(Jacob)
Nagy megkönnyebbülés futott végig rajtam, mikor meghallottam a csendtörő gondolatait. Viszont, mikor felfogtam azokat, a megkönnyebbülésemet, riadtság váltotta fel. Paul loholt felém egy levéllel a szájában. Egy levéllel, Samtől.
„Kedves, Jacob!
Őszinte köszönetemet mondhatom mindazért, amit tőled kaptam. Igazad volt mindenben, amit mondtál. Amit most teszek, annak semmi köze a reggeli incidenshez, sem hozzád. Saját döntés, saját felelősségemre. Emilyvel együtt, elhagyjuk, La pusht. Ami nem jelent mást, minthogy feladom a farkas életem. Úgy érzem, ennyi járt nekem. Őszintén, sok sikert kívánok a közeljövőben bekövetkező csatához. Egy dolgot kérek még tőled, Jake. Soha ne feledd, hogy erő lehet sok, de szeretet soha.”
A szemem megtelt könnyekkel a levél olvasásakor. A végéhez érve viszont már záporként potyogtak. Jézusom, hiszen férfi vagyok. De csak azért sírtam, mert, tudtam, hogy minden az én hibám. Ha az nem történik meg, akkor minden rendben lenne. Alázatosan éreztem magam. Az én Alfám elment, a tanítóm és másodédesapám itt hagyott. A legrosszabb az egészben, hogy ezzel, most nem foglalkozhatok, más dolgaim vannak, méghozzá a falka kiképzése. Elment, és nem jön vissza többé. Nekem is túl kell tennem magam rajta, hiszen, az időt nem tudom visszapörgetni, ezt már nem tudom helyre hozni.
(Renesmee)
– Ha nem, akkor megharagszanak, hiszen mindig mellettünk állnak, ennek rossz következményi lennének, te is tudod, Carlisle. – Ébredtem fel apa fontos bejelentésére.
– Rendben, akkor felhívom őket és, elmesélek mindent, de még mindig nem értem, miért kell veszélybe sodorni még egy családot – adta fel Carlisle.
Kikecmeregtem az ágyamból, ahová még apa tett, miután éjfélig tartó beszélgetésünk közepén elaludtam. Felvettem egy nyári tunikát és lerohantam a lépcsőn, ahol egyenesen Jacob karjaiba vetettem magam. El sem hiszem, hogy itt van, azt meg végképp nem, hogy még csak arra sem méltat, hogy mosolyt erőltessen az arcára. De ezt megemésztettem azzal a gondolattal, hogy csak stresszel és aggódik. Így hát ott hagytam és a konyhába vonszoltam magam, ahol csak a nagyszüleim tartózkodtak. Esme főzött Carlisle pedig telefonon beszélgetett. De ahogy beléptem elköszönt és kinyomta a telefont.
– Jó reggelt, Renesmee – mondták szinte egyszerre, én pedig egy puszival köszöntettem őket, a szép reggel alkalmából.
Leültem az egyik székre, és egy almát kaptam fel a gyümölcsös tálból, majd nagyot haraptam bele.
– Esme, mégis kiket hívtunk meg?
– Kb. negyedóra és megtudod.
– Jó, értem, nem tudod esetleg, hogy Jacobnak mi baja van?
– Nem, de már, ilyen állapotban érkezett meg hajnalban, kérdezd apud, ő többet tud mondani.
Eddig eszembe sem jutott. Almával a kezembe felpattantam az asztaltól és apa keresésére indultam.
– Emmett, nem láttad apáékat?
– De épp itt teperték le egymást a földre, de mivel apud túl szemérmes, inkább karjaiba kapta édesanyád, és azt hiszem, csak az erdőig jutottak – kuncogott Emmett.
– Em, igazán ízléses vicc volt, de komolyan kérdeztem – vágtam a fejéhez.
– Kocsiba ültek és elmentek a vendégeinkért, hamarosan visszajönnek.
– Azt esetleg tudod, hogy Jake merre ment?
– Valószínűleg elmenekült, mert már annyira ki van rád éhezve, hogy nem bír a közeledben maradni – nevetett fel.
– Megmondanád, hogy mitől van ilyen jó kedved? – tettem csípőre kezeimet.
– Figyelj, angyalkám, Em bácsi, egy nagy, véres csatára van kiéhezve, szóval, még be nem következik, kénytelen vagyok valamivel elütni az időt.
Egy szó nélkül hagytam ott lökött nagybátyámat, és kiültem a teraszra, ahol meglepetésemre, Alice társaságára is rátaláltam. Fejét a térde közé szorította, és előre-hátra hintáztatta magát, unalmában, esetleg fájdalmában.
– Alice, mi baj van? Olyan rég beszéltünk már, úgy kerülsz, mintha fertőző lennék vagy valami.
– Semmi ilyenre ne gondolj, drágám. Csak hiányzik.
Hirtelen felötlött anyának az a mondata, hogy „a nénikédnek feltámadtak az anyai ösztönei”. Tudtam, hogy ugyanabban a „betegségben” szenved, mint Rose, csak neki még új ez az érzés. Így biztosan nehezen éli meg ezeket a napokat, amik, anélkül is szörnyűek. Várjunk csak egy kicsit, ha ő azt mondta, hogy „hiányzik” akkor, az egy pontos személyt is foglalhat magába, aki lehet akár Jasper is, de ő tudtommal itthon van.
– Mégis ki hiányzik?
– David – jelentette ki némi félelemmel hangjában, és a fejét is felemelte, hogy láthassa, szemeimet és reakcióm.
Hát, a lélegzetem is elakadt, ekkora sokk még nem ért, Alice beleszeret a volt pasimba, hát ez állati, Jasper lehet, hogy nincs is itthon, mert világgá menekült a megőrült nénikémtől.
– Az a David, akivel három hetet jártam? David Robinson? Beleszerettél David Robinsonba?
– Renesmee, hogy gondolhatsz ilyet, ez képtelenség, ez most a féltékenységi rohamod, vagy tényleg nem tudod végiggondolni a dolgokat? – hitetlenkedett.
– Upsz, elnézést! – sütöttem le szemeim. – Igazad van, tényleg nem gondoltam át. Szóval David az, akit a gyerekedként szeretsz, ő az, akit örökbe akarsz fogadni?
– Igen, de sajnálom, hogy az előbb csúnyán válaszoltam, csak tényleg rosszul érzem magam miatta, hiszen felnőtt férfi, elmúlt tizennyolc éves, és én, meg úgy ragaszkodom hozzá, mint egy kisgyermekhez. Teljesen őrült vagyok. Azon gondolkoztam az előbb, hogy valaki tudná-e helyettesíteni. De ebben az időszakban, értem én itt, a Volturi közeledtét, nem változtathatok át senkit, csak azért, hogy én boldog lehessek.
– Annyira sajnálom, Alice, de ha ezt, épp bőrrel megússzuk, akkor legelső dolgunk lesz ezzel foglalkozni – ígértem meg neki.
– Köszönöm, hogy megértesz. Egyébként, nem értem, miért pont most jött ez elő. De most már, nem cáfolom azt az elméletet, hogy egy nő feladata a gyermeknevelés. Mert ha csak, sok év után is, de ráfogsz döbbenni, hogy szükséged van rá.
Nem válaszoltam Alice mondatára, hanem teljesen belemerültem, annak elemezésébe. Vajon nekem lehet majd? Vágyom én erre egyáltalán? Jake szeretné-e? Mit szólnának hozzá anyuék? Egyáltalán mi lesz a gyermekből? Vámpír? Alakváltó? Mindkettő együtt?
Annyi kérdés merült fel bennem pár másodperc alatt, hogy megszámlálni sem tudom, de választ keresni rájuk, úgy érzem, még ráérek. Fiatal vagyok és halhatatlan.
Felálltam Alice mellől, kinyújtóztam és abban a pillanatban meghallottam a bekanyarodó autók hangját, amik egyenesen a garázsig hajtottak.
A Denali klán volt szíves elfáradni hozzánk és vállalni a felelősséget a farkasokért is. Garett és Kate egymásba karolva szálltak ki anya autójából. Elezar és Carmen is egypárként érkeztek meg, kivéve, Tanyát. Kicsit sem voltak elkeseredve, életerővel jöttek harcolni és nem kényszerből. Olyan boldognak tűntek együtt, hogy hirtelen, hiányérzet támadt bennem, Jake-et nem láttam délelőtt óta. Aggódni kezdtem miatta, de tudván, hogy úgysem tehetek semmit, inkább kedvem támadt felhívni, rég nem látott barátnőmet. Tárcsáztam a számot, és örömömre, a harmadik kicsengésre fel is vette.
- Igen, tessék, ki az? – érdeklődött Katy.
- Szia, Katy, én vagyok az, Renesmee.
- Oh, de hiányoztál, barátnőm, hol voltál? Mi van veled? – kérdezte.
– Rómában voltam, Jacobért.
– Haza bírtad vonszolni izmos testét? – kuncogott.
– Igen sikerül, de most sincs velem, ezért hívtalak fel, mert unatkoztam.
– Szóval, ha Jake otthon van, nem méltatsz arra, hogy felhívj, hát köszi szépen, én csak ilyen unaloműző barátnő vagyok – vágta hozzám a szavakat.
– Nem, Katy, nem…
– Ne magyarázkodj, butuskám, tudom, én is szeretlek. Tudod mit, holnap elmegyünk hozzád Daviddel, és mindent átbeszélünk, persze ha nem zavarunk.
– Most, sajnos nem lehet, itt vannak Carlisle rokonai és barátai is, zsúfoltan vagyunk kicsit, de ha minden rendben lesz, hívlak és jöhettek.
– Rendben.
– Egyébként, mesélj csak, Daviddel már össze is költöztetek?
– Úgy mondod, mintha nálad nem aludt volna ott minden este.
– Igazad van. Tényleg szívesen látnálak mindkettőtöket, de nem tudok most elmenni, viszont ígérem, mindent megteszek annak érdekében, hogy minél hamarabb találkozzunk.
- Hát, Nessie, az az igazság, hogy Daviddel elutazunk az Ohio-i nagymamájához, és ott töltünk pár hetet, holnapután indulnánk, szóval, ha holnap nem találkozunk, akkor csak két hét múlva legközelebb. De most megyek is, segítek összepakolni Davidnek, Puszi, szia.
- Ó, nahát, ennek nagyon örülök, akkor majd csörögj rám, ha itthon vagytok és valami fontos történt. Puszillak, szia! Üdvözlöm Davidet is!
Örültem, annak, hogy elmennek itthonról, így semmi esély arra, hogy esetleg eljöjjön látogatóba, vagy éppen baja essen miattam.
Gondolkodásmenetemet Jacob karjai szakították meg, ahogy lágyan a derekamra csúsztatta azokat. Majd egy hirtelen mozdulattal maga felé fordított, hogy lágy csókban forrhassunk össze. Viszont családi szokáshoz hűen, megszakították, ezt a gyönyörű pillanatot.
- Mi a fenét akar ez itt? – kérdezte apa kicsit dühödten.
- Mi baj van fiam, ki az, ki jött? – kérdezte Carlisle.
- Nahuel – felelt apa.
- Az lehetetlen, mit keresne ő itt?
- Jött az eltűnt szerelméért – válaszolt apa, mire Jake egy apró morgással jelezte nem tetszését és még jobban magához ölelt.
- Nyugodj meg, Jake, nem Renesmee az – nézett apa a Denali klán felé.
Tanya, zavarodottan húzódott kicsit messzebb társaitól, közben, félve pislogott felém, arra kérve tekintetével, hogy nyissak ajtót és intézzek el mindent.
- Hát nagyon alkalmas időpontot választott – gúnyolódott Emmett.
Ekkor halk kopogtatás hallatszott, ezért azonnal kiszabadultam Jake karjából és ajtót nyitottam neki.
– Szia, Nahuel – köszöntem.
– Hol van Tanya? Ugye itt van, és nincs semmi baja – kérdezte teljesen kétségbeesve.
– Itt van, ne aggódj, minden rendben – válaszoltam nyugodtan.
Ő nem felelt rá semmit, csak egy lépéssel közelebb jött és szorosan átölelt. Tudtam, hogy most nem szeretném látni Jake arcát, mert, most legszívesebben neki ugorna, de tartóztatja magát a béke érdekében. Kibontakoztam Nahuel védelmező karjából és szemügyre vettem. Nem nőtt semmit, mióta láttam, sőt nem is változott, egyszerűen csak az arca volt érdekes. Egyszerre látni, kétségbeesést, félelmet, örömöt, boldogságot egy arcon nagyon furcsa.
– Tanyáért jöttél, bátyuskám? - kérdeztem mosolyogva.
– Első sorban igen, nem találtam otthon őket, így benéztem, hátha tudtok valamit róluk, és amúgy is illendő lett volna, tiszteletemet tenni, egyetlen kicsi húgomnál aki, ejha, szép nővé cseperedett – mondta, immár mosolyogva, miközben megpördített maga előtt, hogy jobban szemügyre vegyen.
– Hát igen, nálam nagyobb változások történtek – mosolyogtam rá. – De némi változás nálad is van, például, majd elmesélhetnéd, hogyan kerültél kapcsolatba a Denali családdal.
Bólintott egy aprót, majd kikerülve engem, Tanya felé vette az útját. Gyengéden magához vonta a lány testét, de csak egy puszit nyomott arcára, a rájuk tapadt szemek miatt.
– Igen, megint baj van, ugyanúgy állunk, mint amikor utoljára itt jártál: szemben a Volturival - válaszolt apa, egy ki nem mondott kérdésre.
– A Volturival? – kérdezte elfintorodva.
Rápillantottam apára, akin látszott némi értetlenség, nem hitte el azt, amit Nahuel fejében látott.
– Mi történt közted és a volturi között? – kérdeztem.
– Talán négy, vagy öt éve, jött el hozzánk négy Volturi. Értem jöttek, meg akartak ölni, amiért hibrid vagyok, és ezzel bepiszkolom a tiszta vámpír vérvonalat. Hulien nagynénikém, természetesen nem hagyta, hogy, csak úgy végezzenek velem, ezért feláldozta magát értem. Eredetileg akkor én hozzátok indultam, csak összetalálkoztam ezzel a szépséggel – simított végig Tanya arcán –, és ő beinvitált magukhoz, azóta pedig velük élek. Most is csak azért nem voltam otthon, mert egyik nővérem bajba került és engem hívott segítségül.
– Mégis mi történt vele?
– Terhes lett egy vámpírtól. Ami nem is probléma, csak fél egy kicsit attól, hogy úgy fog járni, mint az én édesanyám. Hiába hibridvámpír, attól még a kicsi megölheti. Éppen ezért eljöttem volna most hozzátok, hogy Carlisle segítségét kérjem, mert, ha Bellát megmentette, szerintem az én nővéremet is sikerül majd. De ilyen helyzetben, kizárt, hogy a nyakatokra hozzam.
– Miért, ő most hol van? – kérdezte Carlisle.
– Denaliban hagytam egyedül, de nem fogok most hazamenni érte, már csak azért sem, mert Tanya fontosabb számomra, és ha ő szembeszáll a gyilkosokkal, akkor nem hagyom egyedül, és elég sokkal tartozom én annak a vámpírcsaládnak ahhoz, hogy most haza menjek, megfutamodjak előlük – vágta rá.
Közben hallottam, hogy Marcus lefelé tart a lépcsőn, és mikor Nahuel befejezte a mondandóját, ő is rápillantott és abban a percben hátra is ugrott, magával rántva, Tanyát, akit azonnal a falhoz szorított saját testével és úgy morgott a közeledő alak felé.– Mit keres ez itt? – hitetlenkedett.
– Szervusz, fiam, a nevem Marcus – nyújtotta kezét.
De bátyám nem fogta meg, sőt eldugta a háta mögé, tiltakozásul.
– Te egy Volturi vagy, felismerlek, láttalak, itt voltál, és te is bántani akartad Renesmee-t – mondta, miközben egyre jobban szorította magához kedvesét.
– Igen, a Volturi vezetők egyik tagja vagyok, de a Cullenék mellett állok a harcban, nekem is hasonlóan, nagy fájdalmat okozott Aro, nem csak neked van bosszúvágyad, Corin és Demetri is velem vannak, jó szándékkal jöttünk – mondta Marcus és újra kezet nyújtott Nahuelnek.
– Nehezen, de elhiszem – fogta meg végül Marcus kezét.
– Üljünk le, talán kényelmesebb helyen jobban meg tudjuk beszélni a dolgokat - hívta Carlisle őket a napaliba.
Mindenki elment meghallgatni Nahuel történetét, megbeszélni, hogy miképpen állunk a Volturi elé, és minden fontos dolgot, ami engem nem izgatott, Jacobot viszont igen. Így tudtam, hogy ma egyedül fogok aludni.
Felkullogtam a fürdőbe és egy lazító zuhanyzás után, ágyba vetettem magam.
Sok millió dolog járt a fejemben, David, Jake, Alice, Nahuel, és az ő testvére, aki terhes lett. Ha ő, aki hibridvámpír, képes megtermékenyülésre, akkor én is képes vagyok, legalábbis remélem. Ezzel a gondolattal, adtam át magam az álmok világának.
"Egy ismeretlen ágyon feküdtem, mellettem voltak ágyak, de senki nem volt ott. Az ajtó lassan kinyílt és egy nővérke jelent meg, két babát tolva. Körbe néztem még egyszer, hogy hová hozza szegény pici babákat, de rajtam kívül, tényleg senki nem volt ott.
- Jó reggelt, kedvesem! – szólalt meg bájos hangon - meghoztam a két gyönyörű csöppséget.
- Nekem? – kérdeztem.
- Oh, hát nem emlékszik, ma hajnalban, két csodaszép gyermeknek adott életet, egy fiúcskának és egy tündéri pici lánynak – mondta, miközben odanyújtotta nekem, a rózsaszín pólyába tekert babát.
Ösztönösen érte nyúltam, és karjaimba fektettem. Arca olyan gyönyörű aranybarna volt, mint Jacobé. Haja ébenfekete, arca, mint a legsimább tükör. Ahogy felé nyúltam, kinyitotta gyönyörű, tengerkék szemeit és cseppnyi ajka mosolyra húzódott, majd, úgy tett, ahogy én az előbb. Kezeit az arcomra helyezte, majd végighúzva rajta, visszaejtette azt, maga mellé. Bársonyos, pici, puha kezei után az arcom zsibbadni kezdett. Egészen új érzés fogott el. Kinyújtottam kezem a kisfiamért is, aki már eleve nyitott szemekkel szemlélte végig az egész helyzetet. Neki barna szemei voltak és krétafehér bőre. Ahogy pedig elmosolyodott, kivillantak apró, de éles szemfogai. A gyönyör beterített minket, mindhárman egymást néztük órákon keresztül, és tudtuk ezt a pillanatot tényleg, senki sem tudná megszakítani”
Reggel, boldogan nyitottam ki szemeimet, bár tudtam, hogy minden álom volt és azt is, hogy ez egyelőre lehetetlen, mégis nagyobb volt az örömöm, mint bárki másnak ezen a reggelen. Elkezdtem felöltözni, de megzavart egy halk kopogtatás.
– Gyere be.
– Nessie, szomorú hírt kell közölnöm veled, kérlek, ülj le – suttogta Emmett.
Szót fogadva kérésének, lehuppantam az ágyra és vártam, hogy végre kimondja milyen hírt hozott. De mikor kimondta a nevet és mellé a szót, éreztem, hogy eltűnök a sötétségben, és éles karmok marcangolnak szét.
– Jacob meghalt…
