Kérés! - Új történet

Sziasztok. Tudom, hogy igazából nagyon gonosz vagyok, de készül az új fejezet. Csak közben megalakult a fejemben egy új, teljesen eltér ettől a műfajtól.
Szeretném ezt nektek megmutatni, és megkérdezni, hogy van-e értelme folytatni?
Kérlek csak pár pillanatot szánj rám, és írd meg, hogy milyen. Köszönöm.

Érzelmek nélkül

Oltári bulinak voltam részese, egy csodálatos, italokkal és érzésekkel felfűtött, durva bulinak. Emlékszem, hogy Tina úgy rángatott ki, hajnali három órakor a bárpult mögül, ahol épp egy helyes szőke sráccal voltam, mélyen elfoglalva. Mondanom sem kell, úgy bűzlöttem az italok szagától, hogy még én is undorodtam magamtól. Ezért kicsit féltem haza menni, de legfőképp, azért, mert már öt órája otthon kellett volna lennem. De én mégis ott voltam, és szégyenteljes dolgokat műveltem illuminált állapotban. Viszont az úton hazafelé szerencsére kitisztult a fejem, és tudatomnál voltam mikor beléptem a házba, mely annak ellenére, hogy rettentő késő van, teljes fényárban úszott. Ez megrémisztett, hiszen tudtam, hogy előbb vagy utóbb mindenképp kapni fogok, amiért nem jöttem haza időben, na de arra, hogy megvárnak, és ott helyben megkapom a magamét arra nem számítottam. A hatalmas probléma az, hogy nem szüleimtől kaptam meg a hatalmas csapást, hanem az élet vágott hátba.

Amint beléptem az ajtón, és átverekedtem magam az előszobán, amely teljesen fel volt dúlva, életem egyik legszörnyűbb látványa fogadott. Mely az óta, percenként jelenik meg a fejemben és kísért. Aaron a kilenc éves kisöcsém, édesanyám hófehér kihűlt testét átkarolva, a saját vérében feküdt, édesapám pedig egy fegyverrel a kezében feküdt holtan anyáéktól alig öt centire.

„A család, mely a halálba is együtt távozott” – mondhattam volna. De valami nem stimmelt, mivel én itt ragadtam. Jót szórakoztam, még a családom eltávozott az élők sorából. Én nem voltam itt, engem itt hagytak egyedül a nagyvilágban. Pedig én hozzájuk tartoztam, meg kellett volna várniuk, nem lett volna szabad ezt tenniük velem. De hiába ez a rengetek, sokszor átgondolt szó, az igazság az, hogy én késtem le ezt a vonatot, mert minden más, fontosabb volt aznap este, mint a családom.

Mostanra pedig minden megváltozott. – Megtöröltem könnyes szemeimet a szörnyű emlékek újrajátszása után, majd kiszálltam az autóból, és virággal a kezemben elindultam a temető kapuja felé.

Rettenetes érzés kerített magába, amint megláttam a sírt, melyre tegnap késő délután helyezték fel a márványlapokat. Az elszáradt, viharverte koszorúk a sír mellett szanaszét hevertek, és az egész olyan elhagyatottnak tűnt, annak ellenére, hogy még csak egy hete ennek az egésznek.

– Elnézést kérek, Zinai kisasszony, hagyja csak, ez az én dolgom – szólított meg a gondnok. Ahogy végigmondta, azonnal nekilátott a szemét eltávolításának, én pedig segítettem neki, és megtakarítottam a fekete márvány azon részét, melyre családom tagjainak neve volt vésve. Aaron Zinai, Nikita Zinai és édesapám Josh Zinai. Az arany festék pora, az újamon csillogott, miután végigsimítottam, e nevek során, és egy kitörni vágyó könnycsepp is megjelent szemem sarkában. Nem volt miért elrejtenem gyengeségem, egy fiatal összetört lány vagyok, immár család nélkül, és bár a gondnok mellettem állt, én a sírra borultam és halk zokogásba kezdtem.

„Miért?” – jelent meg a sokszor feltett kérdés újra. Választ viszont nem kapok, sem tőlük, sem a rendőrségtől. Ki akartak rabolni, mert gazdagok voltunk, ők pedig meg akarták akadályozni…ennyi a feltételezés, semmi több. Nyomozás lezárva.

De hiszen mit várunk, csupán egy bevándorló család voltunk, akivel senki nem foglakozott soha, és ezen túl sem.

– Tudod, anya, soha nem bírtam elviselni a magányt, és ez nem változik meg ezen túl sem – felálltam, megigazítottam ruhám, majd a virágot a vázába raktam. – Ma éjjel pedig újra találkozunk. Ígérem. – Könnyes szemmel, és már átázott ruhával hagytam el a temető kertet, és innentől kezdve, kizárólag csak az tartotta a mosolyt arcomon, hogy ezen éjszakán, újra együtt lehetek családommal, hisz itt nekem nélkülük, már nincs semmi keresnivalóm. Nekik és nekem is, így lesz a legjobb, sőt mi több, a legeslegjobb.

Ahogy beparkoltam a garázsba, még azon is el tudtam mosolyodni, hogy annak ellenére, hogy tudom, soha többé nem ülök be ebbe az autóba, benne hagyom az ásványvizem és a többi kisebb dolgaim, pont, úgy ahogyan szoktam. Régen is így tettem, hisz tudtam, hogy suli után még minimum tízszer fogok ebbe a kocsiba beülni, és elmenni itthonról. Bár tudtam, hogy ez már nem lesz így, mégis ugyanaz a nyugalom árasztott el, még mindig.

Lezártam az autót, de hogy ne legyek olyan átlagos, a kulcsot ledobtam a földre, és úgy sétáltam fel a házba. Mely halálos csendbe és sötétbe burkolózva ölelt magához, amint bezártam magam mögött a bejárati ajtót.

A rendőrök által felfogadott takarítók, teljesen visszaállítottak mindent, amit a betörők felforgattak, egyvalamire viszont ők sem voltak képesek. A halál és a vér szagát nem tudták eltűntetni, az még mindig ott keringett a levegőben, és kísértett. Gyomrom görcsbeszorult, ahogy beléptem a konyhába, és bár semmi jele nem volt a múltnak, mégis láttam mindazt, amit akkor este, és ezen helyeket messziről kerültem ki, és bár hülyén nézett ki, mégis sasszézva jutottam el a hűtőig, ahol a bejárónőnk által összevásárolt temérdek mennyiségű ételt találtam. Ezek láttán, még az étvágyam is elment. Az órára pillantottam és mivel magamban eldöntöttem, hogy már úgy is teljesen mindegy, a padlásfeljáróhoz sétáltam.

Felkapaszkodtam a létrára, de egy pillanatra meg kellett állnom, mert ezernyi emlék rohamozott meg, amikor a virágokkal kifestett létrát megfogtam.

„– June, merre vagytok – hallottuk édesanyám kétségbeesett hangját, de mi csak kuncogtunk Aaronnal, aki akkor még csupán három éves volt.” Emlékszem akkor voltunk fent először a padláson, és apa meg is tiltotta, hogy többet feltegyük oda a lábunk. De mi mégis felmentünk, sőt be is rendeztük magunknak. Az volt a mi saját kis birodalmunk, és egyszer Aaron, amikor már fent mindennel végeztünk, nekiállt, és a létrát is kidíszítette különböző mintákkal, és most is az a sok padláson töltött nyári szüneti este emléke rohamozta meg agyam.

Mikor felértem, nem az a látvány fogadott, amelyre igazándiból számítottam. Be kell, valljam tényleg régen jártam itt, épp ezért, arra számítottam, hogy Aaron az egészet átrendezte a saját kedvére, de nem. Ugyan ott volt a régi, kedvenc bandám posztere, ahol hagytam és a rózsaszín masnikat, sem távolította el. Pedig tudom, hogy még a halála előtti estén is fent volt. Kérte, hogy menjek fel, mert mutatni akar valamit, de nem tettem. Így akkor nem tudtam meg, hogy mit akart, viszont itt, most szembesültem vele.

Tudtam, hogy rettentő jó kézügyességgel rendelkezett, de amint megpillantottam a festővásznat, minden eddigi elképzelésem szertefoszlott. Öcsém engem festett le, de az a lány, bár láttam, hogy engem ábrázol, mégis tudtam, hogy az, aki itt áll és az, aki le van festve, kettő teljesen különböző személyiség. Az a lány ott egy réten guggolt hosszú szoknyájától nem lehetett látni a lábit, de mosolya és kitárt karjai idegenek voltak mostani énemhez képest.

A képet látva, egy csomó érzés kerekedet fel bennem, de a legerősebb a gyűlölet volt, és az is magam iránt.

Legszívesebben valami szörnyű dolgot tettem volna azzal a festménnyel, de szerettem volna magamnak is fájdalmat okozni, úgy ahogyan a szüleim is fájdalommal haltak meg, nekem is pont úgy kell. Magam felé fordítottam a képet majd vele szembe elhelyeztem egy széket. Felálltam rá, és a kezemben lévő kötelet a legközelebbi gerendához kötöttem. Jó párszor leellenőriztem, hogy mennyire erős, és mikor megbizonyosodtam tökéletességéről, leszálltam a székről majd a kötél másik végét vettem kezembe. Próbáltam visszaemlékezni a tegnapi videóra, melyben a hurokkötés tanítják, és annak alapján igazítottam a kezemben lévőt is. Tökéletes lett. Egy picit még büszke is voltam magamra, így utoljára, de persze még nem tudhatom mi vár rám ezek után. Újra felálltam a székre és szembefordultam öcsém által festett képpel. Beledugtam fejem a hurokba, majd elmormoltam egy imát magamban, annak reményében, hogy találkozhatok a szüleimmel a túlvilágon, már persze ha az, létezik egyáltalán.

Még egyszer utoljára jól megnéztem magamnak a képet, megengedtem magamnak még egy utolsó könnycseppet, majd kirúgtam magam alól a székét.

Nyakamon megszorult a hurok, de visszatartottam lélegzetem, vártam a nyugodt és biztos halált.

Másodpercek teltek, és úgy fogyott el az éltető levegőm is. Elkezdtem visszaszámolni tíztől, bár nem tudtam végül meddig is jutok el.

Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. Négy. – Összeszorított szemmel voltam, így nem láttam, hogy ki és miért, de már csak arra eszméltem fel, hogy egy halk puffanással földet érek.

Automatikusan hatalmas mély levegőtért kaptam, majd körbenéztem a szobán, és mivel nem volt ott senki, saját magamat kezdtem szidni, amiért ilyen bénán oldottam meg az öngyilkosságom.

Kezembe vettem a kötelem végét, és felháborodva tapasztaltam, hogy a kötél nem elszakadt, hanem szabályosan elvágta valaki.

Dacosan felálltam a székre és újrakötöztem az egészet, de alig kezdtem bele, mikor egy sötét árny elsuhant előttem, és a kezemben tartott kötelet újabb három darabra szabta.

– June, June, June. Ne légy buta, kedvesem. Nem gondolod, hogy ha halálodat szeretném, már meghaltál volna a családoddal együtt? – hadarta a számomra érthetetlen szöveget, a még mindig ismeretlen és láthatatlan személy.

– Fogalmam nincs, miről beszélsz. Ki vagy te és miért akadályozod meg, hogy boldog legyek?

– Mert nem érdemled meg – vágta hozzám, érzelemmentesen.

– Hogy mondtad? – ugrottam le a székről.

– Ahogyan hallottad kedves. Neked velem kell jönnöd.

Alig bírtam elhinni ezt az egészet, vagyis nem tudtam eldönteni, hogy ez még a valóság vagy már valahol félúton vagyok, valahol a pokol és a mennyország között, és ez a valaki, megakadályozza, hogy a szüleim után a mennybe kerüljek.

– Hogy ne ringasd magad tévhitekbe angyalom, még a valóságban vagyunk, nem haltál meg és nem is fogsz. Attól kicsit nehezebb dolgok várnak rád, ennyire könnyen még semmi nem történt az életben, és akár hiszel nekem, akár nem, nem is fog! – jelentette ki, immár a hátam mögül, de persze mikor megfordultam, egy árva lélek nem volt még a közelben sem.

– Hol vagy? És végre megmagyaráznád, hogy mi ez az egész, mert kezdek agybajt kapni! – dühöngtem, erre ő pedig hangosan felkacagott.

Nevetésének hangja idegennek hatott a hideg padláson egyedül, és ez még feszültebbé tett. Viszont, mivel számomra láthatatlan, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak várni a magyarázatra, ami elég nehezen jött, ráadásul fájdalmasan lassan.

– Mond csak, June…mikor van a születésnapod? – Számomra ez a kérdés, nem csak hogy jelentéktelen, de még meglepő is volt. Viszont annak érdekében, hogy közelebb kerüljek a titokhoz válaszoltam ismeretlen zaklatómnak.

– December kilencedikén. De mit számít ez neked?

– Oh, ez több mint nagyszerű. Pont tíz napot kell várnod arra, hogy láthass. Látod, az nem is olyan sok. Azért mégiscsak én vagyok az időzítések királya. – Hangjából pontosan kivehető volt a dicsőség. Komolyan gondolta, és ez kész vicc.

– Te pedig úgy gondolod, hogy én még tíz napig tengek-lengek a világban, csak azért, mert a tízedik nap végén láthatlak téged? – kérdeztem cinikusan.

– Nem gondolom, édesem, hanem tudom. Sőt mi több, előre látom! Kemény fába vágtam a fejszém, az egyszer biztos, de te sem jártál jól, hogy engem fogtál ki, mert én, még makacsabb vagyok, mint te.

Akaratom, és a körülmények ellenére is, egy régen hallott kacagás tört fel belőlem. Annyira röhejes volt már ez az egész, hogy már én sem bírtam. Hihetetlen, már egyáltalán az is, hogy szóba állok a semmivel, aki ráadásul megtiltja, hogy megöljem magam.

– Ebben a világban, már meghalni sem lehet nyugodtan?

– De. Csak nem most, és nem te. Itt pontot tennék a dolgok végére, és szeretnélek, kedvességképpen felkészíteni arra, hogy hiába bármely próbálkozás, te itt sem kilencedikéig, sem utána nem fogsz meghalni. Én garantálom neked.

– De azért lennél olyan kedves is, hogy elmagyaráznád, mi vagy te, és mi közöd a családom halálához? – Igazából még én is rettegtem a választól, és legszívesebben ezt a kérdést most azonnal visszavontam volna, de sajnos már késő volt.

– Nekem semmi. – A megkönnyebbülés villámcsapásként futott át rajtam. – Neked viszont annál több.

Üdv. Nikita Annabell - Tiszti

Lécci Lécci, csak egy percet kérek!