Renesmee az álmok útján
1. fejezet
Álmok kezdete
Jacobbal a parton, kézen fogva sétáltunk, az óceán hangját hallgattuk, figyeltük, ahogy mossa a partot. Olyan békés volt így kettesben. Vagyis csak hittem, hogy kettesben, mert ekkor Seth jött ki a fák közül.
– Sziasztok, galambjaim – intett felénk egy nagyot.
– Szia, Seth, te mit keresel itt, talán valami baj van? – kérdezte Jacob.
– Nem, csak éreztem az illatotokat, és gondoltam, megleplek titeket.
– Oké, már megleptél, ezért el is mehetsz, és kettesben hagyhatsz minket –kacsintott felé Jacob.
Mire én csak lesütöttem a szemeimet, és zavarba jöttem.
– Talán féltékeny vagy, kis haver, hogy nem veled vagyok? – húzta száját mosolyra kedvesem.
– Ha már féltékeny lennék, akkor sem rád, hanem Nessie-re, mert ő biztos kap valami finom vacsorát, míg én csak melózok – mondta Seth kicsit szomorúan, de mégis, valami kisfiús huncutság bújt meg a hangjában.
– Menj, keress valami ennivalót az erdőben – mondta egyre erélyesebben Jacob.
– Neked könnyű, már megtaláltad a kis nyuszikádat – válaszolt a nagy hahotázás közepette.
Jacob játékosan, de mégis határozottan rámordult. Seth erre nagyot nevetett, akkorát, hogy a lábam alatt a föld megremegett, majd berohant a fák közé, oda ahonnan érkezett. Majd szerelmem-felém fordult, mélyen a szemembe nézet, és lágyan megsimogatta a karomat.
– Renesmee, üljünk le, gyújtok tüzet, fogadnék, ilyet még nem láttál – hadarta vidáman Jacob, aki azonnal ugrott ide-oda a fákért.
– Ülj le! – utasított.
Leültem, ahogy kérte, és néztem, ahogy meggyújtja a fát, ami gyönyörű kéklánggal égett.
– Illik a ruhádhoz – mondta nevetve, de bóknak szánta, majd leült mellém, és átkarolta a derekam. A felsőm, amiben voltam, valójában halványkék volt, enyhe, kerek nyakkivágással. A nadrágom meg sima farmer, habár az sötétkék színű volt. A vállamon pedig egy Esme-től kapott gyönyörű tengerkék kendő, ami puhán és melegen borult rám. Pont ilyen alkalmakra szánta, amikor még nincs olyan nagy hideg.
– Köszönöm, Jake! – Fejemet a vállára hajtottam.
Jól éreztem magam vele, ahogy mindig is. Ő volt az, akivel le tudnám élni az életem.
– Nessie, kérdezhetek valamit? – mondta, mire én felemeltem a fejem.
– Persze, mondd csak.
– Szeretsz? – lehajtott fejjel, suttogva mondta ki, félt, hogy csalódni fog, de tudni akarta.
– Mindennél jobban szeretlek, Jake, örökre, csak is, veled akarok élni.
Felemelte fejem, és megcsókolt. Édes, meleg csók volt, az első csókunk, azt hittem, soha nem történik majd meg. A tökéletes ajka szépen, lágyan hozzáért az enyémhez, majd óvatosan, gyengéd mozdulatokkal, szétnyitotta a szám, és a nyelvünk vad táncba kezdett. Annyira tökéletes volt, ahogy csókolt. Alig tudtam abba hagyni. Olyan heves érzelmeket keltett bennem, mint még senki. Őszintén, nagyon szeretem.
Hirtelen felriadtam. Ó! Ne, ez csak egy álom volt. Egy gyönyörű álom. Csalódottan másztam ki az ágyból.
A Cullen házban aludtunk az este. Lementem a földszintre Emmett, Rose-zal kártyázott, Esme, és Carlisle, a konyhában reggelit készítettek nekem. Anya a kanapén ült, és ha sírni tudna, elázott volna a nappali. Még soha nem láttam anyut ennyire összetörve. Apa mellette ült, és vigasztalta. Megijedtem, oda rohantam hozzá, és leültem.
– Mi baj van, anya?- kérdeztem csöndesen.
Felnézett rám, de nem válaszolt, úgy láttam rajta, fél elmondani nekem. Valami titok lehet.
Kezéért nyúltam, de elrántotta, és eldugta.
– Hagyd anyád egy kicsit, Renesmee! - szólt rám apa, nem mérgesen, de megijedtem.
– Jó, apa, de ugye azért majd elmondjátok? - kérdeztem.
– Igen, Nessie, meg fogod tudni - mondta anya suttogva.
Közben már éreztem a finom melegszendvics illatát a konyhából, rögtön felkaptam a fejem, és talpra szökkentem, hogy megyek és köszönök Carlisle-éknak is, hátha ők szóba állnak velem.
– Jó reggelt, drágám – szólt, azzal a szeretetteljes hangjával.
– Szia, Esme - rohantam hozzá, és átöleltem, majd leültem az asztalhoz, melyre már feltálalta a narancslevet és a melegszendvicsem. Ami finom volt, gyorsan meg is ettem.
– Nem tudod, mi baja anyunak? - kérdeztem halkan, és nagyon nagy kíváncsisággal, még a szemem is megrebesgettem, hátha hatással lesz rá a kislányos nézésem. Hiszen annyira bántott, hogy anyut így látom.
– Majd ők elmondják, drágám, ha itt az ideje, ne aggódj, minden rendbe fog jönni. Csak hagyj nekik egy kis időt – mondta Esme és gyengéden átölelt, majd adott egy puszit a fejemre.
– Ki visz ma iskolába? – bontakoztam ki karjaiból.
De mire kiejtettem a számon, már Rosalie ott állt az ajtóban a táskámmal. Oda rohantam, felkaptam a kabátot.
– Mehetünk – közöltem vele, és elindultam a kocsi felé.
Az út kocsival ezerszer lassabb, mint futva, de elég fura lenne, ha csak úgy ott teremnék az iskolában. Na, és különben is, nem keltünk feltűnést.
Bár ezzel a kocsival kicsit nehéz. Minden osztálytársam furának tart minket, sokan nem barátkoznak velem, mert a doktor bácsi elkényeztetett kislányának tartanak.
Kivéve Katy. Első osztály óta barátnők vagyunk, szinte elválaszthatatlanok.
Mindig ott vár az iskola lépcsőjénél.
Kiszálltam a kocsiból, oda rohantam hozzá, és egy nagy, baráti öleléssel köszöntöttem.
Szomorúnak tűnt, de amint meglátott, mosoly kúszott arcára.
– Azt hittem, nem is jössz ma iskolába – mondta szégyenlősen.
– Miért gondoltad ezt? – kérdeztem meglepetten.
– Mert picit süt a nap, és tudom, ilyenkor mindig kirándulni mentek – mosolygott rám kedvesen.
– Ma nem megyünk sehová, anyukám nem jól érzi magát - meg az én bőröm nem csillog annyira, mint a családom többi tagjáé – gondoltam magamba.
– Akkor mehetünk befelé?
– Persze, hiszen ma nincs valami sok óránk, és az utolsó a kedvenc zongora tanárnőmmel lesz – fogtam kézen Katy-t, és már mentünk is be.
Gyorsan elértük a hatodik termet, ahol az első óránk volt, angol. Amit nem nagyon szerettem, hiszen ha nagyképűen is hangzik, nekem már nem sok mindent tud mondani a tanár úr, amit ne tudnék, hiszen otthon a családom mindig segít a leckében, és hála az égnek elég gyorsan megjegyzem a tananyagot. Ma is Tom, a három asztallal előttem ülő srác, már előre kitette a lábát, hogy elbuktasson, de mint várható volt, most sem járt sikerrel, főleg azért nem, mert mindennap ezzel a trükkel próbálkozik.
– Nem sikerült, elbuktatnod ma sem - nevetettem el magam.
– Majd holnap - válaszolta csalódottan Tom.
– Talán, esetleg, vagy mégsem.
– Tom, valami újjal is próbálkozhatnál már - mondata Katy kicsit durcásan.
– Oh, hagyd rá, így legalább tudom, mire számítsak - meg persze, nénikémnek sem kell mindig figyelmeztetnie, hogy mit tervez épp aznapra Tom - gondoltam.
– Majd este töröm a fejem, és holnapra valami jót találok ki, amibe belesétálsz - dörzsölte össze a kezét mosolyogva.
– Holnap meglátjuk - feleltem neki, és el is értem az asztalomat.
Mint minden órán általában, Katy mellet ültem. Angol óra, megint Mr. Hawke tartja az órát, mert Mrs. Browing, mint mindig, most is beteg. Szegény tanárnő, habár nem a kedvencem, de mégis sajnálom, mert állandóan meg van fázva. Magyaróra után megint a világ legrosszabb tantárgya következik, a testnevelés. Tudom, anyu is utálta, ebben rá hasonlítok. De én más miatt nem szeretem, azért, mert mindig vissza kell fognom magam, és néha bénáznom is, hogy fel ne tűnjön az erőm, és gyorsaságom. Sajnos a forksi suliban kötelező a testnevelés. A következő óra spanyol volt, ezt apu miatt vettem fel. Majd a matek, ahol megint Katy ült mellettem, és nagyon lelkesen csacsogott, de ma nem tudtam vele beszélgetni, hiszen ma egész nap azon járt az agyam, hogy ha megtanultam, és átmegyek Jake-hez, akkor megvalósítom a múlt esti álmomat. Izgalommal töltött el a gondolat, ahogy megcsókol. Vajon olyan jó lesz, mint az álmomban, vagy még jobb? Olyannyira szerettem Jacobot, hogy az már kimondhatatlan. Ő is nagyon szeretet, de lehet, hogy nem akar sietni, vagy talán egyből mást is akar? Ellenkeznék vele? Vagy hagynám azt, amit szeretne? Ezek a gondolatok kísértettek, még a zongoraórán is, alig tudtam figyelni. Aztán eszembe jutott anyu, hogy miért lehetett ma annyira szomorú. A családunkkal semmi baj nem lehet, hiszen nem lehetünk betegek. Ekkor eszembe jutott Charlie. Lehet, vele történt valami? Tudtam, ha hazamegyek, minden kiderül. Szaladtam kifelé a parkolóba, és vártam, ki jön értem.
Alice volt az, aki begurult a sárga, feltűnő csodajárgányával, nekem is ez a kedvencem, a család leggyorsabb autója. Sietve beugrottam, és becsatoltam magam a látszat kedvéért.
– Szia, Alice – köszöntem, de épp látomása lehetett, mert nem figyelt rám, és nem válaszolt. - Majd megszólalt.
– Drágám, ha mész fel a lépcsőn, légy óvatos, mert láttam, hogy egy nagyot fogsz borulni, és elszakad a ruhád, ja, és Emmett is jót derülne rajta – mondta mosolyogva.
– Rendben, óvatos leszek, és lehet egy kérdésem?
– Persze drágám! – felelte.
– Hazavisszük, Katy-t, is ugye? – érdeklődtem reménykedve.
– Sajnálom, de nagyon sietünk haza, Nessie, úgyhogy ma nem lehet, majd máskor – mondta, mire én elszomorodtam.
Ö is látta, ezért hátrasimította hajam, és megsimogatta arcom.
– Figyelj, Nessie, ma megbeszélést tartunk, ezért sietnünk kell – beindította a kocsit, majd magunk mögött hagytuk az iskolát.
– Alice… ugye nincs nagy baj?
Mosolyogva rám nézett, és csak annyit mondott:
– Nem kell izgulnod, nincs senkinek semmi baja. Téged is érint a dolog, de egyelőre ne is foglalkozz vele.
Nagyon izgatott voltam, főleg így, Alice mondata után, de megőriztem nyugalmam, azzal a tudattal, hogy senkinek semmi baja. Ám a Cullen villáig az út elég hosszúnak tűnt, még így is. Csak azon gondolkoztam, hogy amint vége a megbeszélésnek, rohanok, La pushra Jacobhoz, mert csak ő tud igazán megnyugtatni. Aztán eszembe jutott, hogy már elég rég vagyunk itt Forksban, és említettek valami költözést anyuék, még az ünnepek alatt. Akkor a család megszavazta, hogy még pár év belefér, és majd nem mozgunk nyilvánosan annyit.
De most, hogy ez eszembe jutott, megijedtem, hiszen én nem akarok innen elmenni, és itt hagyni az én farkasom. Elfehéredtem, habár a bőröm így is elég sápadt volt, a többi „normális” emberhez képest. Olyan rosszul lettem, hogy rászóltam Alice-re, álljon meg egy kicsit.
– Muszáj egy kis friss levegőt szívnom – mondtam olyan nyugodtan, ahogy csak lehet. Megállt az autó, én villámgyorsan kiszálltam, Alice pedig követett.
– Nessie, jól vagy?
– Igen, ne aggódj, semmi baj, csak ideges vagyok a megbeszélés miatt, mert nem akarok elköltözni – nyögtem ki gyorsan, hogy minél előbb nagy levegőt tudjak venni. Erre Alice szemei kikerekedtek.
– Kicsim, miből gondolod, hogy költözünk?
– Mert túl régóta vagyunk már itt – válaszoltam halkan.
Gyengéden átölelt, megsimogatta a hátam – és úgy próbált nyugtatni.
– Na, ülj be, gyorsan haza megyünk, és mindent megbeszélünk.
– Rendben – bólintottam, és szófogadó kislányként, beszálltam a kocsiba.
