Sziasztok drágáim, sajnálatos hírt kell közölnöm, ami nekem is nagyon fáj. A laptopom ma szervizbe került, nagy valoszinűséggel törlödnek az eddig meglévö dokumentumok köztük a 19 és a 20. fejezet is. Jövöhét péntekre igértek hirt a kicsikémröl, addig ha kéritek újra irhatom a fejezetet de semmit sem igérek, ezer bocsánat mindenkitöl, próbálok mindent rendbe hozni de varázsló én sem vagyok. Majd hozom a hireket - ha persze lesz - Addig pedig puszilok mindenkit, és iszonyatosan sajnálom :'(

Ízelítőőő :D

Ma végeztem a 19. fejezet megírásával és hát mondhatni eléggé elszabadult benne a pokol :D 
Hoztam is egy kis ízelítőt belőle, hogy szombatig izguljatok egy picit.


"– Bizony ám, foglalt vagyok, cicus, de ma este szabad – hajoltam hozzá közelebb, és megérintettem ujjammal az orra hegyét, amitől láthatólag megszédült, de gyorsan összekapta magát és tovább vezetett, a hangos dübörgő zene felé.

Ahogy belépett az ajtón, felugrott a keverő pulthoz, és figyelmet kért a tomboló tömegtől.
– Srácok figyelem, figyelem, David bátyámnak köszönhetően érkezett egy friss husi, aki ma estére szabad, lehet próbálkozni, aki betöri, holnap este ingyen bulizhat – jelentette be a számomra szórakoztató hírt Crash."

Lehet fantáziálni kedveseim, és szombaton pedig jön az egész fejezet, ahol lazulunk végre egy picit, de ígérem, hogy csak egy ici-picit :) Na puszi!

Tiszti  

Ha harc, hát legyen harc.

Tudom, tudom elég zavaros lett ez a fejezet
nem tettem hozzá magam igazából, na de 
mindegy ígérem, hogy a következő nagyon 
jó lesz, ti pedig ígérjétek meg, hogy írtok 
nekem kritikát :)
A fejezet végén találtok majd egy kis ismertetőt is!
Jó olvasást! Tiszti




  

(Edward)

Aro kissé megrázta fejét, hogy kitisztuljon elméje, mert pillanatnyilag, nem hitt éles szemeinek. Többször is megismételte a mozdulatot, de végül izmai meg felszültek, és egy hangos morgás szakadt fel torkából.

Nagy lendülettel ugrott a mozdulatlan Marcus felé, de nem tudta leteríteni, mert amikor pontosan abba a szögbe ért, ahol elbírtam kapni, megfogtam, és távolabbra hajítottam. Ezzel a mozdulatommal, jeleztem mindenkinek, hogy „indulás”, mert a Volturi testőrség is rohanni kezdett felénk.

Láttam, ahogy feleségem Jane felé indul, de több bámészkodásra nem volt időm, mert Aro feltápászkodott a földről, és immár felém rohanva támadt, hogy megöljön.

Marcus viszont, egyszerűen utánozta le az előbbi mozdulatsorom, és ő is elgáncsolta a felbőszült, de figyelmetlen Arót, aki teljesen felszántotta a még köztünk lévő teret és előttem állt meg.

Simán lerúghattam volna a fejét és még ezer, meg ezer módon megölhettem volna most azonnal, de most így, sok év után, kedvem támadt kicsit felszínre hozni ragadozó énemet. Felrángattam a földről, és a hátára löktem. Olyan volt mármint egy játék, amit simán dobálhatok, elhagyta magát, és várta a halált. De az nem jön ilyen egyszerűen, meg kell szenvedni érte, mint minden másért ebben az életben.

Éreztem, ahogy a bennem lakozó szörnyeteg már várja, hogy feltörhessen végre, de még nem engedhettem. Épp ésszel kellett gondolkoznom, ahhoz, hogy ne végezzek vele azonnal. Kegyetlen akartam vele lenni, mindazért, amit egy évtized alatt művelt velem. És még most sem akar leállni, el akarja venni a feleségem és legkedvesebb húgomat. Azért az még érdekes, hogy a halála előtt pár perccel is csak erre a hülye birtoklási vágyára tud koncentrálni.

Felsóhajtottam és lelöktem magamról Arót, aki imént vetette rám magát. Átdobtam az egyik lábamat rajta, és úgy kezdtem el a fejét a földbe verni. Viszont valakinek a keze átkulcsolta a nyakam ezzel megállítva eddigi tevékenységem. Az illatok alapján hamar rájöttem, hogy Renáta az, aki éppen a nyakamat próbálja kitekerni, de nem jár sikerrel, mert Rose közbelépett és lerángatta rólam az erőtlen nőt. Felkapaszkodott a hátára és egy hirtelen mozdulattal lecsavarta fejét a helyéről.

Hirtelen bevillant, hogy Rose-nak eredetileg hol lenne a helye, ezért keresni kezdtem Alecet és a vele harcoló megtermett bátyámat. De mikor megtaláltam a szavam is elakadt, hiszen Aleckel nem Emmett harcolt, hanem egyetlen lányom, Renesmee. Már majdnem ugrottam, hogy a segítségére rohanok, és jól megdorgálom, mikor Aro a fogaival megragadta a torkomat és talán meg is ölt volna, ha Carlisle – aki annyira tartózkodott a harctól – nem jelenik meg, és nem cibálta volna le rólam Arót.

Mire én észbe kaptam, addigra már apám csak Aro testét tartotta a kezeiben majd azt is elengedte, hogy a földet érjen, akárcsak a feje.

Apám szemében megcsillant a gyötrelem és a fájdalom, de hogy segítsek rajta gyorsan eltávolítottam a testet és meggyújtottam.

Minden Volturi szempár rám szegeződött, de nem foglalkoztak velem, hiszen érezhették ők is, hogy eljött a vég számukra is, nem csak a vezetőjüknek. Többen felsóhajtottak, majd még küzdve a maradék életükért, tovább harcoltak családom egy-egy tagjával.

(Bella)

Még senki nem mozdult, csak vártunk egy intő szóra, egy jelre, hogy indulhatunk, de semmi nem történt. Csak bámészkodtunk jobbra-balra, láttam Aro meggyötört arcán, hogy egyszerűen nem fogta fel azt a tényt, hogy a feleségét most ölte meg Marcus, a szeme láttára, ezért többször is megrázta fejét, majd hirtelen már csak arra eszméltem fel, hogy szerelmem nincs mellettem, hanem épp Arót löki ki, a Marcushoz vezető útjából.

Ez volt mindaz, amire vártunk. A jel. Nem csak nekünk, a Volturi is teljes erőből rohant felénk. Nem is lepődtem meg azon, hogy Jane eleve felém vette az útját. Apró mosolyra húzodott a szám, de nem tétováztam tovább, megindultam, hogy megállítsam az ő hosszú ideje járó órájának mutatóit. Mert ezen a napon esküszöm, hogy végzek vele, ha törik, ha szakad.

Végre elértük egymást és pár percig egymás tekintetét fürkésztük, majd Jane lépett először. Felcsimpaszkodott rám, és mint egy őrült tini, belekapaszkodott a hajamba és tépni kezdte azt. Először nem is ellenkeztem, hiszen nem fájt, és gondoltam legalább annyi örömet szerezzek neki, hogy hagyom, hagy élvezze csak élete utolsó perceit. Több perc után viszont felhagyott hajam kínzásával és leugrott rólam, hogy a mellkasom ütlegelésével folytassa, de úgy teljes erőből, így én lekevertem neki egy kisebb pofont, amitől láthatóan megriadt.

Hihetetlennek tartottam azt, hogy, mint a többiek, több száz éve él a Volturival, még sincs semmi tapasztalata a harcot illetően. Tényleg úgy verekszik, mint egy kislány. Talán csak azért nem tűnt fel eddig senkinek, mert a képességét alkalmazva olyan nagy, erős és tapasztalt lánynak tűnt, de velem szemben egy senki. Szó szerint, ha a lányommal harcolnék, talán ahhoz is több figyelmet kellene fordítanom, mint hozzá. Már majdnem elkapott a nevetőgörcs mikor hirtelen elkapta a fejét és bámulni kezdett valamit. Én már nem láttam azt, csak hogy Edward kilép a füstből és Carlisle-hoz rohan.

Jane azonnal folytatta röhejes kínzásomat, amit, mint látjátok nagyon is, hogy élveztem. Tudtam, hogy Jane-t egy egyszerű széttépéssel megsemmisítem, ami nem kerül számomra csak pár másodpercbe, ezért, hogy elüssem az időt, hagytam tovább szórakozni, és csak néha ütöttem vissza neki, hogy azért én se álljak tétlenül. Volt időm körbeszemlélni a terepet, rádöbbenni arra, hogy Renesmee is harcol annak ellenére, hogy megtiltottuk neki, de azért az mégis csak az ijesztett meg, hogy nincs mellette senki. De szemmel láthatólag ügyesen bánt ellenfelével, így nem bámultam tovább, hanem Jake keresésére adtam a szemem. Ők jóval előbbre jártak, Caius már réges-rég holtan feküdt a földön öt darabban, és nem felejtettek el végezni a többi felesleges Volturival is, akik megpróbáltak ellenállni nekik. – Kicsit megborzongtam ettől, de nem kételkedhetem benne, nem tarthatom őt is felügyelet alatt, mint a gyermekemet, hiszen felnőtt, ő csak a vejem, de talán kicsivel több, ezért akarom megvédeni, de hiszen tud magára vigyázni, sőt erősebb, mint én, szóval vissza a jelenbe.

Jane továbbra is nevetségesen és gyerekesen ütlegelt ahol csak ért, de mikor látta, hogy már szinte untat a jelenléte, máshoz folyamodott. Éles fogait több helyre is belemélyesztette, eddig teljesen sima felületű bőrömbe, és ahol csak tudott harapott. Éreztem, hogy nálam betelt a pohár, bármennyire is tisztelem Jaspert, mégsem akartam úgy kinézni, mint ő. Ellöktem magamtól az esetlen kislányt, aki lökésemtől a fenekére érkezett. Taszítottam még rajta egyet, hogy teljesen hanyatt feküdjön, és ráültem gyenge kis csípőcsontjára.

Értetlenül és picit ártatlanul – na ne, pont ő az ártatlan – nézett fel rám, amin szintén csak mosolyogni tudtam. De valami teljesen új érzés kerekedett felül rajtam, és hirtelen bosszút akartam állni mindenért, amit ez a kis nőszemély okozott nekem. Egyik kezemet a mellkasára helyeztem, ezzel visszafogva őt, - és hogy kínozzam egy kicsit, ahogy ő tette áldozataival – kitéptem a bal karját és elhajítottam a távolba. Jane hangosan felsikított, de nem tudott moccanni szorításomból. Kitéptem a jobb kezét is, amit szintén egy sikoltással jutalmazott. Majd végül már zokogó hangot hallatott. Talán még a szívem is megesett volna rajta, ha nem rémlik fel egy emlékkép, amint a Volterrában Edward a padlón fekszik a kínok között. Ettől az emlékképtől vadultam be igazán, és mint egy késsel végigszántottam fogaimmal Jane nyakát, aki abban a pillanatban mély, vagyis nagyon mély álomba szenderült.

(Carlisle)

Mindenki eltűnt, feleségemmel és unokámmal maradtunk ott tétlenül. Tudtam, hogy bármennyire is kellene, nem tudok segíteni a családomnak, cserbenhagyott a bátorságom, és a képességem kerekedett felül rajtam. Nem tudtam mozdulni, csak tétlenül néztem, ahogy a farkasok könnyedén széttépik Caiust, ahogy Edward a földre teperi Arót, ahogy lányomra ugrik Jane. Ahogy pöttöm lányom egyszerűen és pillanatok alatt csavarja le Broderick fejét.

Sejtettem azt, hogy senkinek nem esik bántódása, egészen addig biztos is voltam benne, míg Emmett torkának nem esett Alec. Renesmee nem volt rest, azonnal ott termett és felkapaszkodott a támadó hátára. Így elengedte Emmettet, aki mozdulatlanul hanyatlott a földre. Tudtam, hogy muszáj megmozdulnom és idehozni, hogy meg állapítsam, mi van vele, de Esme megelőzött. Pillanatok alatt visszatért az esetlen testel és letette elém a fűbe. Majd a zokogó hangok között csak annyit próbált mondani.

– Carlisle, kérlek, mond, hogy él, mond, hogy megbírod menteni.

Egy szót sem mondtam feleségemnek, letérdeltem megtermett fiamhoz és vizsgálni kezdtem. A szemei nyitva voltak, viszont semmi emberi jelet nem adott, mint a lélegzés vagy a pislogás. Megrémisztett, nagyon úgy éreztem, hogy nagyobb baj történt, de mi, hiszen egyben van, tűz nem érte. Akkor mégis miért fekszik így itt, mint aki meghalt? Miért nem mozdul? Miért pont ő? Tettem fel a tömérdek kérdést, amikre nem kaptam, választ pedig annyira vártam. Tudtam, hogy nem tehetek érte semmit, csak bízni tudtam abban, hogy semmi baja nincs. Felálltam és szembe kellett, hogy találjam, magam, másik fiam esetleges elvesztésével is. Bármennyire is gyötörtek az érzések, pillanatok alatt kellett eldöntenem, hogyan cselekedek. Melyik énem nyer? Az amely a családjáért harcol vagy az, mely semmi rossz dologgal nem piszkítaná lelkét. Nem volt több töprengésre alkalmas idő, cselekednem kellett, tudtam, hogy nem veszíthetek el mást. Tudtam, hogy cselekednem kell, és meg is tettem. Átkaroltam Aro nyakát, mely a morgásoktól reszketett és nagy erőveszítéssel lecsaptam a nyakáról bűnös fejét. Nagyot koppanva ért földet az elválasztott testrész, a karjaimban viszont még mindig ott tartottam a megmerevedett testet, majd elundorodva magamtól és attól, hogy én tettem. Ellöktem és hagytam, hogy földet érjen, én pedig ökölbeszorítottam kezeim a gyötrelemtől, a fájdalomtól. Edward, hogy enyhítsen ezeken az érzéseken elhurcolta a közelemből, majd meggyújtotta a testet, melynek füstje azonnal utat tört magának az egekig.

Edward azonnal visszatért hozzám, de nem szólt semmi, csak leguggolt a bátya mellé. Kezeit az arcán nyugtatta percekig, de rájött, hogy ő sem tud sokat tenni érte, így felállt és hozzám intézett pár kedves szót, melyekből nem fogtam fel semmit.

(Jacob)

Már jóval előbb neki akartam ugrani annak a szőke féregnek, de tudtam, hogy addig tartóztatnom kell magam még nincs meg a jel, hiszen nem akarom én elindítani az egészet, hiszen ha valakinek baja esne, akkor az én lelkemen száradna. Szóval maradunk a türelem rózsát terem szólásnál, és várunk, amíg nem jön el a mi időnk.

Áh, végre Edward megmozdult, a volturi megindult, szóval kezdődik. Az a rohadt pióca pedig azonnal vicsorogva rohant felénk, de ahogy elrugaszkodott a földről, én Seth és Leah azonnal követtük mutatványát és már a levegőben darabokká téptük. Olyan jó érzés járt át, ahogy végeztem ezzel a senkiházival, és az hogy a többi ellenszegülőnek sem kegyelmeztünk. Volt ott öreg, fiatal, kicsi, nagy vámpír, akik mind meghaltak karmaink között. De mi egyiknek sem kegyelmeztünk, aki jött, meg is halt. Ha a Cullenék nincsenek itt, akkor is öt perc alatt lemészároljuk ezt a vámpír sereget. Nem kellett volna itt mindent túlcicomázni, de mondjuk Carlisle nélkül, azért jól el lennénk veszve, szóval mindent visszaszívok. Ennek a két fajnak igenis szüksége van egymásra ahhoz, hogy kiegészítsék egymást. A baj már csak az, hogy a falka nem olyan összetartóan dolgozott most, mint az elvártam tőlük. Épp ezért történt meg az eddigi legnagyobb veszteségünk.

– Kristin, vigyázz – ordította a Felix nevű vámpír, annak a lánynak, aki épp Embryre akart támadni, mikor észre vettem. Viszont a lány cseppet sem ijedt meg, sőt tovább osont, a neki háttal álló szürke farkas felé. Bíztam a falka legjobban kiképzett tagjában, ezért nem ugrottam neki Kristinnek. Meghagytam Embrynek azt a dicső feladatot, hogy ő is végezhet valakivel, teljesen egyedül.

Viszont akadt egy apró probléma, Embry egyáltalán nem figyelt, tovább bambulta az előtte elhaladó sötétbarna göndör hajú lányt. Én sem figyeltem eléggé a gondolataira, ezért, azonnal a lány nyakának ugrottam és darabokra tépnem. Csak akkor eszméltem fel már mikor megláttam Embryt, aki összecsuklott a látottak miatt. Azonnal rápillantottam a lényegre, megöltem a bevésődését. Te jó isten mit tettem, még egy rohadt percet sem kapott az élettől, hogy átölelhesse azt az ártatlan lányt, akit az én karmaim ítéltek örök pokolra. Siránkozhattam volna időkig, viszont a következő esemény miatt, az én lelkem is porrá őrlődött. Kristin kecsesen vetette rá magát Embryre, és azonnal belemélyesztette penge éles fogait a nyakába. Tudtam, hogy mindennek vége, vesztettem. A lelke örökké rajtam szárad majd. Miattam nem figyelt, én tehetek mindenről. A bűntudat nagyobb volt, mint arra számítottam, viszont bosszút kell állnom testvéremért, meg kell ölnöm azt a lányt is, nem hagyhatom, csak úgy annyiban, hiszen elvesztettem valakit. Valakit, aki fontos volt számomra.

Embry teste lassan terült el a földön, a lány pedig leugrott róla – mint aki jól végezte a dolgát, – és felém fordult, hogy velem is végezzen. Ugyan azzal a kecsességgel ugrott felém, mint előbb Embryre, ajkai felhúzódtak fogairól és tisztán kivehető volt, ahogy felém repül a levegőben, és a fejét máris a nyakam irányába fordítja.

(Renesmee)

A bosszú felülmérhetetlen erőt váltott ki belőlem. Emmett elvesztése számomra a pokol, de mások számára annál is rosszabb. Alecnek vesznie kell, nem maradhat életben, miután örök halálra ítélte nagybátyámat, azt már nem.

Féltem a képességétől, de ez a félelem nem múlta felül a bosszút, amit éreztem. Teltek a másodpercek, ő pedig még mindig felém pislog, és figyeli minden mozdulatom, várja azt a véletlen elrontott reakciót mellyel azonos időben megölhet engem is. Körbe-körbe táncoltunk, még nem ugrottunk egymásnak, még nem jött el az ideje. Vártuk mind a ketten a megfelelő pillanatot, amit szerencsétlenségemre ő talált meg először. Rám ugorott, és le is terített a földre, vicsorogva ült rajtam és hajolt felém, hogy elvegye tőlem is az életet, mikor mozdulatsorát valaki megakadályozta. Leteperte rólam és ugyan abba a testhelyzetbe érkeztek, ahogyan az előbb velem volt, csak annyi változott, hogy most ő volt alul. Egymást szuggerálta a két éjfekete szempár, ami közül az egyik pár pillanattal később elhomályosulva hunyódott le. A rajta elhelyezkedő vámpír pedig már az én nyakamban lógott és úgy ölelt magához, hogy el ne meneküljek. Majd karjaiba kapott és elindult velem Carlisle felé, meg sem néztem ki az, arcomat beletemettem mellkasába, és zokogni kezdtem. Csak akkor tekintettem fel arcára, mikor csengőszerű hangján, csitítani kezdett.

– Ne sírj kicsim, minden rendben lesz, ígérem – suttogta Alice, miközben lefektetett a fűbe.

Én csak megráztam a fejem, és ahogy elfordítottam az egyik oldalra, lefagytam, ott feküdt a mozdulatlan Em. Még csak levegőt sem vett, szemei nyitva voltak és a semmibe bámultak. Alice eltűnt, én pedig egyedül éreztem magam, és oltári bűntudatom volt. Egész testemmel Emmett mellé fordultam és átkaroltam izmos testét és karja alá fúrtam fejem, hogy ne lássak semmit. Hiszen annyira sok volt már ez az egész. Nem tudom, ki halt meg, ki szenvedett balesetet, az sem biztos, hogy Jake életben, van, de én erre sem tudtam figyelni, és nem is akartam. Kizárólag egy dolog érdekelt, hogy mindenki épségben túlélje, hogy utána minden békés legyen. Ha Emmettet elveszítjük, Rose gyötörtebb lesz, ami kihat Jasperre, így majd ránk is. Az egész család összeomlik, ha elveszítünk valakit. Épp ezért vártam a végét ennek az egésznek, hogy lecsendesüljön minden, de hiába, a tűz ropogása, a farkasok morgása, és az egyéb hangok mind-mind elnyomták a csendet. Percek, talán órák teltek el az érintés előtt melytől összerezzentem. Megragadott erős karjaival és maga felé fordított, így kénytelen voltam elengedni Em testét, és szembe kellett néznem anya és apa gyötört arcával, melyről több érzelem is sugárzott az első a félelem a másik pedig a gyötrelem volt. A harmadik dolog amit észre vettem az pedig a halálos csend. Anya mosolyt erőltetett arcára, majd végig simított homlokomon.

– Kicsim, vége – szólalt meg anya.

– Igen, Nessie, nyugodj meg, tényleg vége – nyugtatott apa is.

– Vége? – nyögött fel valaki a hátam mögött.

Azonnal a hang felé kaptam a fejem és a rám szegülő fekete szemekkel találtam szembe magam. Emmett arcán szintén ott virított a szokásos vigyor és úgy pislogott rám. Majd erős karjaival magához vont.

– Em – zokogtam. – Em, minden rendben?

– Igen, apróság, minden rendben, jó újra veletek – sóhajtott fel.

– Iszonyat fura volt a gondolataidat látni miközben nem vagy észen – somolygott apa.

– Hogy mi, te láttad, jajj ne Ed, kérlek, ne szólj róla senkinek, legyen ez a kettőnk titka, légy szíves – könyörgött Em.

– Hát majd meglátom – állt fel apa és körbe nézett a terepen.

– Apa, mindenki jól van?

– Van veszteségünk kicsim, de majd valahogy túl tesszük magunk rajta.

– Kik haltak meg?

– Carmen, Paul, Embry, és – sorolta apa halottainkat, akiknek neve hallatán a szívem egyre kisebb darabokra tört össze.

Utólag is bocsánat a sok szemszög váltásért, de még így sem tudtam igazából bemutatni a harcot.

Az ismertetőt pedig a néhány új volturi szereplőről szólna, mert akik itt nem halnak meg azoknak még lesz szerepük, sok-sok fejezet múlva, de lesz. Írok néhány névhez olyan tényeket melyekről még nem tudtok, de majd minden tisztul a 20. fejezet után :D

Broderick: Alice végez vele, egyébként egy szőke hajú fiatal srác, különleges képessége: Tudatkontroll: Másokat is tud irányítani, saját akaratával.

Halina: Az a lány akibe Embry bevésődik. Jacob végez vele. Különleges képessége: természet-manipuláció: A természet összes tényezőjét tudja irányítani, lehet az ember, állat, növény stb. ( A képessége hasonlít Benjamin képességére.)

Agatha: Neki nagy szerepe lesz még a közel jövőben, egyébként Dakota létezését fogja titokban tartani a Volturi előtt, ugyanis a képessége: Bárkit képes elfelejtetni bárkivel. 

Zhijian: Kínai származású öregebb férfi, a volturi vezetőség egyik tagja lesz.

Kristin: Ő végzett Embryvel és Paullal is, végül Kate és Jasper semmisíti meg. 

Na ennyi lenne, a következő fejezet végén majd kaptok szintén egy ilyen ismertetőt, hogy végülis ki, kit ölt meg. Szombatig is pusszancs, ha lesz valami érdekes akkor írok!

Köszönök mindent!

Tiszti

Minden út a ködbe vész

Sziasztok kedveseim! :)

Meghoztam a frisset, kicsit későn, 

de itt van, és kedden pedig jövök 

a következővel. Hamarosan vége ennek

a Volturi korszaknak és jön egy teljesen új

amire, még én sem számítottam :)

Na nem is szaporítom a szót. Jó olvasást!

Puszi mindenkinek! 

Üdv: Tiszti

Hozzánk képest egyáltalán nem voltak sokan. Tény, hogy kicsit többen, de ez a kis különbség senkiben nem keltett félelmet. Amúgy sincs igazán miért félni, anya pajzsa teljesen véd minket. Így mentálisan, senki nem tud bántani. Viszont fizikálisan még igen. Alice, ahogy csak tud, mindent próbál előre megfigyelni, de a farkasok óriási hátrányt jelentenek neki, ahogy én is. Apa is figyeli az összes Volturi gondolatait, hogy minden pillanatban készen álljunk egy lehetséges támadásra.

De egyelőre senki sem mozdult, csak néztek minket és gondolkoztak. Reményeim szerint, azon hogy fogják magukat és hazamennek egyetlen szó nélkül. – Mennyivel könnyebb lenne nekik is, nekünk meg főleg. Miért kell mindig a nehezebb utat választani? Egyszerűen soha nem fogom megérteni, hogy miért kell ez nekünk, jobb lesz ettől, ezentúl békésen tudunk majd élni? Pont mi a Cullen család, az, aki ezen túl nyugodtan, igazán nevetséges. De ha nekik ez kell, sajnos egyikünknek sincs mit tenni. Állunk itt, már sokadszorra a volturi előtt, a különbség viszont annyi, hogy eddig nem történt mészárlás, most pedig fog, vagy mi, vagy ők vesztesként, halottan kerülnek ki innen. Semmit nem kívánok jobban, minthogy a családom élje túl ezt az egész dolgot, hiszen ha baj történne, abba belepusztulnék. Igen, ezt igenis szó szerint kell venni, mert ha bárkinek baja esne, az számomra a pokol lenne, saját kezemmel végeznék magammal, hiszen akkor már nem lenne miért élnem. Óriási családom van, szívem kicsi, de mindenkinek ugyanannyi hely jut benne, mindenkit szeretek. Ha valaki kiesne innen, akkor minden összeomlik, mintha egy vár tartóoszlopát döntenénk le, minden felborul, ha nincs tartás. Ha nincsenek ők, nem létezem én sem…

Caius kegyetlen szemekkel figyelte a farkasok minden mozdulatát. Fogadni mernék, hogy ő lesz az a vámpír, aki Aro után, legelőször meg hal, hiszen ahány farkas, annyi darabra szakad majd szét. Ő az egyetlen, aki a farkasokkal akar azonnal szembe szállni, a többiek – mintha a mi életünkért jöttek volna – minket bámultak, folyton folyvást. Ott volt Jane, aki pedig egyáltalán nem a farkasokért jött, kizárólag értünk, de hát anya bosszúja kegyetlen lesz, remélem. Most is a pajzs leggyengébb pontját kereste, hogy átjutva rajta, kegyetlenül megleckéztessen minket. – Úgyhogy, ha rajtuk múlik, akkor biztos, hogy nem adják fel. De ezt a reményemet, végleg akkor elfújta a szél, mikor Aro elindult felénk, és Carlisle-hoz kezdet beszélni.

– Carlisle barátom, mostanában egyre sűrűbben találkozunk, nemde-bár? – kérdezte Aro.

– Üdvözöllek! – lépett közelebb Carlisle. – Igen, de jelenleg nem miattunk vagytok itt. Amit viszont sajnálok, hogy mi túl jó kapcsolatban vagyunk a farkasokkal, ahhoz, hogy veszni hagyjuk őket.

– Igen-igen, értem, milyen kár, hogy akkor ti is meghaltok – közölte Aro egy gúnyos mosollyal arcán.

– Hát, ha nincs más választás, akkor ezzel kell élni – vágta rá Carlisle magabiztosan.

– Oh, már hogyisne lenne, csak el kell mennetek innen, most azonnal, és hagyni, hogy végezzünk az alakváltókkal, nektek pedig semmi bajotok nem esik.

– Sajnálom, Aro, de ezt nem tehetem, erős szálak fűzik családomat a farkasokhoz.

– Olyannyira fontosak, hogy még nekik is toboroztatok vámpírokat? – kérdezte fancsali képet vágva.

– Most nem én hívtam őket, a Denali klán látogatóba jött hozzánk, és a csata miatt maradtak is. Nahuel bánatában Renesmee-hez látogatott el, de már itt van két hete – füllentett Carlisle, cseppet sem félve

– Szóval, a drága Nahuel bánatában van itt? – nézett az érintett felé, és gyanúsan tekintett végig rajta. – Milyen kár, hogy Huilen nem hagyta elveszni egyetlen fiát – gúnyolódott.

Nahuel kicsit megfeszítette magát, de Jasper rá koncentrálva gyorsan le is nyugtatta. Lehet, hogy akár, azonnal neki ugrott volna. Aro is ezt figyelte, mint minden apró mozdulatot, Alice-re és anyára nagyon sűrűn tekintett birtokolóan, meg akarta őket kaparintani magának. De nem hinném, hogy bárki innen, csak úgy odaadná magát, Aro mocskos bandájának.

– Én veletek nem akarok harcot, de tényleg, ha ti emellett döntötök, akkor nekem sincs mit tennem – rázta meg a fejét Aro.

– Ahogyan már mondtam, családomat erős kötelék fűzi az alakváltókhoz, főleg Renesmee-t – vágta rá Carlisle erélyesebben.

Apa felszisszent egy pillanatra, mi pedig tudtuk, hogy ennek, innentől következményei lesznek. De nem haragudhattunk Carlisle-ra, hiszen már túl feszült, nem gondolta át eléggé, de nekünk, már úgyis mindegy.

– Mégis milyen szálak fűzik Renesmee-t ezekhez az állatokhoz? – nézett végig rajtam.

– Hosszú történet lenne, Aro barátom, és szerintem nincs nekünk erre időnk – mentegetőzött Carlisle.

– Oh, pont ráérek, úgyhogy meghallgatnám ezt a hosszú történetet – erősködött Aro.

– Én sajnos erről nem nyilatkozom neked, de tudom ajánlani Renesmee-t, aki majd elmeséli neked a történteket.

– Renesmee, közelebb jönnél hozzám és elmesélnéd bővebben mindazt, amiről az előbb Carlisle beszélt – intett magához.

Először nem tudtam, hogy mit tegyek, de azzal tisztában voltam, hogy minél hamarabb döntést kell hoznom, hiszen makacsságommal és félelmemmel, akár veszélybe is sodorhatom családomat. Ha kiolvassa eddigi gondolataimat, csak annyit tud meg, hogy Jake a párom és pár hete le is feküdtem vele. Ez még nem lehet akkora probléma. Úgyhogy, oda kell mennem – döntöttem el, és Aro elé futottam.

A kezemet határozottan helyeztem az övébe, és vártam, amíg végez, agyam átturkálásával. Ami elég sok ideig tartott, úgy éreztem, hogy az egészet, attól a naptól folytatta, mikor utoljára itt jártak. Kíváncsi volt az egész gyermekkoromra, fejlődésemre, képességemre, családom látogatóira, változásokra, kalandokra, barátokra, fontos eseményekre. Úgy éreztem nem lesz semmi baj, attól, hogy még ezt megtudja, hiszen ebben semmi törvénybe ütközőt nem talál. De nagyon megijedtem, amikor a reményeim szertefoszlottak. A szemei feketék voltak mikor kinyitotta, és a kezét már emelte volna, hogy pofon vágjon mikor Jake rámordult. Nem tudom, de két érzés futott akkor végig rajtam, a düh, és a félelem. Nem tudtam, hogy melyik az, amelyik erősebb, mert a dühös énem, azonnal nekiugrott volna Aro torkának. Viszont az, az énem, amelyik félt, azt diktálta, hogy magamat összehúzva, kullogjak Jake védelmébe.

Aro viszont visszaejtette a kezét maga mellé – amitől cseppet megnyugodtam – és dühét, szavakban kezdte kifejteni.

– Hogy a fenébe lehettek ennyire mocskos banda? Az a dög belevésődik ebbe a lánykába, és mindez nem elég, még le is fekszik vele. Fúj, undorító, hánynom kell tőletek. Belegondoltatok ti abba, hogy mi születhet egy ilyen kapcsolatból. Jézusom, egyáltalán mit várok én tőletek. Nem is kellene ezen csodálkoznom, mindazok után, amiket eddig műveltetek. Carlisle, nem akarlak megsérteni, de ez a te hibád, te nevelted ilyenné ezeket, a hülye kultúráddal és a felülmérhetetlen békéddel.

– Én sem szeretnélek megbántani, Aro, de a törvényeinkben nem szerepel olyan pont, amely azt tiltaná meg, hogy egy vámpír nem élhet nemi kapcsolatot, akár egy emberrel, akár alakváltókkal – vágta rá Carlisle.

– Oh, miért is lenne, ugyan ki gondolta volna, hogy egyáltalán vannak ilyen erkölcstelen vámpírok, akik megteszik. Arról nem is beszélve, hogy ezek a dögök, ősi ellenségeink.

– Nem, ők nem a hold gyermekei – vágott közbe apa.

– Ne vágj a szavamba, Edward! – ordított.

– Te vagy, akinek döntenie kell felettünk, ha mindezeket te rossznak ítéled, akkor hát ölj meg minket. – Csak így feladjuk, ennyi volt, kész végünk…

– Talán ez életem legrosszabb döntése, Carlisle, de nincs más választásom, elegem van belőletek és a hülye farkasokból – jelentette ki a végzetes ítéletet.

– Ahogy mondtam készen állunk meghalni, csak hagy köszönjünk el szeretteinktől – kérte Carlisle.

Azzal, egy mozdulattal Esme mellett termett. Én pedig először Jacobhoz rohantam, hiszen ő állt a legközelebb hozzám.

Átöleltem nyakát és fejemet beletemettem a hosszú bundájába.

– Örökké szeretni foglak, Jake – suttogtam fülébe, majd elengedtem, és anyához indultam búcsúzkodni.

– Anya, szeretlek – dőltem vállára és sírni kezdtem.

– Tudom, kicsikém, vigyázzatok magatokra, ha mi nem élnénk túl, akkor is legyetek boldogok – mondta anya gyötörten, majd adott egy puszit és eltolt magától.

Elbúcsúztam apától is, aki alig akart elengedni, de Alice elkért tőle, mert ő is szeretett volna méltó búcsút venni tőlem. Emmettet is átjárta a félelem, így csak adott egy gyengéd puszit arcomra majd megsimogatta hátamat, és megígérte, hogy minden rendben lesz.

Újra felsorakoztunk, mivel apa ezt kérte, és szembenéztünk a halállal. Vagyis Aróval, aki hirtelen az erdő felé kapta tekintetét. Mintha megcsillant volna valami kis remény a szemében. Mi is hátratekintettünk, és megpillantottuk a három fekete alakot. Marcus, Demetri és Corin léptek ki a fák takarásából. Ezzel örömet szerezve Arónak. Aki még, mit sem tud, arról, hogy ők miért is vannak itt.

Mindhárman lesétáltak a sorunkhoz és megálltak mellettünk, Aro kicsit meglepődött, de bízott testvérében, így azt hitte, valami, csalafintaságot akar művelni, de tévedett.

– Komolyan úgy gondolod, Aro, hogy a Cullenék a mocskos, erkölcstelen banda? Mert én nem!

– Most miről beszélsz? Hol a toborzott sereg, amit ígértél? Mi ez az egész, Marcus?

– Te kérdezed, mindezeket, pont te, te gyilkos?

– Még mindig nem értelek, átvertél?

– Ha én átvertelek, akkor azt mégis minek neveznénk, mikor egy vámpír megöli a legjobb barátjának szerelmét, saját testvérét? Azt mégis, milyen szakszóval illetnéd?

– Didyme halálához, nekem semmi közöm, honnan szeded ezt?

– Te is tudod, hogy azon az estén, nem voltál egyedül – szögezte le Marcus.

– Szóval mindennek a hátterében Demetri áll– világosodott meg Aro. – Te áruló, mit tettél?

– Ő áruló, mert te akkor mi vagy? Legjobb barátomnak tekintettelek, és ezt tetted velem. Most mit gondolsz, csak úgy, mindezt rád hagyom, emésszem meg ezt az egészet, tegyek úgy, mintha nem is létezett volna?

– Nem, Marcus, itt mindennek oka van. Ne hidd azt, hogy csak úgy végeztem vele.

– Lehet bármilyen erős okod, semmi nem mentség erre, semmi!

– Szóval inkább te is ellenem szegülsz, minthogy higgadtan megbeszélnénk. Hazudtál nekem, hogy eljöhess, és mindez szerinted jogos?

– Az életben nincsenek jogos dolgok, te is szenvedni fogsz, ezért, ahogy én is, sok-sok éven keresztül.

Talán tovább folytatódott volna az oda-vissza szólás, ha egy szürkeköpenyes alak nem válik ki a Volturi sorából. Ami jelen pillanatban nekünk jót, nekik rosszat, összességében, viszont a legrosszabbat jelentette.

– Ne haragudj mester, de én sem tudok tovább így melletted lenni, ez elfogadhatatlan, szívesebben állok akkor inkább a Cullenék mellé, minthogy a te oldaladon harcoljak – közölte Meggie, az a vámpír, aki hat éve is itt állt a mi sorunkban.

– Ugye nem gondolod komolyan? – rázta meg fejét Aro.

– Sajnálom – felelt a lány, majd kecsesen átszökdelt hozzánk.

Váltott pár szót Demetrivel, majd beállt a sor végére, amit követett a halálos csend.

Nem tudtuk, hogy mi lesz ezek után. Csak vártunk Aro jelét, hogy megindítja a támadást, de azt hiszem, sokkot kapott. Nem mozdult, nem mozgatta a szemeit sem. Csak Carlisle-t méregette megbánó tekintetével – még megbánás, ez egyébként röhejes, akkor akarja már megbánni, mikor már bejelentette a harcot, esküszöm, néha én sem értem, de talán csak a félelem miatt ilyen bizonytalan. – De akkor mire vár, indítson már, vagy kezdjünk valamit, mert a végén halálra unom magam, ahogy Emmett is. Aki horkolást színlelt unalmában, majd halkan felnevetett a saját kis játékán, és tovább figyelte az eseményeket, amiből nem volt sok.

Apa lassan guggolásba ereszkedett, anyával együtt. Mi pedig követtük őket, felvettük a támadóállást, de nem mozdultunk egy tapodtat sem, hiszen megígértük Marcusnak, hogy ő kezd. – De mikor indul már el?

Egy halk morgás tört fel torkából, majd, mintha ott sem lett volna, eltűnt a ködben.

Senki sem látta, Aro is jobbra-balra forgatta fejét, Marcust keresve. Apa viszont tudta, hogy hol van, épp ezért húzódott gyenge mosolyra ajka. Arón látszott a félelem, sőt még látni lehetett, hogy néha-néha megremegett, de igazán jól álcázta.

Marcus hirtelen ugrott Sulpicia és Aro közé, aki ijedtében két méterrel távolabb szaladt. Otthagyva feleségét, teljesen védtelenül, hiszen, álmában sem gondolta volna, hogy Marcus, így akar bosszút állni rajta.

A kicsi Jane sem bántotta Marcust, pedig megtehette volna. Sőt, senki sem próbált képességével ártani neki, talán a rangja miatt volt mindez. Márpedig akkor Marcus egyedül végezhetne az egész gárdával. De neki csak Sulpicia kellett, és vele végezni is fog, pár percen belül. Még senki sem tudta, hogy miképpen, de fog.

Marcus a farkasok felé pillantott és tekintetét reflexszerűen követte Aro is. – Micsoda nagy hiba volt.

Marcus egy másodperc töredéke alatt termett Sulpicia mellett és egy apró mozdulattal letépte a védtelen, erőtlen nő fejét. Majd, hogy fokozza a bosszúját, egy szál, égő gyufát is dobott a megmerevedett testre, hogy még véletlenül se élje túl a támadást.

Baie Verte

– Te eszetlen állat, esküszöm nem vagy normális, mégis mit akartál eddig elérni a vicceiddel, mert most elérted azt, hogy a lányom teljes sokkba került miattad, esküszöm, ha fel kel kitekerem a nyakadat – hallottam meg hirtelen apa hangját és nehezen de a szemem is kinyitottam.

Emmett a sarokban állt és boci szemekkel nézett apára, és tényleg sajnálatot mutatott arckifejezése.

– Apa – kezdtem el a mondatot, de a hangom kicsit érdes volt, így megköszörültem a torkom, és úgy folytattam. – Apa, mond azt, hogy Jacob él – néztem rá könyörgően.

– Itt vagyok, szerelmem – rontott be az ajtón, azonnal odavágtatott hozzám és homlokon csókolt.

– Mondtam, hogy túléli – engedett fel Em és mosoly kúszott arcára.

– Én meg ezerszer elmondtam, hogy hagyj minket békén a hülye vicceiddel, mert falra mászom tőle – vágta hozzá apa.

– Ezek szerint nem ütött rád a lányod, mert ő nem falra mászott, hanem padlót fogott – csapta be maga után az ajtót Em.

– Egyszer még megölöm – morgolódott apa és végigsimított az arcomon.

– Anya hol van?

– Carlisle-lal együtt elmentek Denaliba, Jenniferhez. De azt hiszem, egy óra múlva itthon vannak, csak elmentek meglátogatni.

– Edward, megtennéd, hogy magunkra hagysz pár percre? – kérdezte Jake.

– Hogyne – sétált ki apa, kettesben hagyva minket.

– Kicsikém, annyira hiányoztál – csókolt meg újra és újra.

– Mégis mióta vagyok itt?

– Tegnap reggel óta, én meg csak az előbb mentem le hogy iszok végre valamit mikor meghallottam a hangod. Annyira aggódtam érted, bár képzeld csak, így volt alkalmam bepótolni a múltkor elvesztegetett párbajt Emmettel. Nem bánom, hogy kimaradtál belőle, elég véresnek mondható. De találd ki, hogy végül is ki nyert!

– Fogadok, hogy Emmett – tartottam vissza feltörő nevetésem.

– Hát, kicsikém most nem tudom, hogy megsértődjek vagy megsértődjek?

– Jó tudod, hogy tudom, hogy te nyertél, hiszen nálad nincs erősebb – nevettem el magam.

Ő viszont szomorúvá vált és ezért én is visszafogtam magam. Egymást néztük percekig, mikor Jake lerántott az ágyról, egyenesen magára. Ott ültem a hasán és eszembe jutott a „múlt” éjszaka. Odahajoltam hozzá és nyomtam ajkára egy röpke csókot, majd felálltam és kivágtattam a szobából, faképnél hagyva őt.

Na én akkor bántam meg, hogy kiléptem az ajtón mikor apa szobája felől meghallottam Tanya kéjjel teli sóhajait. Azzal a lendülettel amivel kijöttem, mentem is vissza.

Jake még mindig ott feküdt és mosoly ült ki az arcára mikor meglátott.

– Mi hajnali két óra óta hallgatjuk. Úgyhogy valamit azért köszönhetsz Emmetnek – nevetett.

A nap első része nagyon lassan telt, de csak addig, még Carlisle haza nem ért. Attól a perctől, végre összeültek az ittlévők, hogy felkészülhessünk a csatára. Mindenki helyet foglalt Jake és én egy fotelban telepedtünk meg, és figyeltük, ahogy Carlisle bevezetésként elmondja a legfőbb tényeket.

– Szóval, egy dolog teljesen biztos, hogy harcolni fogunk a Volturi ellen. Az is biztos, hogy a meglepetés ereje a miénk lesz. Azt, hogy nyerünk-e, azt nem tudom, de minden amellett szól, hogy igenis, van esélyünk.

– Apa, ezerszer elmondtam már, hogy ebből a csatából, nyertesként kerülünk ki – durcáskodott Alice.

– A jövő kiszámíthatatlan, hugi. Egyébként meg, úgy mondod, mintha a farkasoktól olyan tisztán látnál. Nem tudhatod, hogy a Volturi hová megy, lehet, hogy eleve a La Pushba törnek.

– Itt nem harcolhatunk velük, az nagyon veszélyes lenne az itt lakók számára is, valami alkalmasabb helyet kell keresnünk, innen távol – szólt bele Jacob.

– Igaza van, szembe kell találkozni velük, meg kell lepni őket a bátorságunkkal, hátha visszavonulnak – mondta Corin.

– A fenét arra nem kerül sor, Caius nem hagyja élve a farkasokat, és Jane sem hagyná tovább élni a Cullen családot, te is ott voltál, tudod, hogy ő vette rá Arót is a támadásra. Meg azt hiszed én, Marcus Volturi, hagynám, hogy megfutamodjon?

– Igazad van, teljesen igazad van – mondta Emmett.

– Szóval, kapjunk elő egy térképet és keressünk valami jó helyet, ami távol van innen, de a Volturi útvonalába bele esik – állt fel apa.

Miután visszaült kinyitotta Észak-Amerikánál és keresgélni kezdett.

– Megtaláltam az ideális helyet, és ha jól gondolom, akkor, úgy is arról jönnek majd – mutatott apa valahova Amerika keleti partvonalára,

Majd Alice ott termett mellette, s megszemlélte apa ujjainál lévő város nevét.

– Jó lesz, egészen biztos, hogy ott találkozunk velük – erősítette meg Alice a feltevést.

– Rendben, köszönöm, Alice, akkor a cél Baie Verte – jelentette ki apu határozottan.

– Alice, láttad, hogy mikor érnek oda, körülbelül? – kérdeztem.

– Pontos napot nem tudok, de aznap hajnalban, biztosan esni fog az eső ott.

Anya azonnal ugrott a számítógéphez, hogy megnézze az időjárás előrejelzéseit. Pár kattintás után megszólalt és közölte, hogy mit tudott meg.

– Hát, itt azt jelzik, hogy csütörtök hajnalban várható némi zápor, ami azt jelenti, hogy összesen négy napunk van hátra.

– Remek, akkor, Paul, Jacob, készítsétek fel a falkát az útra – utasított Carlisle. – Pontosan hányan is vagytok? – érdeklődött.

– Sam nélkül, összesen 10 farkas van, valamint, van két új, akik a vámpírok érkezésével változtak át, de jobbnak látnám itthon hagyni őket, legalább addig sem marad védtelenül a La Push, és amúgy sincs még semmi tapasztalatuk – válaszolta kedvesem.

– Értem, mi kilencen vagyunk Renesmee-vel együtt, habár őt kihagynám a csatából hiszen könnyen megsérülhet – nézett rám Carlisle bocsánatkérően.

Igazából elkapott a méreg, amiért csak így kizárnak az egészből, de majd meglátjuk, hogy ki nem harcol, mert én biztos, hogy fogok.

– Mi hatan jöttünk, és támogatunk titeket, bárhogy is legyen vége a harcnak – mondta Kate.

– Igen, végre lesz alkalmunk bosszút állni a nővérünkért – szólt bele Tanya.

– Nekem pedig, Huilenért kell bosszút állnom, hiszen ezt nem hagyhatom annyiban – szólalt fel Nahuel is.

– Mi csak hárman vagyunk, de a végsőkig veletek harcolunk, drága barátaim - mondta Marcus.

– Rendben, akkor mindenkinek van két napja, hogy táplálkozzon, ahogy, és amennyit csak tud – szólt apu, és ezzel le is zárta a beszélgetést.

A társaságunk szétszéledt, elmentek vadászni. Mivel elég sokan voltunk a környéken lévő vadakhoz képest, így messzebbre kellet egyik, másik csapatnak menni. A Denali család elment az ő vadászterületükre. Marcus csapata dél felé indult, mi pedig maradtunk a szokásos terepen. Előtte persze megbeszéltük, hogy szerda reggelre mindenki itt lesz, mert akkor indulnunk kell, ahhoz, hogy időben odaérjünk és feltudjunk készülni a terepviszonyoknak megfelelően.

 Jake az idő nagy részét a falka kiképzésével töltötte, már-már kezdett hiányozni közelsége, de kibírtam nélküle, ezt a két napot, ami bár lassacskán, de eltelt.

Induláskor mindenki a Cullen háznál volt összegyűlve, a farkasok egy csoportba a vámpírok egy másikban. Most már nyugodtan mondhatom, hogy nem a fajok egymásra néző veszélye, vagy haragja miatt lett két részre osztva csapatunk, hanem a szagok miatt. Még mindig nem szokták meg egymás illatát, vagy ahogy ők fogalmaznak, bűzét.

Apa kézen fogva anyut, és Carlisle Esmét, előre indultak és a többiek követték őket.

Baie Verte felé, minden útba eső várost kikerültünk, így kicsit hosszabb volt az út a tervezettnél. Ami meg is viselt és meg kellett állnom, bár csak enyhe kis szédülést éreztem, mégsem akartam nagyobb bajt. Apa azonnal oda is rohant hozzám, ellenőrizni állapotom.

– Semmi baj csak ideges vagyok a jövőnk miatt – néztem a szüleim szemébe.

– Ne aggódj, drágám, neked nem eshet semmi bántódásod – mondta anyu miközben átölelt.

– Nem is magam miatt aggódok, hanem értetek és a többiekért is.

– Nyugodj meg Nessie, nem esik senkinek semmi baja – nézett Alice a szemembe és Jasper-nek köszönhetően meg is nyugodtam.

– Rendben, ne vesztegessünk több időt, mennyünk tovább – indultam volna el mire Jake elém állt és rám mordult.

– Azt akarja, hogy ülj fel a hátára, majd visz egy darabig, nagyon aggódik érted – mondta apa és közben helyeslően bólogatott.

– Rendben – másztam fel szerelmem hátára, és kényelmesen elhelyezkedve, rádőltem nyakára.

Még mindig hosszú út állt előttünk ezért úgy döntöttem picikét pihenek. Már majdnem el is aludtam mikor egy nagy morgás ijesztett meg. Körbe néztem, de mivel senki nem állt meg és veszélyt sem láttam. rájöttem, hogy nem morgás volt, hanem korgás. Jake annyira belefeledkezett hogy a falka tagjai rendesen felkészüljenek, hogy ő nem evett a napokban rendesen.

– Állj meg azonnal – szóltam kicsit hangosabban a kelleténél. Mire megint mindenki megállt és felém fordult.

– Talán valami baj van? – szaladt oda anyu, aki rosszullétem óta egy pillanatig sem nézett mást, csakis engem.

– Nem, semmi baj, csak Jake – néztem rá mérgesen.

– Mi baj van vele?- kérdezte, most Esme.

– Nem evett rendesen mióta hazajöttünk Rómából, mert a falkával törődött.

Erre Jake, Seth felé fordult és hangosan rámordult. Fogalmam nincs, hogy miért, de elég szúrós tekintettel szemlélte.

– Egyetértek, pajti – szólt közbe apu.

– Miben is? – kérdeztem rá.

– Azt mondta Seth, hogy majd ő visz téged, míg Jake és pár farkas mennek és ejtenek pár vadat, mert kell az energia. Majd utolérnek a szagunkat követve.

– Igaza van neki – fogtam meg kétoldalt a fejét, majd megpusziltam. – Menj, egyél valamit.

– Jake muszáj enned, addig vigyázunk Renesmee-re – nyomott orrára egy puszit anya is.

– Rendben – tolmácsolta apu

Quil, Embry és Jake eltűntek a fák között én pedig felkapaszkodtam Seth hátára és úgy indultunk el tovább Baie verte felé.

Már késő délután volt, mikor Jake és a többiek utolértek és nem sokkal utána, meg is érkeztünk a csata helyszínére.

Egy szép kis tisztás volt majdnem, egy kicsit elhanyagolt de ez számunkra nem jelent hátrányt. Körben, mindenhol fák voltak, a madár sem járt erre, így teljes csend és nyugalom ült be a családunkba, egészen estig.

Rose és Emmett felállították a sátrakat, amiben éjszakázni fogunk, és közben hallgathattuk lökött nagybátyám vicceit.

– Rose, szerinted magunknak állítsunk? – mosolygott.

– Szerelmem, ugye nem akarod azt mondani, hogy ezt az egyetlen egy estét nem bírod ki szex nélkül? Mert akkor most el kell, hogy szomorítsalak, mert kizárt, hogy a mai este hozzám érsz egy ujjal is.

– Na de, kicsim, miért?

– Nem fogok „ágyba” bújni veled, a csata előtti estén, mert tudom, hogy pokolian odatennéd magad, hiszen teljesen átjárt már az egész csatának a heve. Úgyhogy nagyon gyorsan felejtsd el, mert akár azt is megteszem, hogy kiteszlek a sátorból, és akkor azt kezdesz, amit akarsz.

Emmett kacagott egy jót Rose mondatán, majd mikor már képes volt beszélni, így szólt:

– Ezt úgy mondtad, mintha egy magamfajtának, sokat jelentene egy ilyen kis sátor – nevetett fel újra.

– Hát jó, akkor, ugye Marcus nem bánod, ha a te sátradba fészkelem be magam? – kérdezte Rose teljes komolysággal.

– Nem dehogy, csak nyugodtan – felelt Marcus, mire Em álla a földet súrolta és megszólalni sem tudott.

Rose pedig megfogta a hálózsákját és a már felállított sátorhoz sétált méltóan. Majd később még a cipzárt is behúzta maga után.

Jake is odasietett hozzám és lágyan a sátrunk felé vonszolt. Bent az ölébe húzott és mintha félne, hogy utoljára lát, és lágyan csókolgatta minden porcikám, amit ért. Mindeközben pedig a kinti beszélgetést hallgattuk.

– Enyém Jane – jelentette anyu.

– Én segítek neked Bells – vágta rá Kate.

– Rendben – helyeselt apu. – Mi Alice-el és Jasperrel végzünk Aróval, persze, ha neked ez megfelel Marcus.

– Igen, tökéletes, de azt szeretném még kérni, hogy ha lehetséges, engedjétek meg nekem, hogy előtte megölhessem, drága feleségét Sulpiciát, hagy érezze pár pillanatig, amitől én évszázadokon keresztül szenvedtem.

– Én úgy gondolom, hogy valami beugró szerepet vállalnék, ha valami van, mert, úgy kiszemelt áldozatom ott nincs, mert akivel esetleg végezni tudnék az Demetri, de hát ő mellettünk áll, szóval, ha van valami én, azonnal ugrok – jelentette be Em.

Kitárgyaltak minden apró kis részletet, ami az eszükbe jutott, de mivel ez minket, túlságosan nem érdekelt, elkezdtünk Jake-el játszadozni. Nem olyan vidáman, de elvoltunk, mint a régi szép időkben.

– Carlisle, mi baj – figyeltünk fel Esme hangjára.

– Semmi, drágám, csak olyan boldogtalan vagyok, megint itt állunk és várjuk, hogy jöjjenek, ítélkezzenek és megöljenek. Tudom, hogy mi fogunk nyertesként kikerülni, de tudjátok mennyire utálom az öldöklést, még akkor is, ha feltétlenül kell.

– Nem kell harcolnod, apám, elegen vagyunk, te csak maradj itt, és lásd el a sérülteket. Te erre születtél, és mint a családod, mi ezt tiszteletben tartjuk.

– Köszönöm, Edward, hálás vagyok neked.

– Ki vállalja Alecet – tette fel apu az újabb kérdést.

– Majd mi Rosalie-val végzünk vele, el is feledkeztem róla, ő is ideális számomra, szóval töröljetek a beugró listáról, enyém Alec – vágta rá Em.

– Majd segítek én is, habár jobban örültem volna, ha Caius-sal végezhetek – hallottam meg Kate hangját.

– A farkasok majd vállalják Caiust – szólt ki kedvesem.

– Rendben, de ha lehet, szép lassan végezetek vele, had szenvedjen Irina haláláért – jött Kate válasza.

– És én? – kérdeztem a sátorból.

– Kicsim, te inkább csak nézd az eseményeket, mert tény hogy erős vagy, de most több száz éves, harcban tapasztalt vámpírokkal lesz dolgunk – válaszolt anya.

– Igen, igaza van anyukádnak – helyeselt Rose, még mindig Marcus sátrából.

Duzzogva, de beletörődtem, így inkább befészkeltem magam Jake védelmező karjaiba és mivel fáradt voltam, és szerelmem is nyugtató szerűen ringatott, hamar elaludtam.

Reggel a farkasok nyüszítésére keltettem fel, hiszen nyugtalanabbak voltak, mint mindenki más. Kimásztam hálózsákomból, ami eleve érdekes, mert nem ebben aludtam el, szóval Jake már nagyon régóta ébren van, vagy éppen el sem aludt. Kikúsztam a sátorból, és egyből Jake-et kezdtem el keresni, aki ember alakban volt, és még most is apuval beszélt. A távolban Jasper oktatást tartott a Denali nővéreknek és pár figyelmes farkasnak. A többiek egymással edzettek, ebben az utolsó pár percben.

– Nemsokára itt lesznek, készüljünk fel, hogy minél nagyobb meglepetés érje őket - utasított minket Alice.

– Akkor, Marcus, mennyetek be, oda a fák takarásába - intett apa jobb oldalra, mire Marcusék, egy pillantás alatt, el is tűntek.

Hiszen nem akartuk még jobban felizzítani a kedélyeket, azzal hogy Marcusék itt állnak közöttünk. Ugyebár ahogy mondani szokás: Mindent a maga idejében.

Mindenki szépen felsorakozott, Minden pár váltott még egy szenvedélyes csókot. Ahogy mi is. Jake csókján érezni lehetett a félelmet, hiába nyugtatta meg Alice, hogy semmi baj nem lesz, mégiscsak aggódott a falkája miatt. Láttam, ahogy anya arra koncentrál, hogy levédhesse az egész „családot” pajzsával.

 Mindenki belekarolt a másikba, és úgy vártuk Alice jelzését, mellyel, tudatja, hogy pillanatok múlva itt vannak.

Nagynénikém felemelte kezét, majd egyesével kezdte el becsukni ujjait. Öt, négy, három, kettő, egy.

Ahogy leejtette maga mellé a kezét a „fekete sereg” kilépett a fák takarásából és ahogy megpillantottak minket, ledermedtek és titokzatos tekintettel szemlélték végig a hosszú sort.