – fűzte hozzá Dakota is két falat között.

- Ja, jobb lesz ha felöltözöl, kedvesem. A látogatóink hamarosan megérkeznek – súgta Jake.

Lehangoltan fújtam ki a levegőt és újból a vállába temettem arcom. – Mégis kik?

-Többekközött a Nikita törzs egy része, és valószínűleg Agatha is ellátogat. – Hitetlenkedve pillantottam Jake csokoládébarna szemeibe, és reménykedtem, hogy csak a frászt akarja rám hozni, de nagyon is, hogy komolyan beszélt. E hír kicsit segített elterelni a figyelmem az álomról másrészt pedig sikerült pánikba ejtenie. De miután Jake minden óvintézkedésről beszámolt, nyugodtan sétáltam fel a szobámba, hogy pizsamám, valami itthoniasabb ruhára cseréljem.

Öltözködés után, még kerítettem alkalmat egy gyors rendpakolásra, amiből egy telefoncsörgés zökkentett ki. A szám ismeretlen volt, mégis sejtettem, hogy ki lehet az.

- Dav.

- Szia Ness. Na, szóval Katyvel megdumáltuk a dolgokat. Ma este itt Baie Vertében lesz egy hatalmas buli. Ott találkozhatnánk.

- Helyszín?

- Könnyen eltalálsz, a város keleti részén lesz, egy elhagyatott raktárépületben…

Folyt köv...

29 ~ Új élet, új bonyodalmakkal

Ejha, nem is tudom mit mondhatnék ilyen sok idő után.

Természetesen - hát hogy is ne - szégyenlem magam,

de eszem ágában nincs feladni az írást. Első történetem, 

szóval teljességgel kizárt, hogy ne zárjam le!

Most megint volt időm írogatni, így hát hoztam is.

Meg persze az új történetemnek is csináltam blogot.

Kicsit átalakult az első fejezet meg minden, de már

megírtam 5 fejezetet, kizárt hogy ne írjam tovább.

Itt megtudjátok nézni!  http://nikitaannabell.blogspot.com

Itt pedig elolvashatjátok a 29. fejezetet, melyben kiderül, hogyan is folytatódik a Cullen család élete a költözés után. Ugyan végre nyugalom lesz, vagy továbbra is felborítja az életüket az újszülött vámpírlány, akinek létezését a törvény tiltja, vagy eljön érte a volturi és végez vele...Nem valami kecsegtetőek az ajánlatok, de nézzük...

Jó olvasást!

Puszi ~ Tiszti

29. fejezet

Renesmee

Baie Verte belvárosa, sokkal jobb volt, mint bárki gondolhatta volna. Alice, anya és én egy hatalmas bevásárlást csaptunk, még a fiúk a kipakolással voltak elfoglalva. Meg kell, mondjam, élveztem ezt a kis változatosságot. Mindenki fel volt szabadulva, és még Dakotával is sikerült jól kijönnöm. Viszont őt most a srácokkal hagytuk, ugyanis egyáltalán ne sikerült elszakítani Collintól, arról meg ne is beszéljünk, hogy bele van őrülve az erejének fitogtatásába és egyfolytában Emmettel szórakoznak. Úgyhogy ez a kis nap szuper jól telt. Hatezer csomaggal a kezeinkben tértünk vissza a kocsihoz és kifulladva dobáltuk be a csomagtarótba.

- Csajok, azt hiszem ez borzasztó jó volt, mit szólnátok, ha elmennénk és vennénk kínai kaját a farkasoknak, meg azt hiszem, kell nekünk egy új autó is – kacsintott ránk Alice, majd beindította a kocsit.

- Semmi kifogásom ellene – szólt anya -, kivéve, ha nem valami nagy autót akarsz vásárolni, óriási rakodó térrel. Mert ennyi csomag között még levegőt sem kapok.

- Mintha szükséged lenne rá – nevetett fel nénikém, majd beletaposott a fékbe, ugyanis valami olyasmit pillantott meg, ami igencsak felkeltette a figyelmét.

Mi is azonnal lefagytunk, és ugyan olyan meglepődéssel fogadtuk a látványt, mint Alice.

Heidi és Agatha Volturit pillantottuk meg végigsétálni a zebrán. Alice elmormolt valamit az orra alatt, majd tovább hajtott, és próbálta nem magára hívni a figyelmet. Szerencsére, úgy tűnt nem vettek észre, viszont mi a sokktól megszólalni sem tudtunk. Nénikém később lefékezett egy kajálda előtt, öt perccel később hatalmas dobozokkal tért vissza. Bepakolta hátra, majd otthonig meg sem állt. Így aztán a kocsi vásárlás elmaradt, és ez a csodás nap is sikeresen el lett rontva, köszönet a Volturi lányoknak.

Alice rögtön mindenről beszámolt apának, majd összeültünk, hogy megtárgyaljuk, mi legyen.

- Ha hírt kaptak Dakotáról akkor Carlisle-t felkell készíteni, az érkezésükre – szólt Jasper, de Em rámordult.

- Miért kell azonnal a legrosszabbra gondolni, emberek? Csupán ketten voltak csak, ha hírt kaptak volna, először is: Ugyan kitől? Másodszor pedig, akkor nem csupán a két legártalmatlanabb lány jönne. Nem, még véletlenül sem gondoljátok, hogy csak ők is egy sima csajos bevásárló körúton voltak?

- A Volturi már csak ilyen – rázta meg a fejét apa. – De igaza van részben. Nem kell azonnal az ördögöt a falra festeni, ellenőrizni is jöhettek!

Ezzel kénytelenek voltunk mind egyetérteni, de így is értesítettük az otthoniakat, hogy ne érje őket meglepetés, aztán pedig kicsit higgadtabban a ház berendezésébe fogtunk. Már lassan éjfélre járt az idő mikor végeztem a hálószobámmal, melyet úgy rendeztem be, hogy ezen túl nem leszek egyedül. Kaptunk egy csodás franciaágyat Alice-től és azon voltam elterülve mikor Jake bekopogtatott az ajtón, majd benyitott és meglepett tekintettel mért végig.

- Nahát, az én hercegnőm elfáradt? – mosolygott rám majd ő is kiterült mellettem. – Minden rendben van?

- Persze, végre úgy érzem, hogy nyugalom van, annak ellenére, hogy ma találkoztunk a Volturival. Nem igazán lepődtem meg, és nem is igazán érdekel. Viszont jól esik végre elterülni itt és elmerülni a gondolatokban anélkül, hogy aggódni kellene. – Jake kezéért nyúltam és erősen megszorítottam. Szavak nélkül kérve őt, hogy maradjon velem, most és mindörökre.

Oldalára fordul és felkönyökölt, úgy kezdte fürkészni arcom. Kisöpörte szememből a hajam, majd ajkam felé hajolt és gyengéd csókot lehelt rá. Én azonban mohó voltam, nem engedtem, hogy ennyivel csak úgy otthagyjon. Átvetettem lábam a csípőjét és mellkasára hajolva csókoltam tovább, hevesebben. Átkarolt, hozzám simult és órákon keresztül élveztük egymás közelségét, még végül aztán egy csendes kopogás félbeszakított mindent. Enyhén bosszús voltam, még azelőtt mielőtt megtudtam zaklatóm személyét, utána pedig már dühös is. Azonban semmi okom nem volt rá. Mégis meglepődtem mikor Dakota dugta be a fejét szobámba, majd megkérte Jake-et, hogy hagyjon minket kettesben.

Nem volt még alkalmunk beszélgetni és megismerkedni sem igazán, szóval most arra számítottam, hogy valami kis bemutatkozósdit szeretne lerendezni, de nem így történt.

Mikor Jake kicsit feszengve, de elhagyta a szobánkat, Dakota az ablak alá kuporodott le és lehajtott fejjel kezdett beszélni.

- Hallottam, hogy te is ismeretlen és tiltott lényként jöttél világra, és téged is üldözött a Volturi. Sokan azt mondják nincs miért aggódnom, mégis úgyérzem mindenki úgy tekint rám, mint az olthatatlan tűzre. Te is éreztél ilyen félelmet, mikor jöttek? Hiszen majdnem olyan vagy, mint én…

- Nem. Én soha nem voltam olyan, mint te és nem is leszek – vágtam rá dühösen, de azonnal megbántam, mert Dakota felállt és itt hagyott volna, de karjáért nyúltam. – Vagyis, bocsáss meg. Nem így gondoltam, ülj vissza, kérlek.

Szerencsére hallgatott rám, és visszakuporodott oda ahol az előbb is. Majd csendben, nyugodt tekintettel hallgatta végig beszámolómat. Melyben elmeséltem neki, mindent amit akkor éreztem.

- Ezek szerint, tényleg semmi közös nincs bennünk – sóhajtott -, az én létezésemet tiltja a törvény, és bárki bármikor végezhet velem, ez aztán a szép élet.

- Ez kizárólag akkor történne meg, ha nem a Cullen családba csöppensz bele, annak is a legnagyobb lelkű részének szívébe. Figyelj, engem apám és a párom, születésem előtt akart megölni. A saját apám és minden más családtagom, anyán kívül. Most pedig, vagyis eddig én voltam mindenki szeme fénye, a központ. Különleges vagyok, az tény, de te is. Mindenki imádni fog, ha végre hallgatsz ránk és tartóztatod magad az emberi vértől. Hidd el, ha megtanulod, már egy okkal kevesebb lesz arra, hogy bárki bánthasson téged.

- Értettem és bármit megteszek azért, hogy átvegyem a helyed. Én is különleges szeretnék lenni, mint te és már tudom is, mit teszek – suttogta majd felállt és közel sétált hozzám.

- Bármire szükséged van, hozzám jöhetsz….hugi! – mosolyogtam majd kitártam a karom, ő pedig hozzám bújt. Ringatni kezdtem ölemben és csendben üldögéltünk, egymás szuszogását hallgatva még egyszer ki nem csapódott az ajtó. Annyira megijedtünk mind a ketten, hogy felugrottunk és támadóállásba ereszkedtünk. Azonban azonnal leeresztettünk, mikor csak Em Jazz és Alice alakja formálódott meg az ajtóban. Egyszerre fújták ki mindhárman a levegőt, majd megkönnyebbülten felsóhajtottak.

- Az Istenért, az összes idegszálam darabokra roncsolódott miattad, Dakota. Azt hittük már megint eltűntél. – Alice leguggolt és magához hívta kislányát majd karjaiba kapta és felemelte.

Pillanatokon belül megint üresen találtam a szobát, de ezúttal, csak is a kislány járt a fejemben. Azt próbáltam kitalálni, hogy mire utalhatott azalatt, hogy ő is különleges lesz, mint én. De nem találtam rá magyarázatot, így viszont lehunytam a szemem és Jacob nélkül álomba merültem.

Másnap telefonom csörgésére ébredtem és álmosan nyúltam érte. A nevet sem bírtam kiolvasni, csak megnyomtam a zöld gombot.

- Minden rendben van? – zihált a telefonba valaki, akinek a hangja bár ismerős volt, még sem tudtam hová tenni.

- Hogyne lenne, na de mégis kihez van szerencsém? – ásítottam egy hatalmasat mire hangos nevetés tört fel a vonal túl végéről.

- Na szépen állunk, már meg sem ismersz. – Ekkor hirtelen feleszméltem és rádöbbentem, hogy kivel is társalgom.

- Crash. Te jó ég! Mi van veletek?

- Oh, tudtam én, hogy nem kell csalódnom benned. Velünk éppenséggel minden rendben van, éppen csak azért hívtalak, mert eljutott a hír hozzánk is, hogy elköltöztetek. Biztos, hogy nincs semmi?

- Mondtam, teljesen jól megvagyunk. Valóban elköltöztünk, mert történt egy kis baleset, de így legalább közelebb lakunk hozzátok. Hogy van a baba és Leah, hogyan viseli?

- Igazából nagyon jól, azon kívül, hogy kiderült, nem egy babát vár hanem kettőt. Na ehhez mit szólsz? Engem igazán ledöbbentett, Leah viszont teljesen odavan értük és el sem tudod hinni. Ma is a bababoltokat járjuk. Épp ezért is jutottál eszembe.

- A bababoltokról? – nevettem fel, és közben kikászálódtam az ágyból.

- Dehogy is. Csak már igazán bosszantó, mikor a tizenharmadik boltot járod, és még mindig nincs olyan, ami tetszik Leah hercegnőnek. – Ekkor hallottam egy cuppanást, melyet egy puszinak tituláltam be, majd egy hangos szitkozódást Leahtól.

Felkacagtam mire Crash bosszankodva mormogott valamit, melyből nem értettem semmit.

- Daviddel mi van? – kérdeztem, hogy tereljem a témát.

- Baie Vertébe költözött – vágta rá, én meg szívemhez kaptam döbbenetemben.

- Hogy hová? De hiszen mi is pont itt vagyunk…

- Nahát az nagyszerű, remélem összefuttok valahol. Hívd fel, a száma még ugyan az. Viszont én most leteszem, Nessie, azt hiszem Leah végre megtalálta az ideális kiságyat a babáknak. Puszillak titeket. Majd beszélünk, szia. – Ezzel kinyomta a telefont, én pedig öltözni kezdtem. Igazán megvoltam lepődve azon, hogy David is itt van valahol a városban, így aztán úgy döntöttem felkeresem, mert ha ő itt van, akkor Katy is. Összepakoltam minden cuccomat és levágtattam a lépcsőn, a konyhában nem találtam mást csak Dakotát, aki a hűtőben kotorászott. De nem igazán foglalkoztam vele, beköszöntem neki persze, de rohantam is tovább a garázsba. Csalódottan pillantottam meg Alice kocsiját, mely egyedül volt a helyiségben. Még soha nem vezettem, és nem is tudom, mit szólna hozzá, nénikém, ha tudná, hogy most viszont szándékomban áll kölcsönvenni. Bevágódtam a kormány mögé és élvezettel hallgattam ahogyan feldorombol a kocsi motorja. Kitolattam és már itt sem voltam.

Útközben tárcsáztam Katy számát, de ő nem vette fel így kénytelen voltam Davidet hívni, aki pedig azonnal fogadta a hívásom. Először kicsit meglepődött, majd mindenfélét hablatyolt nekem. Igazából a lényege annyi volt hogy most nem tudunk találkozni, de a héten összehoz egyet. Reméltem, hogy nincs semmi baja, sem neki sem Katynek mert abba belepusztulnék.

Körbejártam a várost, vásároltam néhány élelmiszert, amiből otthon úgy gondoltam összedobok Jake-nek valami finom vacsorát, majd hazaindultam. Otthon ugyan úgy még mindig csak Dakota volt, aki éppen, hogy csak állt a lábán, olyan szörnyen nézett ki. Eldobtam a kezemből mindenféle csomagot és érte kapta mielőtt összeesett volna.

- Mi történt Dakota? – paskoltam meg arcát, mely még annál is fehérebb volt, mint kellett volna lennie. Szemei feketén csillantak fel, de nem szólalt meg. Éhesnek tűnt, de mikor vért próbáltam leönteni a torkán erősen tiltakozott és felrohant a szobájába ahonnan csak órákkal később tért elő, mikor a farkasok hazajöttek és Collin a keresésére indult. Csak vele volt hajlandó beszélni, legalábbis úgy tűnt utána már jobban érezte magát.

A vacsorát, szerelmem segítségével gyorsan elkészítettük és fel is tálaltuk az éhes szájúaknak. Collin viszont megfogta a tálcáját és Dakota szobájába indult vele. Utána akartam menni, de Jake visszafogott. Ő már tudta, hogy mi van, hisz minden gondolatát látta a srácnak. Nekem viszont nem volt hajlandó elárulni, így csak megint akkor láthattam Dakotát mikor eszeveszett sebességgel rohant a mosdó felé, az Isten tudja minek. 

Új történet 2. fejezete - Rejtély

 Most is szívesen, szeretettel várom és olvasnám a véleményeteket. A múltkoriak is nagyon jól estek. 

Mindenkinek Boldog, békés karácsonyt kívánok és Legyetek olyan kedvesek, hogy engem is megleptek egy hatalmas ajándékkal :) Hiszen nekem a kritika mindennél többet jelent!

Puszi minden kedves olvasómnak.

Sziasztok

Tiszti

Öt nap telt el, mióta megismertem Rejtélyt. Öt kegyetlen, próbálkozásokkal teli hosszú nap. De persze, minden hiába való volt. Tényleg, mindent megakadályozott. Szívenszúrás, fejbelövés, árokba hajtás. Minden próbálkozásom hiába való volt, ugyanis Rejtély, olyan jól intézte a dolgokat, hogy minden akció után az ágyban találtam magam, egy ugyanolyan fényes reggelen, ahogyan előtte. Ami nem jelent mást, minthogy, még mindig kilenc nap van hátra ahhoz, hogy végre láthassam a valódi énjét.

- Üdvözletem kitartó barátnőm - szakította félbe gondolatmenetem Ő.

- Nahát, kit látnak szemeim, Rejtély, hát mi szél fújt erre? - kérdeztem gúnyosan.

- Nagyon vicces vagy, June, igazán, de már megmondtam, hogy az én nevem Anil.

- Igen, tényleg, már emlékszem. Csak tudod a nevek általában, egy személyhez tartoznak, te pedig nem vagy annak mondható. Majd ha láthatlak, akkor esetleg szólítalak a neveden - dacoskodtam ellene.

Hallottam, hogy fújtat egyet, majd inkább csendben maradt, gondolom, érezhette, hogy nagyon nem vagyok jó állapotban. Reggel teljesen kikészített, és azt hiszem ezt egy ideig még emlegetni, fogom neki. Ha tetszik, ha nem.

- Angyalom, de hát már ezerszer meg ezerszer bocsánatot kértem, el sem hiszem, hogy még mindig nem értetted meg. De akkor beszélgessünk, mondjuk, rendelhetnél egy pizzát, igazán éhes vagyok, és amellett szépen tudunk társalogni, kedvesem.

- Hogy micsoda? Te mégis hogy tudsz enni pizzát? Viccelsz velem? – hitetlenkedtem. De végül is jó ötletnek tartottam a  rendelést, úgyhogy, akár eszik akár nem, én rendelek.

- Sok lehetetlen, megmagyarázhatatlan dolog van velem kapcsolatban, viszont hidd el, mindenre kapsz választ.

Nem foglalkoztam a további dumájával, inkább elővettem a telefont, és rendeltem magamnak két pizzát. Mikor Rejtély végre befogta, nyugodtan tudtam gondolkodni, annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy minden gondolatomat lát. Titokban kérdéseket tettem fel neki, annak reményében, hogy végre kapok is rá választ. De persze nem érkezett. Pont úgy, ahogy eddig sem.

Perceken belül megérkezett a várva várt pizza, melyet egy viszonylag helyes, de morcos srác hozott ki. Eleinte még aranyos volt, és olyan áhítatos szemekkel bámult, sőt mi több kedvezményeket is adott, a következő pillanatban pedig már, úgy éreztem, hogy legszívesebben a képembe kente volta a kezében tartott pizzákat. Persze magamban, ezt is meg tudtam magyarázni. Anil féltékeny, és bár fogalmam nincs milyen képességei, vannak még, tudtam, hogy egész további életemet befolyásolni fogja szerény személye.

Mikor már a második szelet pizzát is legyűrtem a torkomon, akkor hallottam, hogy Rejtély egy hatalmasat sóhajt, melytől a hideg is kirázott, annyira megijesztett.

- Köszönöm - hangjából sugárzott a megkönnyebbülés.

- Mégis mi a fenét? Most komolyan azt akarod mondani, hogy ettél a pizzából? - nevettem fel a hitetlenségtől.

- Nem, a pizzából valóban nem ettem. Kizárólag belőled.

Mondanom sem kell a falat menten a torkomon akadt, és fuldokolva kapkodtam levegőért, mert ha valami már túlzás, akkor ez pont az. Mi ez, vámpír, vagy valami lélekporszívó??

- Mi volna, ha végre elfogadnád, hogy nem az vagyok, akinek látszom?

- Már megbocsáss, de még véletlenül sem látlak, szóval ki vele, miről beszélsz?

- Megmagyarázom - szólalt meg nyugtatóan, és ettől pillanatok alatt újra rendbe jöttem. - Na szóval, amit az előbb mondtam, az teljesen komoly. Az energiádból táplálkozom, és mivel már régóta nem ettél nem volt elég energiád ahhoz, hogy nekem is jusson belőle. Ezért kértelek meg, hogy rendelj valami olyat, amit láthatólag meg is ettél volna. Feltöltődtél energiával, és így én is rendben vagyok most már, és tudok válaszolni a kérdéseidre. Eddig azért nem tudtam, mert ha kifogy az energiám, visszakerülök a semmibe, és fogalmam nincs, hogyan találok vissza. Márpedig, a beszéd és a mozgás, eszméletlen mennyiségű energiát emészt fel. Meg persze, ki vigyázna rád, ha én visszakerülnék, oda ahonnan jöttem?

- Őrangyalom - nevettem el magam, búskomor hangja hallatán.

- Ez már egy fokkal jobb, mint a Rejtély. De nem vagyok az őrangyalod, csupán ahogy mondtad, egy személy, aki megkeseríti az életed, és még fogja ettől jobban is.

Bár tudtam, hogy e szavak igazak, és én vágtam fejéhez, most már, mégis fájtak. Rá kellett, hogy döbbenjek, ő az, aki életben tart. Nélküle tényleg pokol az életem. Viszont mindezt nehéz lett volna még elmondani neki, és inkább fontosabb dolgok felé tereltem a témát.

- Szóval ki vele. Várom a válaszaidat - jelentettem ki, és tovább ettem a pizzát, viszont most már teljesen más érdekkel. Hiszen, immár tudom, hogy nem csak magamat kell ellátnom, hanem az én másik felemet, mondhatni az épp lelkemet.

- 1992 december 9. viszonylag enyhe téli idő volt, épp ezért a haverjaimmal csavarogni indultunk a városban. Késő este hajléktalanok támadtak ránk, és még a többiek  tudtak menekülni engem megkéseltek és meghaltam - hangja elcsuklott, majd elhallgatott.

Szóval halott. Igénybe kellett vennem egy kis időt mire fel fogtam, hogy végül is, egy halott sráccal beszélgetem, és töltöm mindennapjaimat. Egy szellemmel. De nem akartam ennyinél leragadni, hiszen igaza van, ha minden kis apróságon kiakadok, akkor nem jutunk tovább, márpedig úgy érzem, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami következni fog. Így lenyeltem a félelmem és továbbléptem.

- Sajnálom, de akkor, mégis hogy kerülsz ide? Van túlvilág?

- Nyugalom, June - nevette el magát - , igen, van túlvilág. Pont, úgy ahogyan az emberek képzelik. Mennyország és pokol, csak nem pont, így hívják őket. Amiért én viszont még itt vagyok pont ez a két világ okolható.

- Mesélj, kérlek, mert ez még mindig zavaros - kértem, mikor ismét abbahagyta.

- Azon estén borzalmas összecsapás tört ki miattad a túlvilágon. Ezért én nem juthattam tovább egyikbe sem. Ott maradtam a semmi, kellős közepén.

- Miattam?

- Igen. Azon napon születtél meg te. Kutatásaim során rátaláltam a csata okára. Egy ősrégi jóslatra találtam, melyben az áll, hogy ezen napon, húsz év múlva, June Zinai az akkor este született leány, lesz az, aki véget vet a pokol és a mennyország közti viszályoknak.

Na mit mondtam, mégis hová ettől rosszabbat. Jóslat, melyben az szerepel, hogy halálos csatát kell vívnom egymagam két világgal. Mondhatni hihetetlen, de annál inkább rémisztő.

- Ezért akadályoztad hát meg halálom?

- Igazából majdnem-hogy elkéstem. Láttam, amikor küldöncöket küldtek az elpusztításod érdekében, és én azonnal elkezdtem dolgozni azon, hogy miként térhetnék vissza a földre. Mikor megtudtam, hogy téged nem sikerül megölniük, csak a családod, extra tempóra kapcsoltam és küzdöttem érted, és mondhatni, hogy az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy, hogyha a lelkedre kapcsolódom, eljöhetek rád vigyázni. Viszont az a látvány, ami akkor fogadott igazából az agyvérzést hozta rám.

- Bocsáss meg - pirultam el, szégyenemben.

- Inkább te, hiszen alig hogy sikerült megmenteni téged a haláltól. A nagy készülődésben nem tudtam eléggé figyelni rád, és arra, hogy mire készülsz.

- Miért? Előtte figyeltél? – Ó magán élet, de jó hogy eddig hittem benned.

- Hát igen, az egész életed végigkövettem. És itt az ideje, hogy bevalljam, a gyerekkori baleseteidnek kilencven százalékát, nekem köszönheted.

Hangosan felnevettem, hiszen sejtettem ennek okát, de meg sem szólaltam, tovább hallgattam Rejtélyt, hogy még több titkot fedjen fel előttem.

- Igen, valóban gyűlöltelek, amiért miattad kerültem a semmibe, teljesen egyedül. De miután a kutatások alapján rájöttem, hogy te leszek az, aki segíthet az egész emberiségnek, csak figyeltelek és vigyáztam rád. Majd... - hagyta függőben a mondatot és ahelyett, hogy folytatta volna, új témába kezdett: - Hogy érzed magad mindezek után?

- Igazából, van mit megemésztenem. Az egész eddigi elképzeléseim, hogy átlagos, semmirekellő gyerek vagyok, most azt hiszem szerte foszlott. Ám még most sem értem, hogy mi lesz december kilencedikén.

- Igazából addig el sem árulnám neked, még nem látsz, hisz kíváncsi lennék, hány ütést mérnél ki rám, mikor megtudod, de ahhoz, hogy felkészítselek, kénytelen vagyok erre.

- Ööö, ettől rosszabbul már nem is kezdődhetne - szakítottam félbe.

- Hát igen. Ahogyan már elmondtam, te valamiféle megmentő leszel. Még fogalmam nincs, hogy, és miként, de valahogy megakadályozod, hogy a túlvilágon továbbra is csak a viszályok álljanak fent. – Hát ezt eddig is tudtam, valami újat? Rejtély kérlek!

- De hát ahhoz, hogy kapcsolatba léphessek a túlvilággal, meg kellene, hogy haljak nem?

- Nem! – Olyan gyorsan vágta rá, hogy még levegőt sem tudtam venni a mondat végén. - December kilencedikén, velem együtt elhagyod a földet, és jössz velem a semmi földjére.

Csendben maradt, és perceken belül meg sem szólalt, már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van, de mielőtt "keresésére" indultam volna, kimentem a konyhába egy pohár vízért. Mikor visszaértem és leültem akkor ijedtem meg nagyon. Rejtély, szörnyű hangos mély nevetésben tört ki, amitől a szívroham háromszor megkerült.

- Neked meg mi bajod lett? - kiabáltam rá.

- Most kellett volna kimérned rám az ütéseket, és mégsem tetted.

- Azért, mert szülinapom alkalmából felviszel a túlvilágba? Nem, azért nem. Mert hiszek abban, hogy eszed ágában nincs visszahozni a földre.

- Erre igazából még nem tudok mit mondani, June. Ez a jövő titka. – Hangulata egy teljes fordulatot vett, sugárzott belőle, hogy előre gyűlöli, amit tenni fog, még akkor is, ha rajtam a vágyódást látja ez iránt.

- Eddig azt hittem a jövőbe látsz.

- Igen, valóban, de vannak dolgok melyekre, azért még én sem vagyok képes.

- Na, ha már itt tartunk, mesélhetnél nekem erről a sok képességről.

- Igazából, fogalmam nincs, hogy mennyi képességem van, az évek során egyre többet fedeztem fel. Viszont biztos van még több. És mindezek a képességek, megtalálhatók a túlvilágon is.

Rejtély, rengeteg fontos információt mesélt el nekem aznap este. Sőt, a családjáról is megtudtam néhány információt. Elmondta részletesen, hogy mi történt azon az estén mikor meghalt. Mesélt azokról az évekről. Rólam, hogy milyen voltam kicsinek. És a világról, melyet hamarosan meg kell, hogy mentsek. Mert mindaz, amit eddig gondoltunk, annak csak egy töredéke igaz. Valóban vannak ezek a helyek, de még csak közel sem járnak a boldog, békés nyugalomhoz. Én viszont lehetek az, aki végre akár a minden rossznak elmondott poklot is nyugodt környezetté tudom varázsolni. De persze nem valami hókuszpókusszal. Elképzeléseim szerint szörnyű hosszú idő lesz ez a kilenc nap. Rejtély szerint lesz  közben meglepetés  a végén pedig hatalmas fájdalom, majd remélhetőleg boldogság. Ezek viszont feltételezések, elképzelések, melyeket mind befolyásolnak tetteink. Ami azt jelenti, akár egy rossz mozdulat, és egy csapásra összegabalyodik az egész jövő. 

- Köszönöm ezeket, remélem holnap még több információra, tehetek szert. De most fáradt vagyok. Elmegyek aludni, mert már megöl a kíváncsiság, hogy mi lesz holnap, hisz még eddig nem sikerül megélnem, viszont egy valamire, még adhatnál választ! Méghozzá arra, hogy mégis miért játszottál félelmetes kaszást, amikor „megakadályoztad”, hogy meghaljak?

- Azt hittem, erre nem térünk majd ki. – Hangjából hallatszott, némi megbánás. – Csupán azért, mert meg akartalak félemlíteni. Ideges voltam és feszült is a késés miatt, és bár semmi közöm nem volt a szüleid halálához, mégis próbáltam azt a szerepet eljátszani, mert azt reméltem, hogy a bosszúállás felülkerekedik majd az öngyilkossági hajlamoddal. Na igen, ha már itt tartunk, ugye végre felhagysz az öldökléssel? – Nem is értem miért kérdezte meg, sugárzott belőle, hogy tudja a választ, mégis pontosítani akarta, tőlem szerette volna hallani, amire vágyott. Én pedig megadtam neki.

- Igen felhagyok, de csak a kedvedért, Anil.