Nem csak Jaspernek kezdett az idegeire menni David, hanem nekem és bátyámnak is. Egész srác, úgy ahogy van egy idegroncs lett. De tudtam, hogy ma számunkra eljön a megváltás ideje. Nem régen volt egy látomásom, amiben Katy eljön érte, és magával viszi. Alig vártam már, hogy betoppanjon a kiscsaj, hiszen utána terveztem egy vadászatot, mert a torkom napok óta ég. Viszont David mellől nem tudtam kimozdulni, mivel én voltam a lelki támasza, már kezdtem megszokni őt, túlságosan is, de most is sírdogál és ez olyan szomorúsággal tölt meg, hogy nem bírok mellette lenni.
Egyedül töprengtem a szobámban, már fél órája, mikor végre megszólalt a csengő. Egy pillanat alatt lesuhantam és ajtót nyitottam kedves vendégünknek.
– Szia, Alice – ölelt át Katy.
– Szia, csajszi – üdvözöltem én is.
– Renesmee, hogy van? Megérkeztek? Megtalálták már? – árasztott el a kérdéseivel. De mielőtt válaszoltam volna, bentebb tereltem és leültettem a kanapéra.
– Igen, megérkeztek, jól érzi magát, de még nem találták meg, mert Rose-nak van egy különös betegsége, ezért nem mehet napra, így csak este indulnak el.
– Áh, értem, ha hívna, akkor üzenem neki, hogy szeretem és vigyázzon magára, amúgy David merre található?
– Renesmee szobájában van, és ígérem, átadom az üzeneted.
– Köszönöm, Alice, ha nem baj, akkor felmegyek, megnézem, mit csinál.
Nem feleltem neki, csak a kezemmel az ajtó felé intettem, ő pedig azonnal felpattant és a lépcső felé rohant. Az ajtó erősen csapódott mögötte, én pedig csak nevettem az ezt követő eseményeken.
Következő percben, már lefelé tartottak a lépcsőn. Davidnek könnyes volt az arca, de a mosolya sugárzott. Tudtam, hogy megfogadja Nessie tanácsát és próbálja jól érezni magát Katyvel is.
– Alice, én most elmegyek, ígérem, visszajövök még – ölelt át és adott puszit az arcomra.
– Rendben, David, tudod, rám mindig számíthatsz, szeretlek és gyere bármikor – nyomtam puszit a homlokára.
Néztem, ahogy a fogadott fiam kivonul az ajtón és eltűnik az éjszakában. Igazából tényleg annyira a szívemhez nőtt, hogy úgy tekintettem rá, mint az én ártatlan kisfiamra. Szomorú, azzal a tudattal tovább élni, hogy már nem fog idelátogatni, csak nagyon ritkán. Fájt a szívem utána, de engednem kell a saját útjára, mert ő nem tartozik hozzám, akármennyire is szeretem.
Bánatosan kullogtam fel a lépcsőn, hogy átöltözzek a vadászathoz.
Egy egyszerű szürke toppot választottam, egy mini farmerral. Megigazítottam a hajam, majd az emeleti folyosóra mentem, hogy választhassak valakit, akit magammal viszek, egyedül nem akarok, Jasper pedig most volt reggel, még én Davidet vigasztaltam.
– Ki jönne el velem vadászni?
Esme és Carlisle, biztosan nem, mert ők a szobájukban „hancúroztak”, viszont akadt választani való ember a nappaliban. Bella, Edward karjaiban üldögélt és a csatornákat váltogatta. Emmett és Rose együtt játszottak Vikyvel. Jasper pedig a könyvből felnézve, tekintett végig testemen.
– Majd én – ugrott fel Bella a kérdés hallatára. – Úgy is nagyon régen voltunk együtt vadászni – mosolygott.
Én nagyon örültem, hogy ő jelentkezett, hiszen mostanában olyan kevés időm jutott rá, pedig a legjobb barátnők és rokonok vagyunk. Megint azt kell mondanom, hogy David az oka. Hihetetlen, hogy mennyire elzártam magam a többiektől. Még Jasperrel sem voltam, úgy igazából együtt az utóbbi hétben. Szégyellem magam, mindazért, amit elfelejtettem, de tényleg nem tudom, hogyan hathat rám egy srác ennyire. Nem vagyok szerelmes, de annyira, felszínre törtek az anyai ösztöneim, hogy azt hittem utána megyek és vadászat helyett, őt vonszolom vissza.
De hamar feledésbe merült az ötletem, mert Bella hevesen karon ragadott és kirángatott a csendes éjszakába.
Az ezüstös hold bevilágította a házunk előtti teret, ezért, úgy éreztem magam, mintha a mennyországban lennék, ezzel elfelejtve minden problémát, futásnak eredtem, Bellával a nyomomban.
– Mit gondolsz, visszajön Jacob? – kérdezte és megállt.
– De, hiszen őt nem látom.
– Igen, azt viszont igen, hogy a lányom boldogan tér-e haza – mondta kicsi szemrehányással hangjában.
– Igen, persze épségben haza fognak jönni, azt hiszem öt nap múlva, itthon lesznek, de csak azért lesz annyi idő, mert Rose kedvet kap egy nagyobb vásárlótúrára – mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam.
– Jó, rendben – könnyebbült meg.
– Látom, szívesebben lennél vele, de hidd el, nem mindig akar az anyukájával lenni, főleg ilyen fiús dolgokban. És látod, elég nagy már.
– Tudom, csak olyan gyorsan felnőtt, mindig is félteni fogom, hiszen az egy szem gyermekem. Rose-nak igaza volt, mikor azt mondta, megbánom a vámpírságot, ha nem lehetek anya. De én az lettem, egy nem is akármilyen csoda folytán. És gyötrelmes lenne elveszíteni őt.
Ezzel sajnos, megint eszembe juttatta Davidet, úgy éreztem, végre el kell mondanom valakinek az érzéseimet, mert ő az egyetlen, aki tényleg meg tud érteni.
Mikor elmeséltem minden gondolatom, félelmemet, vágyódásomat, megértően sóhajtott fel. Tudtam, hogy fel tudja fogni, hiszen ő egy anyuka, ugyan ezzel a borzalmasan szokatlan érzésekkel.
– Alice, én annyira sajnálom, mindketten ugyanazt érezzük. Elvitték a szívünk egy darabját, és ha nem hozzák vissza, soha többé nem leszünk egészek. Nem tudom, hogyan tudod magad mellé venni Davidet, de ha, Nessie visszajön, akkor nem tudnak meglenni egy házban. Ezt pedig, te is nagyon jól tudod.
– De nekem szükségem van rá, nélküle üres vagyok – fakadtam volna sírva, de nem ment.
– Tudom, Alice, de valahogy megoldjuk, mert nem bírom nézni, ahogy szenvedsz – ölelt át.
– Rendben, most viszont menjünk, majdcsak rendbe jön minden – nyugtattam Bellát, mert már ő is zaklatott lett.
– Szerintem egyáltalán nincs rendben semmi, van valami anyai érzésem, ami azt sugallja, hogy valami egyáltalán nem fog jól elsülni.
Válaszoltam volna neki, de az orromat egy különlegesen, édes illat csapta meg, a kiszáradt torkom lángra kapott és tudtam, ma nem növényevőt vacsorázom.
Bellát magam mögött hagyva, a szag után vetettem magam. Mikor már tudtam, hogy itt vagyok tőle pár méterre, megálltam és lassan cserkésztem be az áldozatom. Csak akadt egy icipici probléma, mire odaértem, Bella ajkai rá voltak cuppanva a nagy puma nyakára és a szőrébe mosolyogva, tovább szívogatta az én zsákmányom vérét.
– Bella, ne már, ez most komoly? Ez az enyém volt – mondtam csalódottan.
– Legközelebb, légy gyorsabb – mondta hangosan nevetve.
– Lehet, hogy ez volt az utolsó nagymacska erre, szerintem ma már csak szarvast eszek, neked köszönhetően.
– Jól van már, Alice, hagytam neked is belőle – mutatott a szikkadt állatra.
– De ez nem olyan, én akartam levadászni, olyan undok tudsz lenni Bells, hogy az már nem mindennapi – öltöttem rá nyelvem.
Meglepetésemre a hátam mögül egy hegyi oroszlán illatát éreztem meg és még mielőtt Bella ezt is elhappolja előlem, sarkon fordultam és eliramodtam az illat irányába. Ez az állat nagyobb volt, mint a Belláé, fel akartam vágni, de gyorsan elvetettem az ötletet, hiszen egyikőnk sincs olyan lelki állapotban, hogy viccelődjünk. Miután kiszipolyoztam az állat vérét egytől-egyig, Bella után rohantam. Sajnos, már csak a háznál értem be, így nem akadt alkalmam beszélni még egy kicsit a problémáimról. De támadt, egy annál is jobb ötletem.
Mindenképp fel kellett, hogy hívjam fiacskámat, ezért felrohantam a lépcsőn a telefonomért, de mikor a lépcső tetejére értem, hirtelen elsötétedett minden, egy szörnyű látomás villant elém, ha dobogna a szívem, akkor ebben a pillanatban biztos, megállt volna. A látottak lesokkoltak, megmozdulni sem tudtam.
„Rómában valamikor estefelé, mikor a hold már az égen ragyogott, Nessie és Rose egy parkban sétáltak. Hátuk mögött viszont meglibbent egy fekete köpeny, és már csak a karmazsinvörösen izzó szempárokat láttam megvillanni, mielőtt vége lett a látomásnak. A látottak miatt, elvesztettem az egyensúlyom és a lépcső tetejéről legurultam a földszintre.
– Kicsim, jól vagy? – nézett a szemembe egy aggodalommal teli szempár.
Az a tekintet, ahogy belefúródott a szemembe, egyenesen magával ragadott, nem éreztem mást csak a szerencsét, amiért ő itt van nekem, és a szerelmet, amit iránta érzek. Láttam Jasperen, hogy iszonyatosan megijesztettem, de mikor látta, hogy semmi bajom, magához ölelt és csókot nyomott fejem búbjára.
Mindenki körém sereglett és aggodalmasan tekintettek rám, mintha egy magamfajtának bármi baja eshetne egy ilyen eséstől.
– Alice, azonnal gyere a vizsgálóba – utasított Carlisle.
Épp ő kellett nekem, kizárólag vele szabad megosztanom a látomást, mert csak ő képes, nem elveszteni a fejét abban a pillanatban, mikor közlöm vele. Edward viszont ellenkezőleg cselekedne, és azonnal útnak indulna, fejét vesztve és kitudja, miket művelne ott.
– Carlisle, mondanom kell valami, de csak négyszemközt, úgyhogy más ne hallja meg, még véletlenül sem – mondtam olyan halkan, ahogy csak tudtam.
– Rendben drágám, akkor bemegyünk a kórházba, ott megvizsgállak és tudunk is beszélni – felelte az ő szelíd, meggyőző és mindig megnyugtató hangján.
Nagy nehezen beértünk a korházba, hiszen Jasper mindenképp velünk akart jönni. De sikerült, valahogy mégis lebeszélni. Bár nem szívesen hagytam ki a dolgokból, de most tényleg, muszáj volt. Hiszen minél többen tudunk róla, annál veszélyesebb Edwardra és a családra nézve is. Most sokkal fontosabb, hogy Carlisle-al beszéljek, hiszen Rosalie és Renesmee élete is lehet a tét.
– Mond, Alice, mi a baj? Mi ez a nagy titkolózás – kérdezte most már kicsit türelmetlenebbül.
– Nagy baj van. Nem is tudom, hogy mondjam el az előbb látottakat.
– Renesmee-vel van valami baj? – tette fel a lényegre törő kérdést.
– Igen –válaszoltam.
– Meséld el, mit láttál! – kérte, majd leült a székébe és türelmesen figyelt, én meg mindenről beszámoltam, amit láttam.
– Rendben, mást nem tudunk tenni, minthogy most azonnal elmegyek és megnézem, mit tehetek értük. Hiszen a lányomról és az egy szem unokámról van szó. Meg hát, Arót én ismerem a legjobban. Bár, nem ártana Edward képessége, de mégsem viszem magammal még a végén meggondolatlanul, cselekedne.
– Rendben, addig is elrejtem előle a képet.
– Esmének nem szeretek hazudni, de egyelőre, mond meg, hogy bent kellet maradnom a kórházban, és majd mindent megmagyarázok.
– Rendben, tégy meg értük mindent, amit csak lehet. – Megöleltük egymást és elválltunk.
Carlisle azonnal átöltözött és rohant a kocsijához. Nem láttam mást, csak ahogy a fekete autó kihajt a kórház parkolójából és eltűnik. Nekem sem kellett több, kiugrottam az iroda hátsó ablakán és az erdő felé vettem az irányt.
Mikor beléptem az ajtón, erősen koncentráltam, teljesen másra, mint kellett volna, hiszen Edward itthon volt, és egy telefonnal a kezében járkált a nappaliban.
– Alice, jó, hogy jöttél. Nem tudod, mikor fog hívni Renesmee? Már fél órája nem beszéltem vele, kezdem aggódni.
– Nemrég érkeztek meg a szállodába, szerintem pakolnak, ne aggódj, majd hívni fog! – nyugtattam meg bátyámat.
– Amúgy, mit láttál, amikor lezuhantál a lépcsőn? Jasper nagyon megijedt!
– Nyugi, semmi baj nincs, csak bevillantak a régi emberi emlékeim, de ezt nem akarom most megosztani veled, viszont, ígérem, elmondom, most viszont megyek Esmének átadom Carlisle üzenetét.
– Itt vagyok, kincsem, mond!
– Csak annyi lenne, hogy bent kell maradnia a korházban, de amint tud, jön haza!
Anya csak bólintott, majd visszavonult a konyhába, én viszont Jasper felé fordultam és felhívtam a szobánkba, buja gondolatokkal árasztottam el a fejem, hogy semmi ne szúrjon szemet Edwardnak. Tudom, hogy milyen szemfüles, de az ilyenek nem izgatják.
Jasper már várta, hogy nagyobb figyelmet adjak neki, ezért azonnal mellettem termett. Felvezettem a szobába, majd magunkra csaptam az ajtót.
– Kedvesem, ugye tényleg semmi bajod? – nézett rám, azokkal a szépséges aranybarna szemeivel, amik most tele voltak aggodalommal.
– Semmi egyetlenem. De most pakolj, mert elmegyünk pár napara –mosolyogtam rá biztatás képpen.
Nem bírtam itt maradni, hiszen, ha csak egy kosza pillanatot is kiderít Edward a látottakból, lehet, hogy odarohan és még nagyobb galibát, csinál, mint van.
– Kész vagyok! – szólt Jasper az ajtóból, két bőrönddel a kezében.
– Indulhatunk?
– Persze! De mit mondunk lent – suttogta halkan kedvesem.
– Majd, azt, hogy kettesben szeretnénk lenni a történtek után – ajánlottam.
– Rendben.
Lementünk és elköszöntünk mindektől. Legnehezebb Esmétől volt, hiszen nem akartam neki hazudni, mégis kellett és ez nehezen ment. A család, már így is hiányos volt, és nekünk is most jutott eszünkbe elmenni. De muszáj, nincs más megoldás. Hála az égnek, Edward, nem sejtett semmit, mi megígértük, hogy három nap múlva itthon leszünk és kisétáltunk az ajtón.
Reménykedtem, ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy elrendeződjenek a dolgok Olaszországban.
Mikor már elhagytuk Seattle-t megállítottam kedvesemet, mert nem bírtam tovább, annyira gyötörtek a gondolatok, hogy belefájdult a fejem is.
– Annyira…rossz, hogy már megint, csak így…otthagyom a családom, mikor Bellának is… nagy szüksége lenne ránk.
– Kedvesem, ne csináld ezt, a lehető legjobban cselekedtél, akkor is mikor Renesmee kicsi volt, és most is. Tudod jól, ha maradunk csak még nagyobb bajt csinálunk, hiszen Edward és Bella is, elég fura természetű, főleg, ha a lányukról van szó. Egyébként pedig, pár nap és megint otthon leszünk, akkor meg fogják érteni, miért is jöttél el.
– Mégis, olyan rossz – zokogtam.
– Tudom, kicsim, tudom. De most ne gondolj semmi rosszra, itt vagyok veled. Nyugodj meg, szerelmem – vett a karjaiba.
– Jasper!
– Igen, mond – simított végig arcomon.
– Te soha nem vágytál egy külön családra, ahol csak én, te, és egy gyermek van?
– Kincsem, nekünk nem lehet gyerekünk – mosolygott rám.
– Ami azt illeti, én már apává tettelek – néztem rá boci szemekkel.
– Mégis, hogyan – nézett nagyot szerelmem.
– Szeretném, ha örökbe fogadnánk és összeköltöznénk Daviddel, úgy szeretem őt, mintha a kisfiam lenne. Kérlek Jasper, légy olyan kedves…
