Új történet 2. fejezete - Rejtély

 Most is szívesen, szeretettel várom és olvasnám a véleményeteket. A múltkoriak is nagyon jól estek. 

Mindenkinek Boldog, békés karácsonyt kívánok és Legyetek olyan kedvesek, hogy engem is megleptek egy hatalmas ajándékkal :) Hiszen nekem a kritika mindennél többet jelent!

Puszi minden kedves olvasómnak.

Sziasztok

Tiszti

Öt nap telt el, mióta megismertem Rejtélyt. Öt kegyetlen, próbálkozásokkal teli hosszú nap. De persze, minden hiába való volt. Tényleg, mindent megakadályozott. Szívenszúrás, fejbelövés, árokba hajtás. Minden próbálkozásom hiába való volt, ugyanis Rejtély, olyan jól intézte a dolgokat, hogy minden akció után az ágyban találtam magam, egy ugyanolyan fényes reggelen, ahogyan előtte. Ami nem jelent mást, minthogy, még mindig kilenc nap van hátra ahhoz, hogy végre láthassam a valódi énjét.

- Üdvözletem kitartó barátnőm - szakította félbe gondolatmenetem Ő.

- Nahát, kit látnak szemeim, Rejtély, hát mi szél fújt erre? - kérdeztem gúnyosan.

- Nagyon vicces vagy, June, igazán, de már megmondtam, hogy az én nevem Anil.

- Igen, tényleg, már emlékszem. Csak tudod a nevek általában, egy személyhez tartoznak, te pedig nem vagy annak mondható. Majd ha láthatlak, akkor esetleg szólítalak a neveden - dacoskodtam ellene.

Hallottam, hogy fújtat egyet, majd inkább csendben maradt, gondolom, érezhette, hogy nagyon nem vagyok jó állapotban. Reggel teljesen kikészített, és azt hiszem ezt egy ideig még emlegetni, fogom neki. Ha tetszik, ha nem.

- Angyalom, de hát már ezerszer meg ezerszer bocsánatot kértem, el sem hiszem, hogy még mindig nem értetted meg. De akkor beszélgessünk, mondjuk, rendelhetnél egy pizzát, igazán éhes vagyok, és amellett szépen tudunk társalogni, kedvesem.

- Hogy micsoda? Te mégis hogy tudsz enni pizzát? Viccelsz velem? – hitetlenkedtem. De végül is jó ötletnek tartottam a  rendelést, úgyhogy, akár eszik akár nem, én rendelek.

- Sok lehetetlen, megmagyarázhatatlan dolog van velem kapcsolatban, viszont hidd el, mindenre kapsz választ.

Nem foglalkoztam a további dumájával, inkább elővettem a telefont, és rendeltem magamnak két pizzát. Mikor Rejtély végre befogta, nyugodtan tudtam gondolkodni, annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy minden gondolatomat lát. Titokban kérdéseket tettem fel neki, annak reményében, hogy végre kapok is rá választ. De persze nem érkezett. Pont úgy, ahogy eddig sem.

Perceken belül megérkezett a várva várt pizza, melyet egy viszonylag helyes, de morcos srác hozott ki. Eleinte még aranyos volt, és olyan áhítatos szemekkel bámult, sőt mi több kedvezményeket is adott, a következő pillanatban pedig már, úgy éreztem, hogy legszívesebben a képembe kente volta a kezében tartott pizzákat. Persze magamban, ezt is meg tudtam magyarázni. Anil féltékeny, és bár fogalmam nincs milyen képességei, vannak még, tudtam, hogy egész további életemet befolyásolni fogja szerény személye.

Mikor már a második szelet pizzát is legyűrtem a torkomon, akkor hallottam, hogy Rejtély egy hatalmasat sóhajt, melytől a hideg is kirázott, annyira megijesztett.

- Köszönöm - hangjából sugárzott a megkönnyebbülés.

- Mégis mi a fenét? Most komolyan azt akarod mondani, hogy ettél a pizzából? - nevettem fel a hitetlenségtől.

- Nem, a pizzából valóban nem ettem. Kizárólag belőled.

Mondanom sem kell a falat menten a torkomon akadt, és fuldokolva kapkodtam levegőért, mert ha valami már túlzás, akkor ez pont az. Mi ez, vámpír, vagy valami lélekporszívó??

- Mi volna, ha végre elfogadnád, hogy nem az vagyok, akinek látszom?

- Már megbocsáss, de még véletlenül sem látlak, szóval ki vele, miről beszélsz?

- Megmagyarázom - szólalt meg nyugtatóan, és ettől pillanatok alatt újra rendbe jöttem. - Na szóval, amit az előbb mondtam, az teljesen komoly. Az energiádból táplálkozom, és mivel már régóta nem ettél nem volt elég energiád ahhoz, hogy nekem is jusson belőle. Ezért kértelek meg, hogy rendelj valami olyat, amit láthatólag meg is ettél volna. Feltöltődtél energiával, és így én is rendben vagyok most már, és tudok válaszolni a kérdéseidre. Eddig azért nem tudtam, mert ha kifogy az energiám, visszakerülök a semmibe, és fogalmam nincs, hogyan találok vissza. Márpedig, a beszéd és a mozgás, eszméletlen mennyiségű energiát emészt fel. Meg persze, ki vigyázna rád, ha én visszakerülnék, oda ahonnan jöttem?

- Őrangyalom - nevettem el magam, búskomor hangja hallatán.

- Ez már egy fokkal jobb, mint a Rejtély. De nem vagyok az őrangyalod, csupán ahogy mondtad, egy személy, aki megkeseríti az életed, és még fogja ettől jobban is.

Bár tudtam, hogy e szavak igazak, és én vágtam fejéhez, most már, mégis fájtak. Rá kellett, hogy döbbenjek, ő az, aki életben tart. Nélküle tényleg pokol az életem. Viszont mindezt nehéz lett volna még elmondani neki, és inkább fontosabb dolgok felé tereltem a témát.

- Szóval ki vele. Várom a válaszaidat - jelentettem ki, és tovább ettem a pizzát, viszont most már teljesen más érdekkel. Hiszen, immár tudom, hogy nem csak magamat kell ellátnom, hanem az én másik felemet, mondhatni az épp lelkemet.

- 1992 december 9. viszonylag enyhe téli idő volt, épp ezért a haverjaimmal csavarogni indultunk a városban. Késő este hajléktalanok támadtak ránk, és még a többiek  tudtak menekülni engem megkéseltek és meghaltam - hangja elcsuklott, majd elhallgatott.

Szóval halott. Igénybe kellett vennem egy kis időt mire fel fogtam, hogy végül is, egy halott sráccal beszélgetem, és töltöm mindennapjaimat. Egy szellemmel. De nem akartam ennyinél leragadni, hiszen igaza van, ha minden kis apróságon kiakadok, akkor nem jutunk tovább, márpedig úgy érzem, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami következni fog. Így lenyeltem a félelmem és továbbléptem.

- Sajnálom, de akkor, mégis hogy kerülsz ide? Van túlvilág?

- Nyugalom, June - nevette el magát - , igen, van túlvilág. Pont, úgy ahogyan az emberek képzelik. Mennyország és pokol, csak nem pont, így hívják őket. Amiért én viszont még itt vagyok pont ez a két világ okolható.

- Mesélj, kérlek, mert ez még mindig zavaros - kértem, mikor ismét abbahagyta.

- Azon estén borzalmas összecsapás tört ki miattad a túlvilágon. Ezért én nem juthattam tovább egyikbe sem. Ott maradtam a semmi, kellős közepén.

- Miattam?

- Igen. Azon napon születtél meg te. Kutatásaim során rátaláltam a csata okára. Egy ősrégi jóslatra találtam, melyben az áll, hogy ezen napon, húsz év múlva, June Zinai az akkor este született leány, lesz az, aki véget vet a pokol és a mennyország közti viszályoknak.

Na mit mondtam, mégis hová ettől rosszabbat. Jóslat, melyben az szerepel, hogy halálos csatát kell vívnom egymagam két világgal. Mondhatni hihetetlen, de annál inkább rémisztő.

- Ezért akadályoztad hát meg halálom?

- Igazából majdnem-hogy elkéstem. Láttam, amikor küldöncöket küldtek az elpusztításod érdekében, és én azonnal elkezdtem dolgozni azon, hogy miként térhetnék vissza a földre. Mikor megtudtam, hogy téged nem sikerül megölniük, csak a családod, extra tempóra kapcsoltam és küzdöttem érted, és mondhatni, hogy az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy, hogyha a lelkedre kapcsolódom, eljöhetek rád vigyázni. Viszont az a látvány, ami akkor fogadott igazából az agyvérzést hozta rám.

- Bocsáss meg - pirultam el, szégyenemben.

- Inkább te, hiszen alig hogy sikerült megmenteni téged a haláltól. A nagy készülődésben nem tudtam eléggé figyelni rád, és arra, hogy mire készülsz.

- Miért? Előtte figyeltél? – Ó magán élet, de jó hogy eddig hittem benned.

- Hát igen, az egész életed végigkövettem. És itt az ideje, hogy bevalljam, a gyerekkori baleseteidnek kilencven százalékát, nekem köszönheted.

Hangosan felnevettem, hiszen sejtettem ennek okát, de meg sem szólaltam, tovább hallgattam Rejtélyt, hogy még több titkot fedjen fel előttem.

- Igen, valóban gyűlöltelek, amiért miattad kerültem a semmibe, teljesen egyedül. De miután a kutatások alapján rájöttem, hogy te leszek az, aki segíthet az egész emberiségnek, csak figyeltelek és vigyáztam rád. Majd... - hagyta függőben a mondatot és ahelyett, hogy folytatta volna, új témába kezdett: - Hogy érzed magad mindezek után?

- Igazából, van mit megemésztenem. Az egész eddigi elképzeléseim, hogy átlagos, semmirekellő gyerek vagyok, most azt hiszem szerte foszlott. Ám még most sem értem, hogy mi lesz december kilencedikén.

- Igazából addig el sem árulnám neked, még nem látsz, hisz kíváncsi lennék, hány ütést mérnél ki rám, mikor megtudod, de ahhoz, hogy felkészítselek, kénytelen vagyok erre.

- Ööö, ettől rosszabbul már nem is kezdődhetne - szakítottam félbe.

- Hát igen. Ahogyan már elmondtam, te valamiféle megmentő leszel. Még fogalmam nincs, hogy, és miként, de valahogy megakadályozod, hogy a túlvilágon továbbra is csak a viszályok álljanak fent. – Hát ezt eddig is tudtam, valami újat? Rejtély kérlek!

- De hát ahhoz, hogy kapcsolatba léphessek a túlvilággal, meg kellene, hogy haljak nem?

- Nem! – Olyan gyorsan vágta rá, hogy még levegőt sem tudtam venni a mondat végén. - December kilencedikén, velem együtt elhagyod a földet, és jössz velem a semmi földjére.

Csendben maradt, és perceken belül meg sem szólalt, már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van, de mielőtt "keresésére" indultam volna, kimentem a konyhába egy pohár vízért. Mikor visszaértem és leültem akkor ijedtem meg nagyon. Rejtély, szörnyű hangos mély nevetésben tört ki, amitől a szívroham háromszor megkerült.

- Neked meg mi bajod lett? - kiabáltam rá.

- Most kellett volna kimérned rám az ütéseket, és mégsem tetted.

- Azért, mert szülinapom alkalmából felviszel a túlvilágba? Nem, azért nem. Mert hiszek abban, hogy eszed ágában nincs visszahozni a földre.

- Erre igazából még nem tudok mit mondani, June. Ez a jövő titka. – Hangulata egy teljes fordulatot vett, sugárzott belőle, hogy előre gyűlöli, amit tenni fog, még akkor is, ha rajtam a vágyódást látja ez iránt.

- Eddig azt hittem a jövőbe látsz.

- Igen, valóban, de vannak dolgok melyekre, azért még én sem vagyok képes.

- Na, ha már itt tartunk, mesélhetnél nekem erről a sok képességről.

- Igazából, fogalmam nincs, hogy mennyi képességem van, az évek során egyre többet fedeztem fel. Viszont biztos van még több. És mindezek a képességek, megtalálhatók a túlvilágon is.

Rejtély, rengeteg fontos információt mesélt el nekem aznap este. Sőt, a családjáról is megtudtam néhány információt. Elmondta részletesen, hogy mi történt azon az estén mikor meghalt. Mesélt azokról az évekről. Rólam, hogy milyen voltam kicsinek. És a világról, melyet hamarosan meg kell, hogy mentsek. Mert mindaz, amit eddig gondoltunk, annak csak egy töredéke igaz. Valóban vannak ezek a helyek, de még csak közel sem járnak a boldog, békés nyugalomhoz. Én viszont lehetek az, aki végre akár a minden rossznak elmondott poklot is nyugodt környezetté tudom varázsolni. De persze nem valami hókuszpókusszal. Elképzeléseim szerint szörnyű hosszú idő lesz ez a kilenc nap. Rejtély szerint lesz  közben meglepetés  a végén pedig hatalmas fájdalom, majd remélhetőleg boldogság. Ezek viszont feltételezések, elképzelések, melyeket mind befolyásolnak tetteink. Ami azt jelenti, akár egy rossz mozdulat, és egy csapásra összegabalyodik az egész jövő. 

- Köszönöm ezeket, remélem holnap még több információra, tehetek szert. De most fáradt vagyok. Elmegyek aludni, mert már megöl a kíváncsiság, hogy mi lesz holnap, hisz még eddig nem sikerül megélnem, viszont egy valamire, még adhatnál választ! Méghozzá arra, hogy mégis miért játszottál félelmetes kaszást, amikor „megakadályoztad”, hogy meghaljak?

- Azt hittem, erre nem térünk majd ki. – Hangjából hallatszott, némi megbánás. – Csupán azért, mert meg akartalak félemlíteni. Ideges voltam és feszült is a késés miatt, és bár semmi közöm nem volt a szüleid halálához, mégis próbáltam azt a szerepet eljátszani, mert azt reméltem, hogy a bosszúállás felülkerekedik majd az öngyilkossági hajlamoddal. Na igen, ha már itt tartunk, ugye végre felhagysz az öldökléssel? – Nem is értem miért kérdezte meg, sugárzott belőle, hogy tudja a választ, mégis pontosítani akarta, tőlem szerette volna hallani, amire vágyott. Én pedig megadtam neki.

- Igen felhagyok, de csak a kedvedért, Anil.

Hírek az új történetről.

Mivel többen jeleztétek, hogy jó történet, és szeretnétek a folytatást olvasni én megírtam. Külön blogot egyelőre nem alakítok neki. Szeretném, ha továbbra is kapnék visszaigazolásokat a történettel kapcsolatban. Bármilyen kritikát szívesen fogadok. Most pedig akkor egy részletet a második fejezetből. :)

- 1992 december 9. viszonylag enyhe téli idő volt, épp ezért a haverjaimmal csavarogni indultunk a városban. Késő este hajléktalanok támadtak ránk, és még a többiek tudtak menekülni, engem megkéseltek és meghaltam - hangja elcsuklott, majd elhallgatott.

- Sajnálom, de akkor, mégis hogy kerülsz ide? Van túlvilág?

- Nyugalom, June - nevette el magát. - Mindent sorjában. Igen, van túlvilág. Pont úgy, ahogyan az emberek képzelik. Mennyország és pokol, csak nem pont így hívják őket. Amiért én viszont még itt vagyok pont ez a két világ okolható.

- Mesélj kérlek, mert ez még zavaros - kértem, mikor ismét abbahagyta.

- Azon estén borzalmas összecsapás tört ki miattad a túlvilágon. Ezért én nem juthattam tovább egyikbe sem. Ott maradtam a semmi, kellős közepén. 

Hát remélem tetszik ez a kis részlet. És az egész fejezetet pedig hozom nektek a jövőhéten, de most még van pár felületi hibája amit mindenképp javítanom kell. Addig is Puszi mindenkinek, komi pedig persze jöhet :))

Nikita A.

Kérés! - Új történet

Sziasztok. Tudom, hogy igazából nagyon gonosz vagyok, de készül az új fejezet. Csak közben megalakult a fejemben egy új, teljesen eltér ettől a műfajtól.
Szeretném ezt nektek megmutatni, és megkérdezni, hogy van-e értelme folytatni?
Kérlek csak pár pillanatot szánj rám, és írd meg, hogy milyen. Köszönöm.

Érzelmek nélkül

Oltári bulinak voltam részese, egy csodálatos, italokkal és érzésekkel felfűtött, durva bulinak. Emlékszem, hogy Tina úgy rángatott ki, hajnali három órakor a bárpult mögül, ahol épp egy helyes szőke sráccal voltam, mélyen elfoglalva. Mondanom sem kell, úgy bűzlöttem az italok szagától, hogy még én is undorodtam magamtól. Ezért kicsit féltem haza menni, de legfőképp, azért, mert már öt órája otthon kellett volna lennem. De én mégis ott voltam, és szégyenteljes dolgokat műveltem illuminált állapotban. Viszont az úton hazafelé szerencsére kitisztult a fejem, és tudatomnál voltam mikor beléptem a házba, mely annak ellenére, hogy rettentő késő van, teljes fényárban úszott. Ez megrémisztett, hiszen tudtam, hogy előbb vagy utóbb mindenképp kapni fogok, amiért nem jöttem haza időben, na de arra, hogy megvárnak, és ott helyben megkapom a magamét arra nem számítottam. A hatalmas probléma az, hogy nem szüleimtől kaptam meg a hatalmas csapást, hanem az élet vágott hátba.

Amint beléptem az ajtón, és átverekedtem magam az előszobán, amely teljesen fel volt dúlva, életem egyik legszörnyűbb látványa fogadott. Mely az óta, percenként jelenik meg a fejemben és kísért. Aaron a kilenc éves kisöcsém, édesanyám hófehér kihűlt testét átkarolva, a saját vérében feküdt, édesapám pedig egy fegyverrel a kezében feküdt holtan anyáéktól alig öt centire.

„A család, mely a halálba is együtt távozott” – mondhattam volna. De valami nem stimmelt, mivel én itt ragadtam. Jót szórakoztam, még a családom eltávozott az élők sorából. Én nem voltam itt, engem itt hagytak egyedül a nagyvilágban. Pedig én hozzájuk tartoztam, meg kellett volna várniuk, nem lett volna szabad ezt tenniük velem. De hiába ez a rengetek, sokszor átgondolt szó, az igazság az, hogy én késtem le ezt a vonatot, mert minden más, fontosabb volt aznap este, mint a családom.

Mostanra pedig minden megváltozott. – Megtöröltem könnyes szemeimet a szörnyű emlékek újrajátszása után, majd kiszálltam az autóból, és virággal a kezemben elindultam a temető kapuja felé.

Rettenetes érzés kerített magába, amint megláttam a sírt, melyre tegnap késő délután helyezték fel a márványlapokat. Az elszáradt, viharverte koszorúk a sír mellett szanaszét hevertek, és az egész olyan elhagyatottnak tűnt, annak ellenére, hogy még csak egy hete ennek az egésznek.

– Elnézést kérek, Zinai kisasszony, hagyja csak, ez az én dolgom – szólított meg a gondnok. Ahogy végigmondta, azonnal nekilátott a szemét eltávolításának, én pedig segítettem neki, és megtakarítottam a fekete márvány azon részét, melyre családom tagjainak neve volt vésve. Aaron Zinai, Nikita Zinai és édesapám Josh Zinai. Az arany festék pora, az újamon csillogott, miután végigsimítottam, e nevek során, és egy kitörni vágyó könnycsepp is megjelent szemem sarkában. Nem volt miért elrejtenem gyengeségem, egy fiatal összetört lány vagyok, immár család nélkül, és bár a gondnok mellettem állt, én a sírra borultam és halk zokogásba kezdtem.

„Miért?” – jelent meg a sokszor feltett kérdés újra. Választ viszont nem kapok, sem tőlük, sem a rendőrségtől. Ki akartak rabolni, mert gazdagok voltunk, ők pedig meg akarták akadályozni…ennyi a feltételezés, semmi több. Nyomozás lezárva.

De hiszen mit várunk, csupán egy bevándorló család voltunk, akivel senki nem foglakozott soha, és ezen túl sem.

– Tudod, anya, soha nem bírtam elviselni a magányt, és ez nem változik meg ezen túl sem – felálltam, megigazítottam ruhám, majd a virágot a vázába raktam. – Ma éjjel pedig újra találkozunk. Ígérem. – Könnyes szemmel, és már átázott ruhával hagytam el a temető kertet, és innentől kezdve, kizárólag csak az tartotta a mosolyt arcomon, hogy ezen éjszakán, újra együtt lehetek családommal, hisz itt nekem nélkülük, már nincs semmi keresnivalóm. Nekik és nekem is, így lesz a legjobb, sőt mi több, a legeslegjobb.

Ahogy beparkoltam a garázsba, még azon is el tudtam mosolyodni, hogy annak ellenére, hogy tudom, soha többé nem ülök be ebbe az autóba, benne hagyom az ásványvizem és a többi kisebb dolgaim, pont, úgy ahogyan szoktam. Régen is így tettem, hisz tudtam, hogy suli után még minimum tízszer fogok ebbe a kocsiba beülni, és elmenni itthonról. Bár tudtam, hogy ez már nem lesz így, mégis ugyanaz a nyugalom árasztott el, még mindig.

Lezártam az autót, de hogy ne legyek olyan átlagos, a kulcsot ledobtam a földre, és úgy sétáltam fel a házba. Mely halálos csendbe és sötétbe burkolózva ölelt magához, amint bezártam magam mögött a bejárati ajtót.

A rendőrök által felfogadott takarítók, teljesen visszaállítottak mindent, amit a betörők felforgattak, egyvalamire viszont ők sem voltak képesek. A halál és a vér szagát nem tudták eltűntetni, az még mindig ott keringett a levegőben, és kísértett. Gyomrom görcsbeszorult, ahogy beléptem a konyhába, és bár semmi jele nem volt a múltnak, mégis láttam mindazt, amit akkor este, és ezen helyeket messziről kerültem ki, és bár hülyén nézett ki, mégis sasszézva jutottam el a hűtőig, ahol a bejárónőnk által összevásárolt temérdek mennyiségű ételt találtam. Ezek láttán, még az étvágyam is elment. Az órára pillantottam és mivel magamban eldöntöttem, hogy már úgy is teljesen mindegy, a padlásfeljáróhoz sétáltam.

Felkapaszkodtam a létrára, de egy pillanatra meg kellett állnom, mert ezernyi emlék rohamozott meg, amikor a virágokkal kifestett létrát megfogtam.

„– June, merre vagytok – hallottuk édesanyám kétségbeesett hangját, de mi csak kuncogtunk Aaronnal, aki akkor még csupán három éves volt.” Emlékszem akkor voltunk fent először a padláson, és apa meg is tiltotta, hogy többet feltegyük oda a lábunk. De mi mégis felmentünk, sőt be is rendeztük magunknak. Az volt a mi saját kis birodalmunk, és egyszer Aaron, amikor már fent mindennel végeztünk, nekiállt, és a létrát is kidíszítette különböző mintákkal, és most is az a sok padláson töltött nyári szüneti este emléke rohamozta meg agyam.

Mikor felértem, nem az a látvány fogadott, amelyre igazándiból számítottam. Be kell, valljam tényleg régen jártam itt, épp ezért, arra számítottam, hogy Aaron az egészet átrendezte a saját kedvére, de nem. Ugyan ott volt a régi, kedvenc bandám posztere, ahol hagytam és a rózsaszín masnikat, sem távolította el. Pedig tudom, hogy még a halála előtti estén is fent volt. Kérte, hogy menjek fel, mert mutatni akar valamit, de nem tettem. Így akkor nem tudtam meg, hogy mit akart, viszont itt, most szembesültem vele.

Tudtam, hogy rettentő jó kézügyességgel rendelkezett, de amint megpillantottam a festővásznat, minden eddigi elképzelésem szertefoszlott. Öcsém engem festett le, de az a lány, bár láttam, hogy engem ábrázol, mégis tudtam, hogy az, aki itt áll és az, aki le van festve, kettő teljesen különböző személyiség. Az a lány ott egy réten guggolt hosszú szoknyájától nem lehetett látni a lábit, de mosolya és kitárt karjai idegenek voltak mostani énemhez képest.

A képet látva, egy csomó érzés kerekedet fel bennem, de a legerősebb a gyűlölet volt, és az is magam iránt.

Legszívesebben valami szörnyű dolgot tettem volna azzal a festménnyel, de szerettem volna magamnak is fájdalmat okozni, úgy ahogyan a szüleim is fájdalommal haltak meg, nekem is pont úgy kell. Magam felé fordítottam a képet majd vele szembe elhelyeztem egy széket. Felálltam rá, és a kezemben lévő kötelet a legközelebbi gerendához kötöttem. Jó párszor leellenőriztem, hogy mennyire erős, és mikor megbizonyosodtam tökéletességéről, leszálltam a székről majd a kötél másik végét vettem kezembe. Próbáltam visszaemlékezni a tegnapi videóra, melyben a hurokkötés tanítják, és annak alapján igazítottam a kezemben lévőt is. Tökéletes lett. Egy picit még büszke is voltam magamra, így utoljára, de persze még nem tudhatom mi vár rám ezek után. Újra felálltam a székre és szembefordultam öcsém által festett képpel. Beledugtam fejem a hurokba, majd elmormoltam egy imát magamban, annak reményében, hogy találkozhatok a szüleimmel a túlvilágon, már persze ha az, létezik egyáltalán.

Még egyszer utoljára jól megnéztem magamnak a képet, megengedtem magamnak még egy utolsó könnycseppet, majd kirúgtam magam alól a székét.

Nyakamon megszorult a hurok, de visszatartottam lélegzetem, vártam a nyugodt és biztos halált.

Másodpercek teltek, és úgy fogyott el az éltető levegőm is. Elkezdtem visszaszámolni tíztől, bár nem tudtam végül meddig is jutok el.

Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. Négy. – Összeszorított szemmel voltam, így nem láttam, hogy ki és miért, de már csak arra eszméltem fel, hogy egy halk puffanással földet érek.

Automatikusan hatalmas mély levegőtért kaptam, majd körbenéztem a szobán, és mivel nem volt ott senki, saját magamat kezdtem szidni, amiért ilyen bénán oldottam meg az öngyilkosságom.

Kezembe vettem a kötelem végét, és felháborodva tapasztaltam, hogy a kötél nem elszakadt, hanem szabályosan elvágta valaki.

Dacosan felálltam a székre és újrakötöztem az egészet, de alig kezdtem bele, mikor egy sötét árny elsuhant előttem, és a kezemben tartott kötelet újabb három darabra szabta.

– June, June, June. Ne légy buta, kedvesem. Nem gondolod, hogy ha halálodat szeretném, már meghaltál volna a családoddal együtt? – hadarta a számomra érthetetlen szöveget, a még mindig ismeretlen és láthatatlan személy.

– Fogalmam nincs, miről beszélsz. Ki vagy te és miért akadályozod meg, hogy boldog legyek?

– Mert nem érdemled meg – vágta hozzám, érzelemmentesen.

– Hogy mondtad? – ugrottam le a székről.

– Ahogyan hallottad kedves. Neked velem kell jönnöd.

Alig bírtam elhinni ezt az egészet, vagyis nem tudtam eldönteni, hogy ez még a valóság vagy már valahol félúton vagyok, valahol a pokol és a mennyország között, és ez a valaki, megakadályozza, hogy a szüleim után a mennybe kerüljek.

– Hogy ne ringasd magad tévhitekbe angyalom, még a valóságban vagyunk, nem haltál meg és nem is fogsz. Attól kicsit nehezebb dolgok várnak rád, ennyire könnyen még semmi nem történt az életben, és akár hiszel nekem, akár nem, nem is fog! – jelentette ki, immár a hátam mögül, de persze mikor megfordultam, egy árva lélek nem volt még a közelben sem.

– Hol vagy? És végre megmagyaráznád, hogy mi ez az egész, mert kezdek agybajt kapni! – dühöngtem, erre ő pedig hangosan felkacagott.

Nevetésének hangja idegennek hatott a hideg padláson egyedül, és ez még feszültebbé tett. Viszont, mivel számomra láthatatlan, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak várni a magyarázatra, ami elég nehezen jött, ráadásul fájdalmasan lassan.

– Mond csak, June…mikor van a születésnapod? – Számomra ez a kérdés, nem csak hogy jelentéktelen, de még meglepő is volt. Viszont annak érdekében, hogy közelebb kerüljek a titokhoz válaszoltam ismeretlen zaklatómnak.

– December kilencedikén. De mit számít ez neked?

– Oh, ez több mint nagyszerű. Pont tíz napot kell várnod arra, hogy láthass. Látod, az nem is olyan sok. Azért mégiscsak én vagyok az időzítések királya. – Hangjából pontosan kivehető volt a dicsőség. Komolyan gondolta, és ez kész vicc.

– Te pedig úgy gondolod, hogy én még tíz napig tengek-lengek a világban, csak azért, mert a tízedik nap végén láthatlak téged? – kérdeztem cinikusan.

– Nem gondolom, édesem, hanem tudom. Sőt mi több, előre látom! Kemény fába vágtam a fejszém, az egyszer biztos, de te sem jártál jól, hogy engem fogtál ki, mert én, még makacsabb vagyok, mint te.

Akaratom, és a körülmények ellenére is, egy régen hallott kacagás tört fel belőlem. Annyira röhejes volt már ez az egész, hogy már én sem bírtam. Hihetetlen, már egyáltalán az is, hogy szóba állok a semmivel, aki ráadásul megtiltja, hogy megöljem magam.

– Ebben a világban, már meghalni sem lehet nyugodtan?

– De. Csak nem most, és nem te. Itt pontot tennék a dolgok végére, és szeretnélek, kedvességképpen felkészíteni arra, hogy hiába bármely próbálkozás, te itt sem kilencedikéig, sem utána nem fogsz meghalni. Én garantálom neked.

– De azért lennél olyan kedves is, hogy elmagyaráznád, mi vagy te, és mi közöd a családom halálához? – Igazából még én is rettegtem a választól, és legszívesebben ezt a kérdést most azonnal visszavontam volna, de sajnos már késő volt.

– Nekem semmi. – A megkönnyebbülés villámcsapásként futott át rajtam. – Neked viszont annál több.

Üdv. Nikita Annabell - Tiszti

Lécci Lécci, csak egy percet kérek!

28. fejezet

Hirtelen változások

Viszonylag rövid, de eseménydús fejezetet hoztam :)

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puszi...

Tiszti

(Renesmee)

Azonnal mindenki Dakota után vetette magát az erdőbe, de addigra már a kis újszülöttünk messze járt. Amikor rájöttünk, hogy már úgy is késő egy pillanatra megálltunk, és Jake-nek parancsba adtuk, hogy menjen haza, és készítse fel a családot.

Szokás szerint, igen nehezen tudta felfogni, de elment. Igazából meg, még az is botrányt fog kelteni, amit Dakota művel, még csak az kellene mellé, hogy újra előkerüljön az óriási farkasok téma…

Jasper előre indult Emmettel, én pedig Alice-el futottam mögöttük. Szerencsésen tudtuk követni az illatát, de az erdő szélén elveszítettük. Az út túloldalán már nem lehetett érezni semmit és vissza az erdőben más útvonalon sem.

Rettenetes gondolatok jártak a fejünkbe, mint például, valamelyik autós felvette a szegény megesett kislányt, és elvitte, kitudja hová. Dakota pedig aztán majd szépen kikotyog mindent, amit eddig megtudott rólunk, és paff mindennek lőttek.

– Szerintem itt ment vissza – szólt Em, és már indult is vissza az erdőbe ahonnan jöttünk.

Készségesen követtük, hiszen nincs miért kételkedni benne, viszont iszonyat érdekesen bámultunk utána, mikor az egyik hatalmas fenyőre kapaszkodott, fel és eltűnt annak sötét ágai között.

– Emmett? Most ennek a fának véletlenül mentél neki, vagy találtál valamit? – kiabált fel Jasper.

Válasz nem érkezett, viszont két percen belül megjelent a magasban egy zöldruhás hulla és szépen lassan zuhant le elénk.

– Ó te, jó ég – rémült meg Alice mikor meglátta a vadászt, aki immár teljesen kiszipolyozott állapotban terült el a lábai előtt.

Abban a pillanatban viszont Emmett is előttünk termett, karjaiban egy hatalmas oroszlánnal. Azt ledobta maga elé a földre és két lépést hátrált, majd kinyújtotta karjait, amiben pillanatokon belül Dakota feküdt és Emmett mellkasába fúrta fejét.

– Dakota – dörrentünk rá hárman is egyszerre, mikor kikukucskált.

– Esküszöm, hogy az oroszlán finomabb volt, átállok, ígérem, de ő csak itt sétálgatott és elakarta venni a zsákmányom. Ezt nem hagyhattam – ugrott ki Em karjából és Jasper nyakába vetette magát.

– Jó, esetleg érthető. Esetleg! De ha még egyszer előfordul kislány, esküszöm, összeakasztjuk a bajszunk – lágyult meg Jasper szíve is.

– Értettem, Jasper bácsi – vigyorgott rá Dakota és újból megölelte.

– Csak apa, rendben? – kérdezte Jazz, mikor letette a kislány és megfogta a kezét.

Dakota rábólintott és futásnak eredtek Jasperrel egyenesen vissza a házhoz.

– Erre életemben nem számítottam – sóhajtott Alice, majd összenézett velünk és együtt indultunk Jasper és Dakota után.

Otthon annak ellenére, hogy mi történt csendes és teljes nyugalmat találtunk, és az egész farkas falkát. Ott ültek mindannyian, és hálás tekintettel néztek fel ránk, mikor megláttak az ajtóban.

Szó nélkül helyet foglaltunk a kanapén és mi pedig kérdőn néztünk a többiek felé, majd Jake sóhajtott fel, és kezdett bele a mondandójába.

– Először mindenkihez szeretnék szólni, utána pedig Alice a te segítségednek venném nagy hasznát – körbetekintett és folytatta. – Tegnap, ugye sikeresen tárgyaltunk a Nikita törzzsel, és nagyon gyalázatos módon, de sajnos itt kell hagynunk Forks területét. Minden nap visszafogunk járni, járőrözni, de kénytelenek vagyunk engedelmeskedni, ha nem akarunk háborút. Nem tudom, még hogy hová, de nem messze mennénk, és egymagunk.

– Azt már nem! – ugrottam fel a kanapéról dühömben, viszont apa elkapta a karom és visszarántott.

– Teljesen megértünk, viszont nem tudom, nekem igazat megvallva nem tetszik ez a megoldás, de ez a ti döntésetek, nem szólunk bele – nézett rám apa, szúrós szemmel, miközben Jake-hez beszélt.

– Alice, tudsz nekünk, segíteni abban, hogy melyik helyet válasszuk azok közül, amit kinéztünk?

– Persze, de akkor határozzátok el az első állomás helyszínét, mert, csak döntés alapján látom – hunyta le a szemét Alice és koncentrálni kezdett. Pillanatokon belül viszont újra kinyílt a szeme, de az arcán csak aggodalom tükröződött. Mindenki rémülten bámult körbe apa viszont felállt mellőlem, és gyenge mosollyal az arcán összecsapta a tenyerét.

– Mi is költözünk. Hála Emmettnek, Alice-nek és drága egyetlen lányomnak.

– Mert, most mi van? – hökkent meg Em.

– Az, hogy az erdőben hagytátok, Dakota áldozatát és legnagyobb szerencsétekre a társa megtalálta.

– A holnapi újságok telis-tele lesznek rémisztő vámpíros képekkel – sóhajtott Alice és kezébe temette az arcát.

– Van más választásunk a költözésen kívül? – kérdezte Esme és Rose.

– Nem tűnhetünk el ilyen hirtelen, hisz akkor lebuknánk. Legegyszerűbb, ha Alice, Jasper Dakota, Renesmee, Edward, Bella és a farkasok elmennek. Mi pedig egyelőre maradunk és egyre többet megyünk utcára, hogy ne okozzunk gyanakvást. Átlagos emberként kell élnünk pár héten belül, pedig mi is megyünk utánatok. Most viszont pakoljatok, hívok magánrepülőt, és még ma megérkezhettek az új lakásba – adta ki a parancsokat Carlisle.

Az egész családi nyugalom felborult, mikor kifizettük a gépet, mindenki mindent elkezdett rápakolni. Zongora, ezer féle doboz, ruhák, meg minden, amit Alice fontosnak talált. Apát egyedül a hangszere érdekelte, miután azt feltette, beült a pilótafülkébe és ott várt minket.

Ezek után, három óra múlva már úton voltunk Esme szigete felé. Én főként Jacobbal beszéltem, mert még mi pakoltunk, addig ők elmentek a Nikita törzshöz és megbeszéltek jó pár fontos dolgot. Például, mivel ilyen messzire megyünk, Seth ott maradt a törzzsel, hogy vigyázzon és felügyeljen a dolgokra. A többiek viszont jöttek velünk és a történtek ellenére elég vidámak voltak, és mindezt próbálták terjeszteni a többi utasra is. És az, mint egy rossz baktérium, megtámadott mindenkit. Collin kifejezetten jól érezte magát Dakotával, aminek mi kifejezetten örültünk, viszont Jasper folyamatosan befolyásolta a srác érzéseit, mert tudta, hogy ha egy pillanatra is nem figyel, felszökik a srác érzelmi szintje és vége. Még jó, hogy erre is rádöbbenünk, hogy ezt is tudjuk befolyásolni, természetesen mindezt a farkasok tudta nélkül. Az út öt órás volt, és mikor megérkeztünk én teljesen úgy éreztem, hogy hulla vagyok mindenhez, így a legközelebbi szobában, az ágyba vetettem magam, és reggelig fel sem ébredtem.

27. fejezet

Sziasztook :)

Te jó ég, szégyenletes az amit én művelek....

Egy csomó ideje nem volt friss és ezt nagyon bánom!

Viszont most megpróbáltam beletenni apait-anyait és megírni egy hosszabb fejezetet.

Szerintem elég jó lett, bár ezt inkább rátok bízom ahogyan szoktam :)

Olvassátok szeretettel!

Puszi 

Tiszti

27. fejezet

(Renesmee szemszög)

Vannak dolgok melyeket lehetetlen elképzelni. Na de ez…

A konyhában ültem és egy világoskék szalvétát hajtogattam, annak reményében, hogy ezzel talán eltudom ütni az időt. Bár ez egyáltalán nem tűnt úgy. Így inkább lehajtottam a fejemet az asztalra, ugyanis, már a szemem is majd leragadt a fáradság miatt, de önkéntesen biztos nem hajtottam volna álmomra a fejem, ugyanis addig még Jake haza nem ér épségben, és Dakota fel nem ébred, egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy elszunyókáljak. A percek viszont eszeveszett gyorsasággal teltek, de eseménytelenül. Reggel óta semmi érdek felkeltő nem történt, akkor is csak az fokozta fel a hangulatom, hogy Jake egy nagyon kedves levelet hagyott maga után. Akárhányszor rágondolok a reggeli levél szavai csengenek a fejemben, és azokon önkéntelenül is de elmosolyodom. Minden sorra pontosan emlékszem, de azért ma már sokadszorra, de újból a farzsebembe nyúltam és előhúztam a gondosan összehajtogatott papírját és szétnyitottam.

„Kicsim, sajnálom, hogy ma reggel sem ébredsz mellettem, de sajnos beszélnem kell a falkával, és ha úgy alakul rátámadunk a Nikita törzsre is. Remélem minden rendben lesz. Este találkozunk, kedvesem. Vigyázz magadra. Szeretlek.

Jake”

Akaratom ellenére is elmosolyodtam utolsó szavain. Akármennyire jelentéktelenek, nekem nagyon-nagyon sokat jelentenek. Épp ezért nem tudok most nyugodtan várni rá, mi van, ha tényleg támadtak és baja esett? – Már megint felfújom a dolgokat, úgy érzem, túl reagálom. Pedig semmi ok az aggodalomra, ha baj lenne, értesítettek volna. – Remélem.

– Kincsem – hallottam meg anya hangját, melyre azonnal felkaptam a fejem. Ő pedig közelebb sétált és leült mellém. – Baj van?

– Nem, anya, nincs semmi – mosolyogtam és átöleltem.

– Szeretlek.

– Én is, anyu – elengedtem az ölelést és megfogtam a kezét. – Tudod, úgy érzem, hogy ennek soha nem lesz vége. Úgy érzem, soha nem leszünk már boldog család, aki nyugodtan tud élni.

– Dehogy is nem! Ne gondolj ilyen butaságokra. Minden rendbe fog jönni. Jacob hamarosan itt lesz. Edward pedig az előbb mondta, hogy már csak percek vannak hátra és Dakota is napvilágot lát új lényként. Épp ezért jöttem le, hogy megkérjelek, vagy menj biztonságos helyre, vagy nem is tudom… Félek, életem. Még soha nem volt dolgunk ilyen lénnyel és hát…

– Szerintem, megvárom Jake-et, és ha ő jön, akkor vele együtt felmegyek. És te se aggódj, anyu, minden problémára van megoldás.

– Igazad van – mosolyodott el és felállt. – Felmegyek, ha jól hallom jön Jacob, ha beszéltetek mindenképp gyertek – elengedte a kezem és kisétált a konyhából.

Gyorsan összehajtogattam Jake reggeli levelét, és a zsebembe csúsztattam, majd halkan az ablakhoz sétáltam. Azonnal mosoly kúszott arcomra mikor megláttam az erdő szélén Jake-et és Sethet amint éppen nevetve vállba bokszolják egymást, és elindulnak a ház felé. Ő viszont ahogy megpillantott az ablakban megszaporázta lépteit és amint beért a karjaiba kapott és egy forró csókkal köszöntött, melyért már a szívem napok óta epekedett.

Mikor elengedett, a nyaka köré fontam kezeimet és szorosan hozzábújtam.

– Hiányoztál – suttogtam meleg bőrének. – Aggódtam érted.

– Sajnálom, kicsim. Nem akartalak megijeszteni. Egyébként minden rendben ment, viszont lesz némi beszámolóm, ha összegyűlik a család. Ugyanis ma tárgyaltunk a Nikita törzzsel.

– Oh, te jó ég – rázkódtam meg a karjai között.

– Nyugalom, életem. Tényleg semmi baj, de…– Jake nem tudta tovább mondani

a mondatot, mert egy hatalmas sikítás hallatszott az emeletről, és csak annyit láttunk, hogy valaki lesuhan a lépcsőn, és egyenesen nekiront az üvegfalnak, amely könnyedén megadta magát a kőkemény vámpírtestnek, mely tovább menekülhetett ki a házból.

– Ez mi volt? – rohantunk fel azonnal az emeletre, de félúton beleütköztünk a családomba.

– Az, aki keresztül száguldott az üvegen és most indul lemészárolni a fél város? Hát az, Dakota – válaszolt apa és csalódottan hajtotta le a fejét.

– Meg kell állítani, méghozzá azonnal! – jelentette ki Jake, és már némi dühöt is fel lehetet fedezni a hangjában.

– Megyünk Jake, ne aggódj – szólt Carlisle, és a többiekkel együtt a nappali közepére rohant. – Emmett, Edward, Jasper, ti azonnal indultok a lány után, most, sipirc! – utasította fiait, akik az első parancsszóra elhagyták a házat, és az erdőbe vetették magukat.

– Velem mi lesz? – kérdezte Alice, aki a kanapénak támaszkodott ugyanis, nagyon úgy nézett ki, hogy már nem sok kell ahhoz, hogy vámpír létére elveszítse az eszméletét.

– Nyugodj meg, angyalom – ölelte magához Esme. – A fiúk megállítják és visszahozzák azonnal.

Jake teste megfeszült mellettem, és éreztem, hogy nem sok türelme maradt már. Ezért gyorsan átöleltem, mert tudtam, hogy ez némileg oldja a feszültségét.

– Seth, Jake, megbírjátok állítani anélkül, hogy megölnétek? – tette fel a kérdést kétkedően.

– Természetesen, Carlisle – bólintott Jake, és a hajamba csókolt. Két perccel később, pedig már egyedül voltam. Összerogytam a földön, és a kezembe temettem az arcom, annak reményében, hogy a sötétség képes lesz kizárni a világot most az elmémből.

Már sokadszorra éreztem, hogy valami piszkálja az orrom, de csak most gondoltam úgy, hogy erőt kell vennem, és meg kell néznem, hogy mi az. Kicsit hunyorítva, de kinyitottam a szemeimet és legnagyobb megdöbbenésemre Jacobbal találtam szembe magam, aki hatalmas vigyorral az arcán újra az orromhoz emelte a kis tollat és megcsiklandozta.

Automatikusan értekaptam és játékosan elcsentem a tollat, majd letepertem kedvesemet, és átvettem a kínzó szerepét.

Lassan érzékien húztam végig a két mellizma között és figyeltem, ahogyan összerándul a különleges érzéstől. Először elmosolyodtam, de nem bírtam visszatartani, ezért jót kuncogtam rajta. De közben megláttam, ahogy Jake ajkai csalafinta mosolyra húzódnak, így ijedtemben magam mögé hajítottam a tollacskát és ráhajoltam Jake forró mellkasára.

– Kis butuskám – kacagott fel –, nem akartalak bántani…csak szóval, elöntött a vágy, hogy kicsit, na mindegy hagyjuk. Hogy aludtál, életem? – váltott témát pillanatok alatt.

– Stop. Először is szeretném, ha tisztáznánk, hogy mi, egyelőre egy pár vagyunk, nincs titkolózás, szégyenlősködés. Másodszor pedig: Jól aludtam, bár jó lenne tudni, hogyan is kerültem az ágyba – eltűnődve megvakartam a fejem búbját, majd elmosolyodtam és lesütöttem fejem.

– Én hoztalak be – ült fel Jake és szorosan magához ölelt. – Amint átváltoztam az erdőben, Bella utánam jött és megkért, hogy jöjjek, hozzád vissza, mert valami nincs rendben. Így felhagytam azzal, hogy levadászom Dakotát, inkább haza jöttem hozzád, és sok-sok idő után újra nyugodtan ébredhettem melletted – villantotta ki fogsorát, majd egy puszit nyomott a homlokomra. – Na, szóval, hercegnőm, ha már az előbb pont a titkolózást említetted meg, elmesélhetnéd, hogy végül is mi bánt – mosolygott továbbra is.

Egy pillanatra eltűnődtem, hogy mit mondjak neki, de végül, az igaz vallomással álltam elő.

– A család, Jacob. Úgy érzem, már nincs értelme élni, ha nincs nyugalom. Először Dakota, utána Nikita. Áh, feladom, legjobb lenne elmenni innen messze, megszökni az egész világ elől.

– Renesmee Carlie Cullen, ez volt az utolsó, hogy ilyet kiejtettél a szádon, értetted? – komolyodott meg a tekintete, és úgy éreztem, hogy ennél jobban még nem húztam fel soha.

– Vagyis, bocsánat, nem akartam durva lenni, de ne beszélj itt ilyen sületlenségeket. Minden megoldódik, el sem hiszed, hogy ez a problémád például milyen hamar meg fog – simított ki az arcomból egy hajszálat majd talpra állított, és gyengéden megcsókolt.

– Te, jó ég – tértem észhez hirtelen –, Dakotával mégis mi van?

– Ööö, hát ezt nehéz lenne elmagyarázni, gyere, inkább megmutatom, az lesz a legjobb.

Hátamra terített egy rózsaszín köntöst, melybe belebújtattam kezeimet, és Jake mellé simulva kisétáltunk a szobából. Levezetett az emeletről majd a konyhában megállt a hűtő előtt. Kivett egy apró szendvicset – lefogadom, hogy Rose unatkozott –, és a szám elé emelte. Nem volt sok választásom, és egyébként is éhes voltam már, így gyorsan bekaptam az egyfalatnyi szendvicset. Szerencsére Jake nem akart többet belém erőltetni így visszasétáltunk az emeletre ott pedig egyenesen Carlisle irodája elé mentünk ott pedig bekopogtattunk.

– Gyertek csak – szólt ki apa.

Szó nélkül nyitottunk be, ott pedig csak egy biccentéssel köszöntöttük a bent tartózkodókat. Utána pedig körbenéztem, és a látvány, ami fogatott, hát, hogy is mondjam, belém fagyasztotta a mondani valóimat.

Dakota az ágyhoz volt láncolva. Hat erős lánc futott körbe-körbe a testén, mellette pedig Alice és Carlisle ült és láthatólag nyugodt beszélgetést folytattak, viszont a lány keze görcsösen markolta az alatta leterített lepedőt. Mindezt vagy a fájdalom, vagy a félelem miatt tette.

– Sikerült megérteni, Dakota? – kérdezte tőle apa, aki az ágy végéből figyelte az eseményeket.

– Igen, vagyis azt hiszem menni fog – válaszolt csendesen –, most már lehetséges, hogy néhány lánctól megszabaduljak? – villantott egy aranyos mosolyt először Carlisle felé, majd Alice és apa felé is.

– Éhes vagy? – kérdezte tőle Esme.

– Hát igazából belém férne vagy két nagydarab fickó, de azt hiszem, megelégszem valami növényzabálóval is, de csakis Alice és Jasper kedvéért.

– Ezt reméltem, csillagom – simogatta meg Jasper Dakota fejét, majd előhalászott a zsebéből egy kulcscsomót és nekilátott kinyitogatni a lakatokat, melyek a láncot tartották egybe.

Carlisle erős pillantással, Jacobot és engem a bejárati ajtóhoz parancsolt, apát és Emmettet pedig a két ablakhoz osztotta szét tekintetével.

A lánc erős csattanással és csörgéssel csapódott a földre amint a lakat elengedte az utolsó helyen is. Jake kicsit erősebben feszült neki az ajtónak, ahogy a kislány felült, de próbálta megőrizni a nyugalmát.

Dakota kinyújtózott és körbenézett a szobán. – Na, és ki jön el velem, levadászni esetleg egy barnamedvét? – mosolygott.

– Ez az, kiscsaj – kacagott fel Emmett, és az ágyhoz szökdelt, hogy a karjaiba kapja Dakotát.

Ő először egy sikítással jutalmazta, megtermett nagybátyám hevességét, de gyorsan áttért gyermekes kacagásra, ami feltöltötte a szobát egy csomó boldogsággal.

– Én elmegyek veled – haraptam be alsó ajkam, mert számítottam Jake elvetemült reakciójára, és így fél szemmel rá is pillantottam és csábosan megrebegtettem pilláimat.

– Csak akkor, ha én is! – jelentették ki hárman egyszerre – mondanom sem kell kik voltak ők.

– Jake, Jasper, Nessie, Emmett, Alice megy! És itt téma lezárva. Holnap pedig majd a többiek.

Percek alatt elkészültünk, Alice átöltöztette Dakotát, és én is kényelmesebb ruhára váltottam. Utána pedig együtt sétáltunk le a fiúkhoz, hogy indulhassunk.

– Aztán, ugyan így gyertek haza, ahogyan elmentek! – szólt utánunk Carlisle, és becsukta az ajtót mögöttünk.

– Átváltozol? – kérdezte Jasper, gondolom azért, mert érezhette a Jacobból áradó feszültséget.

– Nem, csak akkor, ha szükséges, most pedig, induljunk nyugatra. Ja és egyébként kettő órakor találkozóm van, és előtte még Carlisle-lal megbeszéltünk egy családi kupaktanácsot. Szóval, legjobb lesz, ha ma tényleg csak növényzabálókkal próbálkoztok.

– Rendben, Jake. Induljunk – mondta Emmett és előre futott az erdőben.

Viszonylag sokáig rohantunk az erdőben, és hallgattunk Dakota kacagását, ahogyan élvezi a futást, mire találtunk egy hatalmas szarvascsordát, ahol igazán jót lakmároztunk, én legalábbis így gondoltam, amikor végeztem a harmadik állattal is, nagyot sóhajtva elterültem a földön, és az égboltot kezdtem fürkészni.

– Mi van, csajszi, kikészültél? – állt meg felettem Emmett és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

– Emmeeeeettt – hallatszott a kiáltás Alice-től és már csak azt láttuk, amint az erdőbe veti magát Jasper és Jacob is.

– Ó te jó ég…

26. Nikita

Sziasztook...

Igazán örülök a szavazatoknak :)

Hoztam is a 26. fejezet első részét...

A másik holnap reggel jön majd, mert 

mégsem sikerült megírnom végig : /

Remélem tetszeni fog ez is 

És szavaztok, hogy örömmel álljak

neki a 27. fejezetnek is :)

Na puszii

Tiszti

26. fejezet

Nikita

(Jake)

„Kedves Quileute törzs!

Ezzel a levéllel szeretnénk titeket felkészíteni a sorsotokra. Ugyanis ráébredtünk, hogy ti vagytok, akik folyamatosan megerőszakoljátok a falkám tagjait, és amint látod én sem vagyok hülye, nem fogom magam hagyni. Íme itt az első áldozat, akit sikerült felismernünk a tettesek közül. Vedd észre magad Jacob Black, a nők mindig is erősebbek, ha bosszúállásról van szó, szóval, ha nem takarodtok el La Pushról, kénytelenek leszünk, mi eltakarítani titeket, de mi kicsit távolabbra. Vár a pokol Jacob!

Üdvözlettel!

Nikita

Két napja ezek a szavak csengenek a fülembe. Két napja villannak fel azok a szörnyű képek Jaredről ahogy a fához van szögelve a bundája. Sajnos tényleg nem vagyok képes elhinni, hogy a falka azért volt az utóbbi időkben olyan szétszakadt, mert mindenki falazott a másiknak. Nem vagyok képes felfogni, hogy ilyen felfoghatatlan ötlet jutott eszükbe. Megerőszakolni egy másik alakváltó törzs tagjait. Jézusom, mekkora szégyen. Pont mi a mindenki számára tisztelt farkasok képesek voltunk ekkora baklövést elkövetni. Nem is tudom, mit kezdjek egy csomó felbőszült párduclány ellen. Ilyet még nem írtak a farkasok történelmében, az egyszer tuti.

– Azonnal mindenki ide – adtam le egy alfai parancsot gondolatban.

– Megyünk. Rohanunk. Te jó ég mi lesz itt. – csengtek vissza a gondolataik. Annak a négy farkasnak, aki végül is még él. Collin, Quil, Seth és Brandy.

– Igen, Alfa, miben segíthetünk – hajoltak meg előttem. – De ezt is már csak azóta, mióta tudják mennyire ki vagyok borulva tőlük.

– Mégis ki kezdte el ezt? Meséljétek már el. Ki volt az, az őrült? – emeltem fel a fejem és láttam, ahogy mind összenéznek.

– Jared – a nevét méltóságteljesen ejtette ki Brandy, mégis szörnyű volt hallani. – Én voltam, aki sokat járőröztem vele, és egyszer elvitt magával. Életem legnagyobb őrültsége volt, de utána sajnos rászoktam én is. Engem pedig Seth követett egyszer, mert észrevette, hogy gyanúsan eljárkálok egyre többet. Őt viszont csak egyszer bírtuk rávenni, ugyanis a lány, akivel elbánt annak a lánynak a nővére, akibe belevésődött aznap este.

– Hű, de jó, hogy én erről is csak most szerzek tudomást – löktem el a mancsommal egy nagy adag száraz falevelet.

– Én leszek a következő áldozat, de én vállalom a felelősséget. Ti meneküljetek el! – jelentette ki Brandy.

– Ha egy fokkal erőteljesebben ejted ki ezeket a szavakat akkor már most távoznék mindenkivel együtt. De nem te vagy az Alfa, hanem én, erőteljesen vésd abba a hülye fejedbe Brandy, mert még én élek addig én döntök! – morogtam a képébe. – Egyébként azért hívtalak össze titeket, hogy megbeszéljük, mi legyen. Mert ha úgy döntünk, feladjuk, akkor most azonnal távozunk, ha nem akkor viszont azonnali támadást indítunk ellenük.

– Szerintem eleget bántottuk mi azt a törzset, legjobb lesz, ha feladjuk – sóhajtott fel Seth, majd hátrakapta a fejét ahol hirtelen óriási párducfejek bukkantak fel.

– Ezt mi is így gondoltuk – hallottam meg a fejemben Nikita gondolatait, amelyek minden szóval a pokolba tiportak, úgy égettek.

– Szállj ki a fejemből cirmos, mert fáj – lihegtem.

– Reméltem. – Azzal egy különleges mozdulattal ruhában állt előttem mind a nyolc párduc. – Ti is változzatok át! – parancsolták.

Nem a legnagyobb rajongással, de engedelmeskedtem neki, és a maradék falkámmal elvonultunk, hogy mi is emberialakot öltsünk fel, ahogyan ők tették, csak nekik ez kicsit egyszerűbben ment.

– Kecsesebbek a mozdulataik, azért nem szaggatják el a ruhát átváltozáskor – szólalt meg Seth.

– Te ezt mégis honnan tudod? – sandítottam rá pengeéles tekintettel.

– A lány, Nala, nem sokat, de mesélt a törzsükről. Akár hiszed akár nem, érdekesek – lépdelt mellettem vissza a párducok elé.

– Jó újra így látni titeket – mosolyodott el Nikita és maga mellé hívta ez egyik göndör hajú lányt. – Eredj! – lökte meg hátulról, és mosolyogva nézte, ahogy a lány Seth karjaiba veti magát.

Hát én valamiért nem néztem ilyen jó szemmel, és ezt sajnos észrevette a drága Nikita is.

– Ne nézz így rá. Neki köszönheted az életed, te korcs, és azt is, hogy nem üldözünk el! – mászott bele az arcomba, és szinte kikaparta a szemem.

– Ezt mégis, hogy értsem?

– Úgy, hogy ez a lány, Nala Nikita, ő az, aki rávett arra, hogy ne pusztítsalak el titeket. Másképp megtettem volna. De ez a lány szereti azt a fiút ott. És akit ő szeret, azt az egész Nikita törzs. Viszont ez még nem jelenti azt, hogy csak úgy elfelejtjük az erőszakokat. Szeretnénk, ha kicsit távolabb költöznétek innen, hogy ne kelljen rettegnünk. Remélem, ezt azért meg tudjátok érteni.

– Természetesen Nikita. – tettem felé egy lépést és a vállára tettem a kezem. – Bármit, csak ne kelljen veletek harcolni. Elintézzük a vámpírokkal és a családokkal és eltelepedünk innen, viszont mivel nekünk ez a terület a védelmi övezet, ide fogunk járni, járőrözni.

– Erre gondoltunk, épp ezért erre is felkészültünk. Kizárólag csak úgy, ha a járőrözővel jöhet egy Nikita is. Ha annak viszont baja esik, akarata ellenére, tuti, hogy semmi nem állíthat meg!

– Elfogadom a feltételeidet – jelentettem ki. Ő pedig az arcomhoz simította ajkait.

– Holnapig kérlek, intézkedjetek! Itt találkozunk pontban délután kettőkor!

Az összes párduclány mellém sétált és hozzám dörgölőztek, kicsit megborzongtam tőlük, de gondoltam ez fontos nekik, így nem ugortam el egyikkőjüktől sem, kivéve a szőke lánytól, aki belémeresztette a karmait a kézfejembe. Enyhén rámorogtam, de ő csak elmosolyodott, és lehajtotta a fejét. A lányok egy ugrással átváltoztak a levegőben és elfutottak a távolba.

– Seth, ez mégis mi volt? – kérdeztük mindannyian, kis tudós öcsénket.

– Számukra az érintés kiváltsága annyit jelent, hogy megbíznak bennünk.

– És mi van akkor, ha belém ereszti a körmét? – kérdeztem, ugyanis kezdett kíváncsivá tenni a dolog.

– Akkor gáz van – fogta a hasát Seth a nevetéstől – megjelölt magának.

– Jaj, és az mégis mit jelent? – kérdezte Collin.

– Ő lesz az, aki végez veled, ha harcra kerül a sor, és egyik párduc sem nyúlhat hozzád semmilyen értelemben. Csak ő.

– Hűha. Ez nem hangzik valami jól. Remélem azért Nessie-t, nem taszítja majd, vagy valami.

– Nyugi, Jake. Annyira nem lehetnek veszélyesek. De most jobb, ha megyünk és megbeszéljük a Cullenékkel, hogy végül is mi legyen.

– Óvatosnak kell lennünk, ugyanis Dakota is ma fog felébredni. Reméljük, nem kell végezni vele, gyönyörű kis csöppség. Viszont veszélyes.

– Hát, igen…nekem, nem lenne szívem megölni, túlságosan is hasonlít Nalára. De mindegy, induljunk, és nézzük meg mi történt eddig.

25. fejezet

 Levél, tőlünk, neked!

(Renesmee)

Amikor apa ellökte Jaspert az útjából, és mindent tarolva kirohant az erkélyre, mi is izgatottan követtük, hiszen, el sem tudtuk képzelni, mégis mi okoz ekkora felfordulást.

Amikor kiértünk, és megpillantottuk őket, mindenki megdermedt, és figyelte az eseményeket. Igazat megvallva, én semmit nem fogtam fel belőle. Lesokkolt a látvány, ahogy Alice kezében egy gyönyörű gyermeket tart, egy olyan gyermeket, aki hamarosan vámpírrá változik.

– Ezt a lányt, csak velem együtt ölöd meg Edward érted? – ordított Alice, és a kocsija felé fordult. Viszont apa nem hagyta elmenekülni, megfogta a karját és kitépte belőle a lányt.

– Dakota neee – sikított Alice, és a szeme elé emelte kezeit, hogy ne lássa, ahogy apa végez vele.

 Én sem tudtam. Eltakartam szemeim és vártam még vége lesz, de síri csend volt végig.

– Edward mi lesz már? – hallottam meg Carlisle hangját és kikukucskáltam az újaim között.

Apa megdermedve állt a kislánnyal a kezében, és egy életjelet nem adott magáról, anya épp ezért rohant oda hozzá, mert megijedt.

– Leblokkolta az agyam, nem tudom megölni – suttogta apa alig hallhatóan, de amint Alice fülébe jutott, odaszaladt a kislányért és kivette apa szorításából.

– Dakota, kicsikém, ne félj, minden rendben lesz – csitította a lányt.

– Alice, szívem mit tettél? – tért észhez Jazz, és ő is közelebb sétált nejéhez, de nem mert közelebb menni a lány miatt.

– Elmegyek. Ha nem fogadtok el vele együtt, akkor elintézem én magam – fordult sarkon ismét, de megint csak megállították, most Jasper volt soron, de végül nem ő szólalt meg.

– Lányom, egy tapodtat sem mész tovább, tudod, hogy kitartunk melletted, add át a kislányt, meg kell vizsgálnom – nyúlt Carlisle a gyermekért.

Alice bizonytalanul állt apja előtt, és közben a kislány arcát fürkészte, nem tudta végül megbízzon e a családban, vagy semmi értelme, meg kell, hogy szökjön. Apában már nem bízott, de ő csak egy a családból, én már tudtam, hogy Alice átadja a gyermeket és ittmarad velünk, viszont többen kétségek között szorongtak, valakik azért, hogy mi lesz ha marad, valakik azért, hogy mi lesz ha elmennek.

– Vigyázok rád, életem, nem fognak bántani – megsimította a lány arcát és Carlisle kezébe helyezte, majd együtt indultak el az emeletre.

Először aki összeomlott az Jake volt, ugyanis neki Dakotát azonnal el kellene pusztítania, viszont miattam egyelőre nem teheti, ahhoz mindenki beleegyezése kellene. Az pedig messze nincs meg. Anyán látni lehetett, a megértő lelket, pont úgy, ahogy Esme arcán is. Rosalie szemeiben egyszerre mohó irigység és boldogság tüze lángolt. Emmett félvállról vette, Jasper azon az elven volt, hogy amit Alice szeret azt ő is. Apa viszont a lány képességétől volt megbabonázva, amiért nem tudta megölni. Én pedig nem mondhatom azt, hogy örültem a kislánynak, de nem is voltam ellene, amíg nem tesz kárt bennem. Onnantól pedig örök ellenség.

– Szerelmem el kell mennem, beszélnem kell a falkával. Sietek, de nem tudom, mikorra érek vissza. – Megcsókolt. – Vigyázz magadra, sietek.

Búcsúképp a többieknek intett és még az erdőbe lépés előtt farkassá változott.

– Visszajött – mosolyodott el Esme.

– Igen de az a gáz, hogy nem egyedül, hanem egy veszélyes tűzforrással, ami elpusztít minket – gúnyolódott apa, és miután átkarolta anyát besétáltak a nappaliba.

Mindenki leült a kanapéra, én viszont nem bírtam nyugodtan maradni, felsétáltam a lépcsőn és egyenesen a kórterembe mentem. Kopogtattam, és miután Carlisle engedélyt adott, benyitottam.

– Renesmee, miben segíthetek? – kérdezte Alice.

– Én csak, izé, kíváncsi vagyok. Megmenthető még, vagy teljes vámpírgyermek lesz?

– Már átváltozott. Két nap még a méreg teljes felszívódásáig és véglegesen is közöttünk fog élni.

– Megtudjuk majd fékezni? – tettem fel egy újabb fontosnak tűnő kérdést.

– Nem, tudom, Nessie, ő nem lesz olyan, mint te. Csak remélni tudjuk, hogy értelmes, lányka – csóválta a fejét Carlisle. – Alice, stabilizáltam mindent, gyerünk le a nappaliba, beszéljünk meg mindent.

Nénikém bólintott, majd egy utolsó pillantást vetve a kislányra, kisétált ő is a szobából. Jasper ott várta az ajtóban és rögtön a karjaiba zárta kicsiny feleségét, amint meglátta. Mi pedig Carlisle-lal, nem akartunk, illetlenek lenni, így lesétáltunk, és magunkhoz hívtunk mindenkit, úgy, ahogy a tanácsokat szoktuk tartani. Pár perccel később Alice és Jazz is megérkezett és egymás mellett helyet foglaltak.

– Hogy történt? – kérdezte Esme. Végül is, legjobb, ha az elején.

– Éhes voltam – lehajtotta a fejét –, őt pedig bántani akarta egy öregember. Nem hagyhattam, odarohantam érte és megmentettem a férfi elől, viszont amikor az orromba kúszott a lány csábító illata, nem bírtam ellenállni. Eddig soha semmi nem bírt megtörni, de azt hiszem ő az énekesem volt. Viszont, ahogy megharaptam, egy érdekes érzés kerített magába, ami azt súgta, nem ölhetem meg. Így mivel, amúgy is hazafelé tartottam, hazajöttem.

– Olyan, érdekes érzésre gondolsz, mintha, elveszne az összes érzéked, és csak a lány vad szívverését hallanád, ami azt súgja, ne ölj meg? – kérdezte apa.

– Ez lehet a képessége, úgy gondolod, Edward?

– Meglehet, sőt, a fiataloknak, több képességük alakul ki, ezért lehetetlen őket megfékezni, mert sokuknak, halálos „fegyvereik” vannak.

– Elpusztítani nem tudjuk, ez tény. De ezek szerint megfékezni sem – gondolkodott el Emmett.

– Mi lenne, ha nem festenétek az ördögöt a falra. Még nem is ismeritek – állt fel Alice.

– Mert, te, apró, idegesítő, hugicám, te mennyivel ismered jobban. Kettő, három órával? – gúnyolódott apa.

– Az én mérgem folyik az ereiben, Edward. Ezt mélyen vésd az eszedbe!

Alice-t, Jasper képessége nyugtatta le, ami olyan nagy mennyiségben érte őt, hogy a kanapéra rogyott és miután befészkelte magát kedvese ölébe, teljes csendben maradt.

– Na, ha néha én is így kitudnám, ütni a feleségem – kacagott fel Emmett, Rosalie legnagyobb örömére.

A vita, innentől csendes, nyugodt megbeszélésbe ment át, ahol megbeszéltük, mit, hogyan fogunk intézni, a titokban tartás, és a megfékezéssel kapcsolatban.

Késő este ért véget, amikor ugyanis Alice felvonult a kórterembe, Jasperrel. A többiek pedig vadászni mentek.

– Anya, ha Jake, keresne, kérlek, mond meg neki, hogy ma otthon alszok, de jöhet nyugodtan – ezzel elköszöntem szüleimtől és kiléptem a hideg éjszakába.

Cseppet sem voltam boldog, Jacobra vágyta, viszont most még ők is veszélyt jelentenek a családomra. A farkasok nem minden törvény alól mentettek fel minket. Az, hogy ennyire meggondolatlanok voltunk, elvesztettük a bizalmukat, amit belénk öntöttek.

Mondhatni, hogy az lenne a legjobb, ha elköltöznénk innen, jó távolra…

A szél annyira hideg, volt, hogy én is fázni kezdtem szinte, így amikor a házhoz értem alig vártam, hogy magamra csukhassam az ajtót, és a meleg vízbe vessem magam. Megnyitottam a melegvizet és közben mindenféle fürdősókat adagoltam a vízbe, mert állítólag a feszültségre jó hatással van.

Még a víz folyt, addig szépen lassan minden ruhadarabot levettem magamról és a szennyes tartóba dobáltam.

A víz úgy lazított el, ahogy egyre jobban érte a bőröm felszínét. Isteni érzés volt. Így, hogy kicsit elmerüljek ebbe a nyugodtságba, lentebb csúsztam, hogy nyakig ellepjen a víz.

Talán félórája áztathattam magam a vízben, mikor hallottam, hogy az ajtó kinyílik, majd be is csukódik. Ijedtemben, felültem a kádban, viszont amikor meghallottam az ismerős hangot visszafeküdtem, és mosolyogva vártam, amíg rám nyit.

– Renesmee, édesem, itt vagy? – szólított meg, majd résnyire nyitotta az ajtót. – Oh, hát itt vagy. Ugye nem bánod, ha veled tartok?

– Nem, Jake. Vártam rád, örülök, hogy itt vagy – válaszoltam, de egy érzelem sem bújt meg a hangomban. Próbáltam kicsit semlegesnek tűnni, hogy kicsit nagyobb törődést kapjak tőle, mint átlagosan. Nem kérek semmi mást, csak, hogy legyen velem és szeressen, de azt szüntelenül.

Jake levetkőzött és beült velem szemben, és miután felsóhajtott lágyan így szólt:

– Gyere, ide picikém. – Felém nyújtotta kezeit, én pedig már nem bírtam ellenállni neki, hisz láttam, hogy valami baj van.

Megfordultam és izmos hasára dőltem, ő pedig hátulról átkarol, és belecsókolt a hajamba.

Összefűzte az újainkat, majd újabb mélylevegőt vett.

– Nagy baj van, kincsem. – Felemeltem fejem és a vállára tettem, onnan fürkésztem az arcát és éreztem, ahogy egy könnycsepp hull a mellkasomra.

– Jake, mi történt? – kérdeztem riadtan.

– Kaptam ma egy levelet. Egy ismeretlen törzs, ránk vadászik. Egy hét múlva eljönnek, és elfoglalják a területünket.

– Ki ez a törzs?

– Nikita. A legerősebb női alakváltók törzse. A pumák.

– Félsz?

– Igen, és nem veszem fel velük a harcot.

– Miért, Jake. Ez butaság! – jelentettem ki, és elmosolyodtam.

– Majd nem tartod butaságnak, amikor a bundámat a fára akasztva találod egy levéllel…

Friss

Amint látjátok egy jó ideje nincsen friss, ezek nem csak a szűkös időbeosztásom miatt vannak így, hanem azért mert nem látom, hogy bárkit is érdekelne. Viszont nem fogom csak úgy feladni, tovább fogom írni és lefogom zárni a sztorit. Csak egy kis időt kérek mert most a zseniális agytekervényeimnek xD köszönhetően zseniális ötletem támadt egy új sztorihoz. Már a megírásba is belekezdtem. De ígérem, hogy most azonnal neki állok írni a 25. fejezetet, és ha minden jól megy, akkor csütörtökön ha hazaérek tudok hozni nektek frisset, már persze ha érdekel....

Na puszilok mindenkit. 

Ne felejtsétek az én versenyes blogomat sem hiszen ebben a hónapban is nyeremények várnak rátok...izgalommal spékelve.

Tiszti

Fordul a kocka...

Meghoztam az egész fejezetet. Remélem tetszeni fog.
Következő a héten valamikor....
Még nem tudom mikor lesz időm.
Addig is pusszancs
Tiszti

(Alice)

Nem számolom a napokat, az órákat, de tudom, hogy már két hónapja nem találkoztam a családommal. Nagyon hiányzik Jazz, és a többiek is. De eddig, amíg lehetőségem volt rá, hogy visszamenjek, nem mentem, most pedig úgy érzem, már nem hozzájuk tartozom…

A szerencse az, hogy mindent szemmel követhetek – hála a képességemnek – ami a családban történik. Legalábbis a sorsdöntő eseményeket. Mióta eljöttem, kicsit, mintha megváltoztam volna. Nem vagyok már az a vidám kis csaj, aki eddig. Esténként búskomoran járom a sötét utcákat, és minden sarkon, ha találok egy hajléktalant, aki azonnal felpillant rám. S a szeme megcsillan egy pillanatra az éjszakában, majd kialszik. És épp ezt érzem én most, a lelkem "gyertyája" kialudt, és ezzel együtt megszűnt minden érzés....a szeretet, és a boldogság, mind-mind, már csak emlék a ködös múltból.

Másik probléma, az hogy éhes vagyok, nagyon-nagyon. Sőt mi több, ha lehet úgy mondani, farkas éhes. Hetek óta nem jártam erdőben. Most pedig már a szemem is kopog az éhségtől. Nagyon, nagyon rossz érezni a sok finom vér illatát a levegőben összekavarodva, ahogy még különlegesebb ízt alkotnak. Hm, ínycsiklandozó. Ja és igen, lehet, hogy meg vagyok kicsit kattanva, de azt hiszem, ma este emberi vérre fáj a fogam. Egy olyan különlegességre, amit még nem kóstoltam soha… Az éjszakai csendet megtörte egy rekedtes hang a távolból, és ez a hang meg is ijesztett.

– Kislány, gyere ide, ne félj, segítek – dörmögte. Az ijedtségemnek köszönhetően felélénkült bennem a megmentő ezért azonnal összpontosítani kezdtem a hangra. Majd vámpírtempóra kapcsolva, futni kezdtem feléjük. Hamar a közelbe kerültem, de nem fedtem fel magam, vártam még kiderül, hogy mit is akar vele tenni.

Megpillantottam a kislányt, aki pár méterrel arrább üldögélt a falhoz támaszkodva, és egy macskát szorongatott a kezében. Közben pedig zokogott. A férfi nehezen támaszkodott a falnak és alig állva a lábán, a kislány felé vette az útját. Nem tudom mit akart tenni az ember, igazából átgondolni sem tudtam, azonnal cselekedni kezdtem. A kislányhoz rohantam és villámgyorsan a karjaimba kaptam, majd a tetőre ugrottam vele együtt. Ott megálltam és lenéztem az emberre, aki még mindig a falhoz közeledett, hiszen még csak észre sem vette, hogy eltűnt a kislány.

– Nyugi, kicsike, mi a neved, hazaviszlek – szólítottam meg a lányt, aki már rázkódott a sírástól.

– Dakota Mileno a nevem. És nincs otthonom. Nincsenek szüleim, és félek – szipogott és megmozdult a karomban majd rám emelte gyönyörű kék szemeit. Viszont ami megbabonázott az nem a szeme volt. Hanem az illata… Mély levegőt vettem, és éreztem, ahogy az orromat végigcirógatja a különleges vérének aromája. Finom…Isteni finom. – Tudattalanul félresöpörtem a haját, és a nyaki ütőerére kezdtem fókuszálni. Lentebb hajoltam és belemélyesztettem pengeéles fogaimat az ő gyenge, hártyavékony bőrébe. Viszont mikor a vére hozzáért a számhoz már nem éreztem azt a vonzást, amit eddig. Most már kötődést éreztem. Dakota megfeszült karjaimban és felsikított, én pedig felemeltem a fejemet a nyakától. Tudtam, hogy az amit teszek az súlyos bűn, de én nem tudom megölni sem már. Épp ezért döntöttem úgy, hogy azonnal haza fogok menni.

A karomban a rángatózó Dakotával a több utcányira álló autómhoz rohantam és miután őt bevágtam a hátsó ülésre. A gázba tapostam és Forks felé vettem az irányt.

A kocsi a kislány sikolyaitól zengett, hisz mivel ő kicsi kétszer nagyobb fájdalmat érez mint én annak idején, vagy bárki más tőlünk. Igazából, kiszívhattam volna a vért, úgy ahogy Edward tette egykor Bellával, de valamiért már félek hozzányúlni. Pedig, tudom, hogy mennyivel egyszerűbb lenne neki és a családnak is. De mégsem, hiszen a lehet úgy mondani akkor első látásra, beleszerettem. Ne gondoljatok semmiféle ferde hajlamokra, nem. Csak egyszerűen, amikor azt mondta nincs családja, az villant át a cseppnyi fejemen, hogy én akár lehetnék. De, mivel az éhség felülkerekedett rajtam, megharaptam és ezzel tönkre tettem mindent, amit elképzeltem.

Hallottam, ahogy hátul megreccsen az ülés a kislányom alatt, de tisztában voltam azzal, hogy ez teljesen természetes. Viszont elkezdtem aggódni is a rendőrök miatt, meg a családom miatt. Vajon tárt karokkal fogadnak, vagy páros lábbal rugdosnak ki a házból? Na és mi van akkor, ha az én kicsikémet megakarják, majd semmisíteni? Akár ők akár a volturi? Titokban tudjuk tartani Dakotát? Istenem….

Nem kellene visszamennem, de egymagam nem tudom ezt végigcsinálni, szükségem van Carlisle segítsége, és a családom megértésére is, a probléma az, hogy ezek közül lehet, hogy egyiket sem kapom meg.

Százhatvannal száguldottam az úton, de nem bántam, hiszen, minél előbb hazajutok annál jobb lesz Dakotának és nekem is.

A komp nem működik! – olvastam el a táblán álló szöveget és padlófékkel álltam meg a sorompó előtt. Iszonyat ideges lettem, amiért több órás kerülőt kell tennem, a komp miatt, de sajnos nincs más választásom.

Este tíz óra van, és még mire hazaérek, Dakota simán átlépi azt a határt, hogy bárki megmentse a vámpír élettől. Viszont, ha valaki meg akarja semmisíteni azt csak a testemen át, tudja majd. Ott pedig senki nem tenné meg. Hacsak nem lesz Dakota valami megfékezhetetlen vadállat. Márpedig ha Carlisle segít, akkor ilyen problémának sem kellene felmerülnie.

Mivel már úgy éreztem, nem tudok koncentrálni félreálltam az úton és hátramásztam Dakotához.

– Nyugi, kincsem, elmúlik. Vigyázni fogok rád. Soha többé nem leszel egymagad. De ahhoz ezt ki kell bírnod. Bízz bennem.

– Forró – sikította és a teste megfeszült a fájdalomtól.

Behunytam a szemem és közben azt próbáltam felemészteni, amit tettem. Részben jó, részben rossz egyelőre, neki rossz nekem jó, később ez az állapot teljesen felfordul és hát akkor nagyon nagy gáz lesz.

Adtam egy puszit a homlokára, majd kimásztam mellőle és becsaptam a hátsó ajtót. A torkom az idegesség ellenére is égett, így mivel már úgy is megálltam megvacsorázom, és csak úgy térek haza. Átugrottam a szalagkorlátot és az árkot is sikerült, így pont az erdő szélén landoltam. Szerencsémre azonnal kiszúrtam egy pumát az egyik vörösfenyő ágán szunyókálni. Ilyen könnyű dolgom még soha nem volt, gyorsan felugrottam és az álmosan felásító pumát azonnal kiszipolyoztam. Nem mondhatom, hogy istenien éreztem ezekután magam, mert nem. Amint visszatértem a kocsihoz, újra éreztem azt a fájdalmat, amit előtte is.

Megfogtam az ajtókilincset és ekkor elsötétült a szemem előtt a kép. Majd felvillant egy kép a Cullen házról. Melyben minden családtagom ott áll egy-egy pezsgőspohárral a kezében és jót nevetgélnek. De mikor Edward meghallja a gondolataimat földhöz csapja a poharat és kiront az ajtón. Kikapja a kezemből Dakotát és végez vele…

A látomás végén a kocsi mellé rogytam le, és feltettem magamnak azt a kérdést, hogy érdemes-e hazamennem. Viszont el sem tudom képzelni, Edward hogy lenne képes ilyet tenni egy gyerekkel. Á nem ez lehetetlen.

Visszaültem a kocsiba és kicsivel feszültebben, mint eddig de beindítottam a motort és újra útnak indultam Forks felé.

Akkor rezeltem be igazán, amikor megláttam a Forks határát, jelző táblát. De itt már nem fordulhatok vissza. Vállalom a felelősségek, rám eső részét. De Dakota Cullen csak velem együtt hal meg, ezt garantálom itt és most.

A kisváros semmit nem változott. Talán annyit, hogy a régi ruhaszalon helyén élelmiszert bolt nyílt. Talán erről is én tehetek, csődbe ment a cég, mert nem voltam itthon. – Ezen még jót is kacagtam magamban, még fel nem figyeltem a hátam mögött hallható szívdörömbölésre.

Most érte el Dakota azt a pontot, amitől kezdve nem tudunk vele már mit kezdeni. Át fog változni.

Bekanyarodtam a házunkhoz vezető útra és elkönyveltem magamban újra, immár harmadszorra is, hogy nem hagyom veszni a kicsi lányom.

A garázsajtó épp akkor csukódott le mikor én kiértem a házunk előtti tisztásra. Valószínűleg valaki most ért haza és azért. Nem álltam a ház közelébe, kicsit visszatolattam az erdőbe, hogy nehogy rám rontsanak. Leállítottam a motort és miután vettem egy mélylevegőt kiszálltam a kocsiból és kinyitottam a hátsó ajtót, hogy ki tudjam venni Dakotát.

A nyaka került az egyik karomra, a másik kezemmel pedig a térde alatt fogtam meg.  

Próbáltam erősen megtartani, de még mindig nagyon sokat mozgott így nem bírtam mindig stabilan. Mikor kiértem az erdőből Edwardhoz kezdtem beszélni. „Tudom, hogy hallasz, bátyus. Itthon vagyok. Figyelj, nyugodj meg. Ne ronts rám. Nem fog bántani” – Üzentem neki, és egyre közelebb kerültem ahhoz a félelmetes ajtóhoz.

Viszont ezek után két másodperc telt el, míg Edward ki nem rontott a házból.

– Alice, hogy tehetted ezt? Megvesztél? Ilyenkor jössz csak haza mikor segítség kell mi? Takarodj! – ordított rám, mire én lehajtott fejjel elfordultam tőle.

– Most meg hová mész? – üvöltött megint.

– Az előbb kértél meg rá szépen, hogy menjek el. És amint látod eleget teszek a kérésednek.

– Na idefigyelj, Alice. Add ide azt a gyereket, még mielőtt bármi bajt tesz itt.

– Ezt a lányt te csak velem együtt ölöd meg, Edward, érted? – fordultam felé újra.

Viszont ő pont ott állt a hátam mögött így mikor megfordultam pont farkaszemet néztem felbőszült bátyámmal.

Megragadta Dakota kezét és ezzel a mozdulattal átvette a hatalmat a kislány felett. Most már nem tudtam megvédeni.

Vége van…

– Dakota, neee – sikítottam. 

Ha a hit szárnyra kel

23. fejezet

Nessie koktélrucija 

Szokásos keddi napon

amikor a szél hideg hullámokat

vet a tavon.

Jövök és frisselek

mert eljött a ideje

hogy újra leblokkoljam az agyatok

Mert elképesztőek az adatok

Melyeket ha betáplálsz 

úgy lépsz tovább

hogy egy végtelennek tűnő 

hetet újból kivárj    :D Na ilyen sz*** sem írtam még :D Majd legközelebb jobbat írok xD

Várom a komikat. Remélem tetszik a feji. Oldalt szavazz! Jó olvasást. Puszi Tiszti

( 3 hónappal később)

( Renesmee)

Álmosan nyújtóztam ki, óriási ásítás közepette, mikor Jake keze végigsimított a gerincemen és lágy hangon hozzám szólt.

– Kicsim, nincs még korán a felkeléshez?

– Jake, dél elmúlt, egy óra múlva indulnunk kell Leahék-hoz, hogy időben odaérjünk, és még Sethet és Ms. Clearwatert is fel kell vennünk. Ébresztő, édesem szombat van!

– Egy óra még rengetek idő – csókolta meg a nyakam – eltölthetnénk mozgalmasabban is.

– Jake, utoljára szeretném veled közölni, hogy az azonnali készülődésen kívül, most semmit nem fogunk csinálni. Meglehet, hogy neked elég félóra, hogy felvedd a farmerodat, meg egy trikót, de nekem nem, és most tünés, mert szeretnék felöltözni.

Jake álla a padlón koppant az utolsó mondatom hallatán, de kikászálódott az ágyból, és elhagyta a szobámat, úgy ahogy kértem. Gyanítom, hogy nem tetszett neki a kérésem, de szeretném, ha most meglepődne az új ruhácskámon, és még elő kell halásznom Leah ajándékát is, és ha látja, hogy hol van, akkor legközelebb mikor nem látom, akkor bekukucskál, és meglátja a saját ajándékát is. Ezt pedig egyikőnk sem szeretné. Szóval jobb ez így, hogy most kiment, mint később egy veszekedés.

Elsősorban kivettem a szekrényemből a tegnap vásárolt koktélruhámat és a hozzá összeszedett fehérneműt és kiegészítőket. Felöltöztem és a tükör elé mentem leellenőrizni, hogy hogyan áll rajtam, és miután megbizonyosodtam, hogy minden tökéletes, betettem a fülbevalókat és feltettem a kiskori nyakláncomat is. A hajamnak megmutogattam a fésűt néhol-néhol, és izgatottan a rejtekhelyem felé tipegtem.

Felálltam a székre és levettem a gondosan elrejtett dobozt. Letettem a földre, végigsimítottam a tetején és lefújtam róla a port. Kinyitottam és előhúztam a kis dísztáskát, amiben Leah ajándéka lapult, és leellenőriztem, hogy még minden rendben van-e vele. És mivel, tökéletes volt minden, visszatettem a dobozt a helyére, és a táskával a kezemben kisétáltam a szobából.

Kitipegve a szobából, letekintettem a nappalira, és feltérképeztem a terepet. Szerencsére senki nem volt a nappaliban, így nyugodtan sétálhattam le a lépcsőn anélkül, hogy a bénázásom miatt bárki is kinevetne. Ugyanis sikerül olyan magas sarkút választanom, amiben nem birok megtenni egy lépést sem úgy, hogy ne kapaszkodnék meg valami masszív tárgyban. Így hát két kézzel markolva a korlátot, lebukdácsoltam a lépcsőn, és onnan pedig lassú léptekkel a konyhaajtóig is sikeresen eljutottam, ahol szerencsére senki nem nézett felém, hanem Jacobbal beszélgettek mindannyian. Ezek szerint sikeresen fogok eljárni a ruha bemutatómmal.

Fél kézzel az ajtófélfának támaszkodtam és hatalmas mosollyal az arcomon, leptem meg a többieket.

– Indulhatunk? – kérdeztem, mire mindenki rám kapta a tekintetét, és különböző reakcióval jutalmazták a ruhakölteményem. Apa és anya elismerően bólintottak egyet. Emmet kipottyant szemekkel füttyentett. Jake pedig megköszörülte a torkát és egy újat harapott a szendvicsébe.

Megsértődött. – Vontam le a következtetést és cseppet sem figyelembe véve érdektelenségét bentebb sétáltam a konyhában egyenesen a háta mögé. Eltétovázva a lehetőségeken, hogy mi lenne, ha inkább egy nyaklevessel jutalmaznám az előbbieket, inkább annál döntöttem, hogy odahajolok hozzá és egy puszit nyomok az arcára.

– Rettentően buta tudsz lenni. Szeretlek – súgtam a fülébe. Ő pedig egy sóhajjal megadta magát és végigpásztázta a testemet, de gyanúsnak tűnt, hogy a röntgen szemeit használja, és nem a ruhát figyeli, hanem az alatta elhelyezkedő testrészeimet. Így miután jót kuncogtam magamba, újra megkérdeztem a családomat, hogy mikor esedékes az indulás.

– Tőlem akár most is indulhatunk, mert még be kell menni valahová ajándékot venni – mondta anya.

– Megelőztelek – emeltem fel a dísztáskát – de ettől függetlenül mehetnénk már, mert már izgulok nagyon.

– Jó, akkor induljunk – dobta nekem apa a slusszkulcsot, és ő is kivett egyet a fiókból. – Jake vezet, és nem te, és a volvóval mentek. Mi pedig Bella kocsijával. Ott majd találkozunk, mi vesszük fel Ms. Clearwatert, ti pedig a határnál találkoztok Sethtel. Vigyázzatok magatokra – fogta kézen anyát és kivonultak a konyhából.

Ezt követően Jake is felállt az asztaltól, és elvette tőlem a kulcsokat, átkarolta a derekam és kivezetett a konyhából.

– Hé, adjátok át üdvözletemet nekik, és sok-sok boldogságot is kívánok. Ti pedig ne siessetek, mert szeretnék végre egyedül lenni – szólt utánunk Emmett Rosalie-t a karjaiban tartva.

– Átadjuk, vigyázzatok a házra. Sziasztok – köszöntünk el, és a garázs felé vettük az utat ahonnan apáék pont abban a pillanatban hajtottak ki.

Átsétáltunk a kocsisor között a volvóig, de közben egy pillanatra megakadt a szemem az egyik üres helyen. Nem is akármelyik kocsinak a helyén. Egy sárga sport autó parkolt ott pár hónappal ezelőtt. De most hűlt helye, ahogy a gazdájának is. Hiányzik. – És most nem az autóra céloztam.

– Kicsim, sokáig ácsorogsz még ott, vagy indulunk végre – szakította meg Jake a gondolatmenetem.

– Megyek már – tipegtem oda a kocsihoz, és miután becsaptam az ajtót Jacob kihajtott a garázsból.

Már javában félúton jártunk mikor Jake rádöbbent, hogy Sethet, elfelejtettük felvenni. Így mielőtt megfordultunk volna, hogy visszamegyünk érte, előkaptam a telefont és felhívtam apát.

– Csak nem elfelejtettetek valamit? – kuncogott apa a telefonba.

– Szia, apa, de, nagyon is.

– Ne aggódjatok, velünk van, menjetek tovább. Szeretlek, kicsim, ott majd találkozunk. – Letette a telefont és én is eltettem vissza a táskába.

– Jake, nem kell visszafordulnunk. Velük van Seth is.

– Hú, hála az égnek. Legalább tudunk most beszélni egy kicsit… Édesem, tudom, hogy valamit titkolsz előlem, és nem mintha tudni szeretném, hogy mi az, de szeretném, ha nem lennél ilyen feszült, ha a közelemben vagy. Nem érdekel, mit tettél, vagy miért kellene haragudnom, vedd úgy, hogy meg van bocsátva. Én úgy szeretlek, ahogy vagy. A hibáiddal együtt. Gyönyörű vagy, szerelmem, és tényleg kibírnám, ha feszültségmentesen élhetnénk, úgy ahogy eddig. Kérlek.

– Szeretlek – nyomtam egy puszit az arcára. – Köszönöm.

Természetesen rájött. Hogyisne, hát látja rajtam, de így legalább nem kell elmondanom neki. Mert nem akarok újabb veszekedést. Majd mindent a maga idejében, és ha valami ráér akkor ez nagyon is ráér.

– Tudod, kicsim, meglepett ez a hír Leahéknál. Nagyon gyorsak meg minden. Érted. Még alig ismerik egymást – terelte a témát.

– Jaj, Jake, ne légy ilyen régimódi. Ő dolguk, mi csak örüljünk.

– Hát én valamiért nem tudok így örülni – sóhajtott és megfogta a kezem.

– Szeretted, és még egy taggal kevesebb a falka, ez a baj, igaz?

– Igen. Leah, volt az én jobb és bal kezem, jobban mondva mancson, és most olyan hirtelen itt hagyott, hogy szinte azt mondhatnám eltűnt mint szamár a ködben. És a másik baj kicsim, hogy már nincs falka. Már nincs összetartás, én lennék az alfa, de már nem érzem ezt. Mintha valami más uralkodna helyettem. Szétestünk, Sam elment. Paul és Embry meghalt. Leah bevésődött és lelépett. Quil folyton Claire-rel van. A többiekről meg ne is beszéljünk. Valami megváltozott és még nem tudom, hogy mi az.

– Mi lenne, ha most nem ezen aggódnál, szerelmem. Leahhoz megyünk, több hónapja nem láttunk, próbálj egy kicsit örülni. Egyébként meg, te Jacob Black vagy, nem adhatod fel, és helyre tudod hozni. Te vagy a világ legjobb alfája és tényleg kérlek, koncentrálj most másra.

– Nessie, ha most másra koncentrálok, akkor tartozni fogok neked – mosolyodott el hirtelen.

– Ezt mégis, hogy érted?

– Úgy, édesem, hogy ha másra koncentrálok az a más csakis te lehetsz, és akkor menten letépem rólad ezt a gyönyörű semmit nem takaró ruhácskát. Amit nem szeretnék, mivel el tudom képzelni, hogy milyen méregdrága lehetett – csóválta a fejét.

– Fogadja el bocsánatkérésemet, uram – kacagtam –, legközelebb, ígérem, nem követek el ekkora butaságot.

– Oh, azért ennyire, ne vegye sértésnek, asszonyom. Nem teljesen így értettem.

– Fú, gyűlölöm, ha magáznak – tértem el a tárgyról.

– Én is, mert öregít. Magázzon majd a nejem, vagy a vejem, de ne te, te angyal – csókolta meg a kézfejem.

– Te, Jake, azt azért tudjuk, hogy hová kell menni? – kérdeztem meg pár perccel később.

– Ö, izé. Valamilyen utca az biztos.

– Komolyan? Meg valamilyen házszám nem? – nevettem.

– De, lehet. Megkérdeztük mi egyáltalán a címet?

– Hát így, hogy mondod, nem emlékeszem. De majd mindjárt felhívom őket – vettem elő a telefont és bepötyögtem Crash számát.

– Hello, Crash. Nem tudom mondtátok-e, de azt hiszem elfelejtettük a címeteket.

– Nahát, én azt hittem a vámpíroknak szuper memóriájuk van – kuncogott. – Amúgy King street 23. Ja és ne késsetek, mert, Leah már be van sózva, alig bírom lefogni. Süt, főz, pakol meg minden. Siessetek!

– Rendben, igyekszünk. Köszi, pár perc és ott vagyunk. Szia. – Elköszönés után azonnal le is tettem a telefont és beütöttem a navigátorba a címet, hogy ne kelljen körbejárni a fél várost, hogy odaérjünk.

Két percen belül megérkeztük a házhoz és miután lezártuk a kocsit apáék is leparkoltak mögöttünk, szóval mielőtt becsengettünk volna, megvártuk őket is. Crash jött ki, és üdvözölt minket, majd bentebb invitált a csodálatos házba, ami Leahnak köszönhetően csillogott-villogott mikor beléptünk az ajtón. Az asztalról meg ne is beszéljünk. Mintha valami harmincfős vendégsereget várt volna, akik ki vannak éhezve. Szegényke pedig olyan nagy zavarban volt mikor mindenki ott ölelgette, és ajándékokat adtunk neki. Örült Jake-nek, és az anyukájának is. De mivel, első vendégei voltunk, így kicsit túlzásba vitte a készülődést és elég fáradt volt már estére. De kibírta estig, és mikor már indulni készültünk akkor kérték még, hogy üljünk le egy pillanatra, mert közölni szeretnének velünk valamit.

Leültek velünk szemben lévő kanapéra, átkarolták egymást, és egyszerre kezdtek el beszélni, majd végül csak Crash fejezte be a mondatot.

– Leah kisbabát vár. – Crash szeme úgy csillogott örömében, mint valami drágakő. Nem csak láthatólag, hanem mindenhogy örült.

Mi pedig csak mosolyogtunk meglepettségünkben. Mert váratlanul ért minket ez a bejelentés.

– És, és mióta? Úgy értem mikorra várható? Lány vagy kisfiú? Úr isten, úgy örülök. Gratulálok – sírta el magát Leah édesanyja.

– Február végére várjuk, és előreláthatólag kislány lesz. Egy makkegészséges, gyönyörű kislány – állt fel Leah és anyukája karjaiba borult.

Megszeppenve néztük végig ezt a csodálatos jelenetet, és Jake egy pillanatra rám kapta a tekintetét, és mikor megláttam, hogy engem bámul én is felé fordultam. Ő pedig azonnal, mohón birtokba vette az ajkaimat, és az ölébe vont. Azt hiszem kisebb féltékenységi rohama volt. De azt hiszem ezen, kár beszélni, megbeszéltük, hogy két éven belül még nem. Addig pedig csinálhat bármit, mert nem adom be a derekam.

Igazán sokáig beszélgettünk még a babáról és a jövőjükről. Megbeszéltük, hogy bármi fontos bejelentés van szólnak. Februárban pedig jövünk babalátogatóba. Mikor elindultunk már akkor fáradt voltam a kocsiban is majdnem elaludtam. Viszont valami ébren tartott. Kicsit én is feldobottabb voltam a baba miatt. Annyira jó volt látni, hogy olyan boldogok, pedig minden olyan véletlen történt, ha én nem vagyok, akkor most ők sincsenek együtt, és erre olyan nagy boldogsággal gondolok. Imádom a boldog befejezéseket. Ez volt életem legjobb napja eddig, pedig velem semmi nem történt. Mégis.

Mikor beparkoltunk a garázsba kézen fogva sétáltunk be a lakásba ahol már ott voltak apáék is, mivel ők előbb indultak. Carlisle és Esme is itthon volt már és a többiek is a nappaliba üldögéltek és minket vártak.

– Sziasztok – köszöntünk. – Carlisle, hallottad a nagy hírt? – kérdeztük.

– Igen, drágáim, mesélték már Edwardék. Csodálatos. Kár, hogy mi nem lehettünk ott.

– Tényleg kár, és egyébként nektek, hogy sikerült a hajókázós vacsora? – kérdezte anya.

– Káprázatos volt. Carlisle, még mindig el tud varázsolni. És olyan jól telt az egész nap is. Tökéletes. Sőt még büszke lehetek a kisfiamra is, ugyanis először sikerült nem tönkre tenni a házat, mikor nem vagyunk itthon. Szóval erre innunk kell – szaladt Esme a pezsgőért.

– Én aztán nem iszok – jelentette be Emmett.

– Mi sem, de koccintani még lehet. Te nagy melák – boxolta vállba apa.

Esme visszatért egy csomó pohárral és pezsgővel a kezében. Megtöltötte a poharakat és miután mindenki egy körbe állt és elvette a saját poharát, koccintottunk.

– Egészségetekre – emelte fel a poharát Carlisle.

– Erre a csodás napra – mondtam.

– Leahra és Crashre – szólalt fel anya is. Majd apa nyitotta volna szólásra a száját, de elakadt a lélegzete és a poharat összetörte a markában.

– Miért? – nyitotta szét a tenyerét, amiből ezernyi üvegszilánk hullott a földre.

– Érzem – szaladt az ajtóhoz Jasper.

– Én meg hallom, és nem csak őt. Jasper vigyázz.

– Mi a baj fiúk? – aggodalmaskodott Esme és apa mellé sétált, hogy lefogja.

Mi teljes zavarban voltunk, nem láttunk, nem hallottunk, nem éreztünk semmit, és senki nem mondott semmit, amiből valamire is következtethetnénk. Pár perc múlva döbbentünk csak rá, hogy mekkora bajba kerültünk megint csak, egy olyan személy miatt, akire soha nem gondoltunk.