Kérések

 – Nyugi, hugi! – szólalt meg Emmett, aki éppen a virágokat szedte össze villámgyorsan, hogy Alice-nek ne legyen ezzel sem dolga, hanem csak játsszunk.

 – Rendben, Em, mehetünk, amiért ilyen aranyos voltál. Látod, nem is olyan nehéz segíteni egy picikét.

Emmett ölébe kapta húgát és kétszer körbefordult vele, majd, egy puszit nyomott a homlokára.

 – Ő az enyém! – kiáltott morogva Jasper, de a morgásból azonnal halk kuncogás lett.

Csinálni kellett a felszültséget, hogy a játék igazán izgalmas küzdelem lehessen.

Most már mindenki örült, csak Rosalie húzta kicsit a száját, hogy mi van, ha elered az eső, és elázik a haja, hiszen az esküvőre külön megcsináltatta.

 – Nyugodj meg, Rosalie, az eső nem teszi tönkre a frizurád – mosolygott Alice.

 – Csak a futás közben a szél – hahotázott Em, mire Rose jól bokán rúgta.

 – Nincs jó hangulatod, kicsikém, nekem pedig mindegy, milyen madárfészek van a fejeden, úgyis tetszel – csókolta meg a vállát Em.

 Még anya is örült, szinte ujjongott, mivel először játszhat reméltem, én is beállhatok majd.

Összepakoltunk, minden készen állt. Futva tettük meg az utat, hiszen úgy a legegyszerűbb és leggyorsabb.

Már ott is voltunk a tisztáson. Carlisle ment és kijelölte a pályát, amit tényleg nem nevezhetnénk éppen átlagos méretűnek. Két csapatra osztottuk magunkat, az elsőben Emmett, Rose, én és Carlisle. A másik csapatban Jasper, Alice, apa, anya. Szerintem az erőviszonyok, egyenlők voltak, bár Em oldalán megnyerhetjük a mérkőzést.

 – Renesmee, szeretnél kezdeni? – kérdezte Emmett.

 – Hát persze – vágtam rá azonnal.

Em rögtön a kezembe nyomta az ütőt. A játék megkezdődött, Alice dobta a labdát, sikerült eltalálnom és jó messzire elütnöm. Azonnal elkezdtem futni, hogy körbeérjek a túlméretezett pályán. Húsz másodperc alatt sikerült is, kiejtés nélkül. Carlisle volt a következő ütő, ő sokkal messzebbre ütötte a labdát és gyorsabban ért be, mint én. Szépen végig ment mindenki, így helyet cseréltünk, beálltam a második bázisra, Em az elsőre, Rose a harmadikra, Carlisle pedig középre. Az ellenfél csapatában anya kezdett, a labdát sikerült jó messzire elütni, viszont kiesett, mert nem tudta körbefutni a pályát. Emmett naná, hogy a földön fetrengett a nevetéstől. Ezért anya tettetett sértődéssel lesétált a pályáról, és Esmét intette a helyére.

 – Kicsim, ne is törődj velük – karolta át Esme a vállát.

  – Semmi baj, majd legközelebb lesöpröm őket a pályáról – nézett anya Emmett felé szúrós szemekkel.

 – Édesem, majd megmutatom nekik helyetted is – szaladt oda apu.

 – Nem kell ennyire sajnálni, inkább játsszunk tovább – lehelt egy gyenge csókot apu szájára, majd hátat fordított és elinalt.

 A következő körben nem sikerült eltalálnom a labdát harmadszorra sem, nem értem, miért, de így ebből a játékból kiestem.

 – Jaj, kicsi Nessie, olyan vagy, mint anyukád, a kispadon a helyed – nevetett fel megint csak Em.

 Mire én csak megrántottam a vállam, és figyeltem a játékot tovább.

 – Ne is törődj a nagybátyáddal mindig csak a szája jár, holott tudjuk, hogy mindig csal, és ahhoz képest, hogy kezdő vagy, elég jól játszol – dicsért meg Esme.

Nem igazán jó a kezdő kifejezés rám, tény, hogy még soha nem játszottam, de a nagybátyámmal minden este baseball meccset néztünk, szóval nagyon értek hozzá mivel kommentáltak mindig mindent, hogy tanuljak is. Ilyenek az igazi nagybácsik, imádom őket, csak Emmettől mászom néha a falra.

Nagyon sokáig játszottunk, de egy cseppet sem untam. A játékot nagy-nagy fölénnyel mi nyertük meg, aminek a másik csapat nagyon nem örült, de apa megígérte, hogy otthon rendezünk egy szkander versenyt is, mindenki-mindenki ellen.

 – Így lesz lehetőségünk visszavágni a szájhősöknek – nevette el magát anya.

Kimentünk a garázsba a direkt erre a célra gyártatott asztalhoz, mert még nem volt meg, addig Esme gyönyörű bútorjai szenvedték meg a játékos kedvű napokat. Emmett odaintett magához.

 – Na gyere, kislány, mutasd meg, mi rejlik benned.

 – Fogadnék, hogy lenyomlak – vágtam rá azonnal.

 – Annyira bízol magadban, hogy feltennéd tétként akár Vikyt is? – kérdezte.

Elgondolkodtam, hogy megéri-e, hiszen ha nem nyerek, akkor az én kis Vikymet vacsorázza meg.

 – Igen, felteszem – mondtam neki, mire ő nagyon meglepődött.

Ránézett Vikyre, majd a vicc kedvéért megnyalta a száját. Szemembe nézett, majd elmosolyodott. Én is visszamosolyogtam, és nekifeszültem izmos karjának.

 – Kérlek, Em, azért a kezét hagyd meg, és ne törd le – mondta könyörgően anya.

 – Nyugi, hugi, neked még jövök egy visszavágóval.

 – Ne a szád járjon, hanem figyelj oda – vágta tarkón Rosalie.

 – Au, Rose, ezt meg megint miért kaptam?

 – Mert jólesett – csillantak fel szemei.

Erősen koncentrált arra, hogy még csak meg se erőltesse magát, és úgy nyomjon le, de kőkemény kezembe ütközött, amit meg sem bírt mozdítani, ami azt illeti, én sem az övét. Csak néztük egymást, feszítgettük a kezünket, de semmi. Már tíz perce ez ment, mire apának elege lett.

 – Na, jó, ennek itt vége, kemény kislányom van – mondta büszkélkedve, hagyjátok abba, egyikőtök sem nyert.

 – De mi lesz így a vacsorámmal? – hitetlenkedett Em.

 – Hát, Viky nem lesz a vacsorád, ma nem – mondta apa.

 – Na, akkor gyere királylány – szólt Emmett anyának.

Anya tényleg úgy ment oda, mint valami grófnő. Apa és Em is elmosolyodott rajta. Ez a menet valamiért gyorsabb volt. Anya nekifeszült Emmettnek, aki ellenállt volna, de hiába, mert anya simán lenyomta megint.

 – Csaltál, nem figyeltem eléggé – durcáskodott Emmett.

 – Látod, én szóltam – mondta Rose.

Anyu meg csak megrántotta a vállát.

 – Így jártál – mondta neki, miközben felállt.

 – Látod, fiam, milyen érzés, mikor a másik nem tartja be rendesen a szabályokat, és úgy nyer – fogta meg a vállát Esme, hogy kimutassa együtérzését. Anyura meg lágyan rámosolygott.

Látszott Emmetten a csalódás és a bánat, amiért megint vesztett.

 – Holnap, ha nem nyomlak le, hugi, akkor a lányod hozhat még egy kiskutyát nekem is, amit én fogok etetni – mondta Emmett hirtelen, de maga is elgondolkozott rajta, hogy mi lesz egy kutyával mellette.

 – Akkor már tudom is, melyik fog neked a legjobban tetszeni – szóltam oda nevetve, de mégis komolynak tettetve magam.

 – Apa, emlékszel arra a kutyusra a sor végén?

 – Persze, kicsim, pont Emmettnek szánták, hiszen, ha jól emlékszem, akkor Mackónak hívták.

 – Igen – vágtam rá.

 – Végre valami finom, nagy kutya is lesz a háznál – emelte fel a fejét Em.

 – Hát nem tudom, hogy az a húszcentis Chihuahua éppen nagynak számít-e és finomnak. Bár olyan aranyos rózsaszín, kutya body volt rajta, szinte „ennivaló”– mondtam még mindig tettetett komolysággal.

Mindenki nevetett, kévévé Emmettet, aki fintorogva állt fel, és ment oda Carlisle-hoz.

 – Ugye, az nincs a fogadásban, hogy meg is kell tartanom egy napnál tovább? – suttogta Em.

 – De igen, benne van, főleg, hogy így mondod, legyen a megtartási idő az a nap, amikor Jacob visszatér – mondtam neki.

Így legalább nem én vagyok az egyetlen, aki várja Jacobot.

 – Oh, Jacob, ha hallasz – fohászkodott Emmett –, siess, mert ha három héten túl kell kibírnom majd a korcsot, akkor téged is vele együtt eszlek meg – mondta Emmett az égre nézve.

Rá mosolyogtam egy kis fintorral, mert érdekes volt ez a „kérése”, de inkább elhessegettem a gondolatokat.

 Most Jasper és apa mérte össze erejét. Persze Alice megint megnézte, ki fog nyerni, nagyokat ujjongva ugrált egy helyben, mint valami elemes plüss nyuszi. Ezért is kezdtem kicsit elszomorodni, hogy most Jasper nyer. Habár apu és Jasper ereje talán egyenlő volt, mert hol az egyik, hol a másik győzőt. A mi édes, drága, csodálatos Esménk előre lépett, és rámosolyodott anyára, hogy hátha megpróbálkoznak egymás erejével.

 – Drágám, én is meg szeretném próbálni, leszel olyan kedves, és játszol velem egyet? – mosolyodott el bizonytalanul.

 – Persze – jött anyutól a válasz, habár láttam rajta, nem igazán tetszik neki az ötlet.

 – Bells, de ne hagyd magad. Azért is kérlek téged, mert ha te megígéred, nem szeged meg, hiszen a többiek mindig csalnak – nézett körbe.

Az erőpróba sokáig kiegyenlített volt, de végül csak anyu győzött, hiszen nem akart csalódást okozni Esmének azzal, hogy hagyja nyerni és így csal. Emmett kisgyermekes, durcás arccal ment oda Esme elé, és vágta oda, hogy ő „soha nem csal”, csak Edward és Alice olyanok. Ezen a kisfiús arcon és  ahogy elmondta, nevetnem kellett. Én nem próbálkoztam mással, csak néztem, ahogy játszanak. A legviccesebb mégis anya és apa párbaja volt, szintén kiegyenlítetlen.

 – Kicsim, nézd csak, ki jött hozzád! – szólt apa az erdő felé nézve.

Mindenki felkapta a fejét, azt hittük Jacob az, de nem, Seth jött hozzám.

Közelebb sétált a garázshoz, és mindenkit üdvözölt, némi remegés látszott a kezén, talán csak félt, régen járt itt.

 – Szia, Nessie, eljössz velem sétálni a La push-ra? – kérlelt.

 – Persze, csak felveszem a dzsekimet, addig várj!

Berohantam és pillanatok alatt ki is értem, megvártam még Seth és apa befejezik a beszélgetést.

 – Seth, készen vagyok, indulhatunk – kiabáltam oda.

Nagy léptekkel egy pillanat alatt ott volt mellettem, még utoljára visszaintettünk és elindultunk.

 – Minek köszönhetem látogatásod?

 – Sétáljunk egy kicsit, majd utána mindent elmondok neked, addig is mesélj, tudod, nekem bármit elmondhatsz.

 – Köszönöm, Seth, örülök, hogy eljöttél, kell egy kis kikapcsolódás, amúgy is hiányoznak már a farkasok.

 – Farkasok? Véletlenül nem csak egy bizonyos farkas?

 – Húú – fújtam ki a levegőt. – Nem teljesen van ebben igazad, mert mióta nincs itt, titeket sem látlak, tudod, mennyire, bírlak téged és Quilt is, hiányoztok nagyon – böktem oldalba.

Kiléptünk a sűrű erdőből, és a gyenge napsugarak megvilágították bőrömet. A lemenő nap vörösen izzott a tenger felett, gyönyörű kilátást nyújtott. Seth leült egy fára, és megpaskolta maga mellet, hogy én is telepedjek le mellé.

 – Szóval térjünk a tárgyra – szólítottam fel.

 – Renesmee, talán tényleg neked hiányzik a legjobban Jake, de mi is hozzá tartozunk, és Leah kezd megőrülni nélküle, és nem tagadom, engem is irritál a távolléte.

 – Igen, ezt értem, és mit szeretnél, mit tegyek?

 – Igazán szerintem semmit nem tudsz tenni, két hete a keresésére indultam. Ami azt illeti, távolról hallottam a gondolatait. Szó szerint elzavart, pedig az alfám, rosszul esett, de hidd el, hogy szenved, hallottam, mit él át. De fél visszajönni hozzád, nem értem, miért. Talán már megbánta, amit tett és még egyszer nem akar a szemed elé kerülni. Olyan buta, te vagy az egyetlen, aki hatni tudna rá.

 – Azt szeretnéd, menjek utána?

 – Szeretnénk, mindenki! Kérlek!

 – Sajnálom, nem állok készen arra, hogy most azonnal utána menjek, talán majd pár hét múlva. Közeledik az évvége, bele kell húznom, nem hagyhatok ki csak úgy napokat, hidd el, akár most indulnék, de nem hagyhatok itt mindent úgy, ahogy Jake tette.

 – Rendben, megértem, mi nem megyünk utána, viszont ha te elindulsz, remélem, szerencsével jársz, és visszahozod nekünk.

 – Amint tudok, megteszem a tőlem telhetőket, ne aggódj!

 – Megfelel, de most mennem kell, mert ma én őrjáratozom a környéken – ölelt át öblös karjaival.

Olyan meleg volt, régóta várom ezt az ölelést, alig akartam elengedni, de eltolt magától.

 – Félsz valamitől, Nessie? Hazakísérjelek?

 – Nem, nincs semmi, és tudok vigyázni magamra – mosolyogtam rá meggyőzően.

Az erdő sötét volt, de mivel útközben megéheztem, kerestem magamnak pár szunyáló antilopot és megvacsoráztam. Amikor hazaértem, Emmett épp baseball meccset nézet, és nagyokat ujjongott. A többiek csak karba tett kézzel ültek és talán engem vártak, vagy csak egyszerűen unatkoztak.

 – Fiúk, kérlek titeket, sakkozzunk! – mondta kérlelve Alice.

 – Naná, hogy játszok – ugrott apa azonnal.

 Ez egy érdekes játék lesz, izgat, hogy ki fogja megnyerni, hiszen apa tudja, hogy Alice mit lép, és Alice is látja előre, hogy apa hová lép.

Természetesen apa nyert, mert soha nem döntött előre, hogy mit lép, mégiscsak több esélye van ezzel a képességgel.

 – Van valakinek kedve játszani velem? - kérdezte Alice.

 – Én játszanék, de igazságtalanság lenne, hiszen úgyis te nyersz – válaszoltam szomorúan.

 – Áh, hagylak nyerni, nem nézem meg előre, hogy mit lépsz – ígérgette Alice.

 – Na, jó! – egyeztem bele.

Nekiálltunk a játéknak, tényleg nem tudta, hová lépek, így igazságosan játszottuk végig. De naná, hogy ő nyert.

 –Ne szomorkodj, Nessie, ügyesen játszottál, csak még gyakorolni kell – biztatott Alice.

 – Ja, persze, csak nem veled – válaszoltam mosolyogva.

Elszomorodott, lehajtotta fejét, mint aki haragszik. Odaléptem hozzá, majd leültem.

 – Jaj, Alice, ne csináld már, tudod, hogy más úgysem játszana velem.

 – Tudom – felelte.

Miközben én Alice mellé léptem, addig Carlisle és Apu ment a táblához, és kezdek bele egy partiba.

 – Apa fog nyerni, igaz?

 – Nem tudjuk pontosan, mert van úgy, hogy négy-öt napig is eltart egy játék, mert Carlisle alaposan és mégis hirtelen dönt. Az idők során olyan jól kiismerte apudat, így nem tudni. Mondjuk, nekem ez túl unalmas és hosszú játszma – válaszolta kicsit egyhangúan Jasper.

 – Rose, mi lenne, ha mi is ilyen megfontoltak lennénk? – vigyorodott el Emmett.

 – Akkor már nem a sokadik házat bontanátok le – válaszolt neki apu, és erre megint csak kitört a nagy nevetés. Csak Esme nem nevetett, hiszen a szigetét is majdnem, hogy romokká zúzták.

Szomorú, ha ez eszébe jut. Nem haragszik rájuk, csak a munka volt rengeteg. A sziget rendbe tétele több mint egy hónapba telt. Megint Alice-t néztem, aki még mindig ott ült, mozdulatlanul, magába mélyedve.

De most hirtelen felkapta a fejét és a messziségbe bámult, látomása volt. Mindig megborzongtam, hiszen általában rosszakat látott. Balesetet, valaki érkezését stb. Ritkán adódtak olyanok, hogy valami jót látott, vagy csak nem közölte velünk. Még nem nézett le rám, de arca aggodalmassá vált, ami már csakis rosszat jelent.

Picit megráztam a vállát, hiszen kezdett elönteni a félelem, de nem reagált.

Ott ültem és vártam, ameddig a tenyerébe temette a fejét.

 – Mi baj van? – kérdeztem.

Először megint nem felelt, majd halkan suttogva csak annyit tudott mondani „Katy”.

Esküvő

Feleslegesen izgattam fel magam, a csengetés nem Jacobtól érkezett, hanem a virágfutártól. Pedig úgy éreztem, pont ma van az a nap, amikor én is boldog lehetek, de mégsem. Magamhoz szorítottam Vikyt, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Eljött a nagy nap, Katy, anya, Meggie és én a ruháinkban voltunk. Alice ide-oda szaladgált és intézkedett, holott már minden tökéletes volt. Avirágok a sárgaliliom és a rózsaszín szegfűk, mind szépen el voltak rendezve, a ház ablakain halványkék selyemfüggönyök voltak, amit a kinti szél mozgatott, olyan látványt nyújtott mintha egy ringatózó csónakból nézném a tó fodrozó hullámait. Csodálatos volt, minden tengerkék színt sugárzott. Közben készítettem pár fényképet, hogy megörökítsem ezt a gyönyörű napot. Elmélkedve néztem végig minden egyes pontot, nehogy kimaradjon valami. Az álmodozásból Esme hangja térített észhez.

 – Alice, ideje átöltöznöd!

 – Igenis anya, megyek, csak még kinyitom az ajtót, mert megérkezett a torta.

 – Drágám, hagyd csak, majd én elintézem – mosolyodott el Esme.

A torta még sehol nem volt, csak két perccel később érkezett meg, de Alice ezt előre látta. Csodaszép háromemeletes volt, amit külön három ízből raktak össze, mert egyszerűen nem tudtuk időben eldönteni, milyen is legyen. A tetején marcipánfigurából ott állt a mennyasszony és a vőlegény ugyanolyan ruhában és kiegészítővel, mint valójában. Persze az égetett cukortorta is megjött, ami egy gyönyörű, majdnem, hogy életszerű zongora alakját viselte, Meggie kérésére. Esme mindent a konyhába vitt, majd az ebédlőbevonult elvégezni az utolsó simításokat a terítéken. 

– Elmegyek a papért, hamarosan jövünk, igyekezzetek! – szólt apa a földszintről.

Alice is felért végre, becsapta maga után az ajtót, és előszedte a ruháit.

 – Na végre, hogy itt vagy, drágám – szólt megkönnyebbülve Meggie.

Gyorsan átöltözött, nem is csodálkoztunk azon, hogy rajta áll a legjobban a bordó, egyszerű, mégis tökéletes ruha.

Átrohant a másik szobába, ahol Charlie öltözött. Majd megint vissza, de mielőtt bejött volna, lekiabált a földszintre.

 – A kutyát vigyétek ki a garázsba, mielőtt még valamit megkóstol. Edward, légy szíves, te vidd ki, mert nem akarok veszekedést. – Gondolom, Emmett akarta kivinni, majd elfogyasztani, de Alice gondoskodott róla, hogy ne tegye, így apát kérte meg.

 – Rosalie, te pedig menj a zongorához és készülj fel. Köszönöm!

 – Jaj, Alice, olyan hálás vagyok neked, mindig ilyen esküvőről álmodtam, és te megvalósítottad nekem, olyan boldoggá tettél – mondta Meggie.

 – Nincs mit, ezt szeretem csinálni – válaszolt Alice.

 – De, igen is van mit, ne mondd el senkinek, de sokkal szebb lett itt az esküvőm, mint Charlie házánál lett volna, bár ha te szervezed, akkor még ott is varázslatos lett volna – mondta, miközben átölelte Alice-t.

 – Köszönöm, de komolyan mondom, szóra sem érdemes, hiszen már épp elég az, hogy látom, milyen boldog vagy.

 – De kezdünk, úgyhogy megyek, leküldöm Charlie-t.

 Majd vidáman kiszökdécselt a szobából.

Hallottam, ahogy papa lassan lemegy a lépcsőn, ezért én, anya és Katy követtük.

 Apa már visszatért, rám mosolygott, majd egy puszit dobott anyának, kész csoda, hogy most nem rabolta el, mint a múltkor.

Rosalie elkezdett játszani. Tényleg szépen és teljes átéléssel zongorázta a nászindulót. A többiek elmesélése szerint már nem először, hiszen a családomban többször is összeházasodnak a szerelmesek, ez olyan édes gondolat számomra. Papa egy gyönyörű virágos boltív alatt várta leendő párját, látszott rajta az aggodalom és a kíváncsiság, hogy végre megpillanthassa a menyasszonyt. Még utoljára megigazította öltönyét, ránk nézett, majd fel az emeletre, ahol már megjelent Alice és Meggie. A sok gyakorlás megtette a hatását, úgy jöttek le a lépcsőn, mint a grófnők. Jasper a lépcső alján várta őket, mivel sajnos az „új” mamámnak már nem éltek a szülei, hogy ők kísérjék az oltárhoz, így Alice-t és Jaspert kérte meg hálából a mesébe illő esküvőért.

Így a távolból még szebbek voltak. Meggie a csont fehér színű ruhájában, amin hátul nyújtott pici uszállyal és egy nagy masnival volt díszítve. Háromnegyed hosszú ujja csipkéből volt, és a vállán le volt csúsztatva oldalra, így a nyaki rész teljesen egyenesen kötötte össze a két vállát. Elöl a ruhán olyasmi kötés volt, mintha fűző lenne belevarrva. Tényleg nagyon tetszett. Közben pedig, már el is döntöttem, ha egyszer mégiscsak úgy döntök, lesz esküvőm, akkor azt csakis Alice szervezheti.

  – Legyél mindig ilyen boldog – mondta Jasper, mikor átadta a menyasszony kezét Charlie-nak. Jasper szavai meghatották Meggie-t, túlságosan is. Jasper mindig szívből beszél, érzésekkel, ami nagymértékben hat a lelkekre.

A szertartást Aldred atya tartotta, szépen elmondta a beszédet, majd a párhoz fordult, hogy megkérdezze, akarja-e Charlie Maggie-t.

 – Igen – mondta nagypapa, aki valamiért kicsivel később szólalt meg, biztosan elgondolkozott vagy nagy zavarban volt.

Tökéletesen zajlott le a szertartás, és csak ez után tűnt fel, hogy mennyien vagyunk.  A nyitótáncot az immár Mr. és Mrs. Swan kezdte meg.

Mindenki táncolt mindenkivel, én kezdtem Carlisle-lal, utána átadtam Esmének. Anya és apa is táncoltak, sőt, anya ráállt apu lábára. Emmett, aki Rosalie-val táncolt el éppen előttem, és látta, hogy megfigyelem, mit csinálnak, odaszólt, hogy „csak nosztalgiáznak”, amit nem nagyon értettem, így megszakítottam táncukat, úgyis szerettem volna apuval táncolni.

 – Apa, kérdezhetek valamit?

 – Mondd, kicsim, tudod, bármi gond van, csak szólj, mi itt vagyunk neked.

 – Emmett az előbb valami olyat mondott, hogy nosztalgiáztok anyuval, mikor a lábadra állt, elmeséled, hogy mit is jelent ez?

 – Persze, tudod, anyukád mikor halandó volt – hajolt oda a fülemhez, hogy senki meg ne hallja –, akkor nem szeretett táncolni, mert állandóan elesett a saját lábában is, amin annyit tudtam nevetni. Olyan édes volt, főleg, mikor mérgelődött is, és csak úgy tudtam táncra bírni, ha a lábamra állt – mosolyodott el apu, és anya felé nézütnk mind a ketten, aki éppen az egyik tanárommal táncolt.

A fenséges vacsorát anya és a Cullen család tálalta fel, így legalább volt kibúvójuk az evés alól. Minden fogás nagyon finom volt, minden fogás ízlett a vendégeknek, sok-sok dicséretet kapott Esme és Alice is a nagyszerű munkájukért.

 Mindenki evett a tortából, ami nemcsak, hogy tényleg szuperül nézett ki, de az íze is nagyon a fogamhoz való volt. Még Emmett is lenyelt egy-két falatot, de azért a fülembe súgta:

 – Valahogy a golden retrieverek finomabbak.

Megengedtem magamnak egy halk morgást, mire őt elfogta a nevetés, majd inkább odament Rose-hoz és táncolt vele még egyet. Rengeteget táncoltam, és ettem, ittam, volt alkalmam Jacob édesapjával is ejteni pár szót.

 – Nagyon szeretett téged, kislányom, hidd el, vissza fog jönni hozzád, ha nem, akkor menj utána, mert biztosan vágyik rád, csak fél, hogy nagyon haragszol rá ezek miatt.

– Nem tudom, hogyan gondolhatja pont ő ezt, hiszen jobban szeretem, mint ő engem.

– Hát virágszálam, én ezt megkérdőjelezném, de néha végig kellene gondolnod a dolgokat.

– Ha jobban szeretne, nem hagyott volna itt. Ezek tények, sajnálom, de nem kívánok többet beszélni róla.

Billy elgurult a kerekesszékkel Sue felé, én pedig elfordultam az asztal irányába.

Nem igazán érdekel, egyelőre akármennyire is hiányzik, nem megyek utána, hátha megjön az esze és visszatér hozzám – gondoltam magamban.

Az idő gyorsan repült, annyira, hogy észre sem vettük. Valaki megérintette a vállam, megijedtem, de csak Seth volt az, felkért egy táncra. Imádtam, amikor kicsi voltam, vele is sokat szórakoztam, azonban Jacob mindent tönkretett. Istenem, hogy lehet valaki ennyire meggondolatlan tapló? Katy is már csak üldögélt, talán azért, mert sokat ivott, vagy mert fáradt volt.

 – Gyere, barátnőm, menjünk haza hozzánk – mondtam halkan, hiszen már majdnem aludt.

 – Oh, ha tudnék járni, már indulnék is –  próbált mosolyogni, de látszott rajta, hogy már ahhoz is fáradt. Így apu felvette és elindultunk az igazi otthonunk felé, mert ma végre a saját ágyamban aludhattam. Mindenkitől elköszöntünk, és otthagytuk őket, nekivágtunk a hideg erdőnek. Emberi léptekkel éreztem rá, hogy mennyivel hosszabb az út, mint gondoltam, amikor vámpírsebességgel futottam.

 – Annyira csodálatos volt ez az este, én tényleg jól éreztem magam – mondta Katy nagyot ásítva.

 – Nekem is nagyon tetszett, de gyorsan öltözzünk át, hogy aludjunk, mert már alig állok a lábamon.

Amint a pizsamánkban voltunk, bebújtunk az ágyba, Katy egyből el is aludt.

Ottmaradtam a szobában egyedül, ébren, hallottam apát és anyát nevetgélni a másik szobából. Amiről egyből eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha most itt lett volna Jacob és velem ünnepelt volna Charlie esküvőjén. Hiszen papa is hiányolta, majdnem úgy tekint rá, mintha a fia lenne. Ezzel a gondolattal álmosodtam el, fejemre húztam a takarót, behunytam a szemem és elszundítottam. Álmomban Jacob jelent meg, megint. Olyan tökéletes volt, ahogy ott állt a fekete öltönyben, mellette Billy, a másik oldalon anyu és apu, csak egy dolog nem fért bele a képbe: mit keres ott középen, hatalmas vigyorral az arcán Emmett?! Elfordítottam a fejem, majd a Cullen ház üvegfaláról visszatükröződött egy lány alakja, akinek gyönyörű szép bronzszínű haja volt, csodás szeme és mesébe illő hófehér, harang alakú menyasszonyi ruhája. Mire magamhoz tértem, hogy ez én vagyok, Jacob eltűnt előző helyéről, ami felzaklatott, így otthagytam mindent, elkezdtem futni az erdőben, ahol a faágak bele-bele szagattak a ruhámba, Jacobot viszont nem találtam meg, eltűnt megint. Ennek az álomnak köszönhetően már korán reggel felkeltem, kimentem a konyhába, ahol egy cetlit találtam.

 „Jó reggelt, kicsim, elmentünk reggelizni, ha egyedül érzed magad, menj át mamáékhoz. Úgyis ott vár rád Viky. Üdv: anya és apa”

Összegyűrtem a papírt, majd kidobtam. Készítettem magunknak rántottát.

Már befejeztem, mire Katy felkelt.

 – Jó reggelt, Renesmee – köszöntött.

 – Szia, készítettem reggelit – mondtam, miközben a helyére intettem.

 – Ma korán haza kell mennem, mert egy órakor jön Ronald, és megyünk a barátaival bulizni.

Nem tetszett ez a buli nekem, de nem mondtam neki, nehogy megharagudjon rám. Gyorsan megreggelizett, majd felöltöztünk.

 – Renesmee, nem adnál kölcsön egy ruhát ma estére? Neked biztos van valami jó bulis.

 – Hát, ha nekem nincs is, Alice biztos kerít neked egyet – mondtam.

Újra nekivágtunk az erdőnek, közben szedtünk pár illatos virágot, mivel a fejemhez vágta, hogy a szobámból hiányoznak a színek. Valamilyen szinten igaza van, hiszen minden fekete-fehér. Az ő szobájában pedig tényleg minden más színű.

Mikor átértünk, a nagy Cullen házban mindenki a földszinten tartózkodott, Carlisle Esmével beszélgetett. Alice és Rosaile takarított, Emmett és Jasper pedig valami meccset néztek.

 –  Sziasztok – üdvözöltünk mindenkit.

 – Alice, kérhetnék valamit?

 – Igen, mondd csak, Renesmee, mit szeretnél? – ugrott oda azonnal.

 – Tulajdonképpen nem nekem kell, hanem Katynek lenne szüksége valami szexi ruhára.

 – Mégis miféle ruhára gondoltál?

 – Hát, csak a barátommal és néhány haverjával megyünk el szórakozni.

 – Rendben, akkor tudom, mi kell neked.

Majd kézen fogta Katyt, és felrohant vele a ruhatárba. Én is követtem őket, de előtte kerítettem egy vázát és beletettem a virágokat és elhelyeztem az íróasztalon. Vagy két óra hosszáig válogattak, mire egy egyszerű tengerkék felső végre elnyerte a tetszésüket, ami ’v’ kivágású volt, habár szerintem neki ez kicsit túl kihívó azzal a csinos fekete szoknyával, ami a combja közepéig ért és ott is apró csipkeszerű fodrok voltak csak. De nem szóltam, hiszen nénikém és Katy is teljesen fel volt pörögve.

 – Köszönöm, ez nagyon klassz, remélem, estére elbűvölöm vele a barátomat – mondta  Katy, széles mosollyal arcán.

 – Persze, hiszen Alice mindig tudja, mikor, mit kell felvenni – mondtam kicsit unottan.

Katy megköszönte a ruhát, majd kézen fogtam és lerohantam vele, még mielőtt eszébe jutott volna, hogy a sminkcuccok közül is válogasson.

De apáék megakadályoztak, az ajtóban pont beléjük ütköztünk.

 – Hova ilyen sietősen, lányok, engedélyt is kérni kellene a távozásra, nem gondoljátok?

 – Katynek haza kell mennie, mert már így is késésben van.

 – Majd hazaviszem – vágta rá apu.

 – Oh, köszönöm, jó lesz! – felelte barátnőm, búcsúzásként pedig szorosan átölelt.

 – Köszönök mindent neked is, Alice! – fordult oda hozzá és őt is átölelte.

Katynek tényleg jól állt a ruha, mondjuk, én az öltözésben is anyára ütöttem, mert nem válogattam soha, csak azt vettem fel, amit először megfogtam.

Katy elment, anya bejött és odament Rosalie-hoz és Esméhez segíteni a pakolásban.

Mire apu megjárta az utat és újra itthon volt, addigra az ég is elkezdett beborulni, amitől Emmettnek rögtön kedve támadt egy saját kis baseball meccsre.

 – Menjünk, srácok, kérlek! Ritka az ilyen nap, tegnap lazultunk, ma kell egy kis szórakozás is – mondta Em, könyörgően.

 – Igen, Emmett, neked a tegnap lazulás volt, nekem viszont nem, ha tudnék aludni, biztosan az ágyban szundikálnék még vagy este hat óráig, szóval nem! – kontrázott Alice.

– Szerintem ennek az alvásnak csak Jasper állná útját – viccelődött Em.

– Figyelj, bátyuskám, én elhiszem, hogy te menni akarsz, sőt eltűröm a piszkálódásaidat is, de az most már tuti, hogy innen én ki nem mozdulok.

Emmett kicsit durcásan felállt a kanapéról, ölbe tett kézzel sétált Alice mögé, aki éppen egy létrán állt, hogy elérje a már hervadt virágokat.

Emmett dobbantott egyet a lábával, ami miatt a ház úgy berengett, hogy Alice-nek nem lesz dolga a virágszedéssel, hiszen mind a földön hevert.

 – Emmett! – kiáltotta Alice teli torokból. – Menekülj!

Viky

Ma apa vitt iskolába, reménykedtem, hogy elkerüljük a kínos beszélgetést, de sajnos nem volt ilyen szerencsém.

 – Nos, van már valami fiú, tudod, aki érdeklődik irántad?

 – Nem, apa, nincs, ne aggódj. – Néha a frász kerülgetett az ilyen témáktól.

 – A lányok nagy része ilyenkor már túl van három fiún – húzta fel szemöldökét.

 – Igen, apa, de akad itt egy-két dolog, ami megnehezíti a dolgokat. Először is, én fél vámpír lány vagyok, másodszor, nem vagyok olyan típus, hogy hetente váltogassam a partnereimet, meg, ahogy anya is, csak egy embert fogok szeretni. – Vagyis szeretek, de ezt nem feltétlenül kell tudnia.

 – Azaz most már tudsz, mert megint kilested a gondolataimat.

 – Bocsáss meg, kicsim, csak aggódom érted, nem tehetek róla, arról nem is beszélve, hogy állandóan "üvöltenek" a gondolataid, főleg ha nekem szánod őket.

 – Haragszol? – kérdeztem, mélyen a szemébe nézve.

 – Nem, dehogy is, csak szeretném, ha kicsit felszabadulnál, nem hiszem, hogy életed végéig kell Jacobra várnod, de azért ne zárkózz be senki előtt. Persze könnyebb, mert ő már tudja, mik vagyunk és mindig melletted lehet, mert ő sem öregszik, ha nem akar; mással nem lenne ilyen szerencséd – mosolygott rám apa.

 Odaértünk a sulihoz, körülnéztem, majd megpusziltam és kiszálltam a kocsiból.

Hogy én erre nem is gondoltam! Apum megint szebbé tette a napomat, amit már senki nem ronthatott el.

Katy ott várt az ajtóban, együtt mentünk be az iskolába, majd ötödik órán nem mellém ült le, amit furának tartottam, hiszen minden órát mellettem tölt. De rájöttem, mi az oka, hiszen rajzóra volt, Ronald biztos megint mellé ül. Messziről hallottam a tanár úr cipőjének kopogását. Utoljára hátranéztem, és láttam, hogy Katy szenvedélyesen beszélget Ronalddal. Elgondolkodtam reggeli beszélgetésünkről apával, és felfigyeltem most először, hogy több fiú bámul, mint hittem, majd George, a második leghelyesebb fiú, odalépett hozzám.

 – Ideülhetek? – kérdezte meg szégyenlősen.

 Elnéztem a válla felett a helyére, hogy miért nem a padtársa mellett ül, de nem volt itt, így biztos voltam benne, csak azért ül ide, hogy ne legyen egyedül.

 – Igen, ülj csak le – magam is éreztem, hogy mennyivel lágyabb hangon szóltam hozzá.

De tudtam, hogy semmiféleképen nem szerethetek bele senkibe, hiszen Jacob hamarosan visszatér hozzám, és újra boldogak lehetünk együtt.

Bejött a tanár úr, majd térbeli ábrázolásról beszélt, amit következő órán veszünk, ezért George-nak adódott alkalma velem beszélgetni.

 – Mit csinálsz ma, ha hazaérsz?

 – Hát megtanulok, utána díszítjük a házat.

 – Oh, bulit tartotok? – kérdezte meglepődve.

 – Nem, vagyis mondhatjuk annak is, tudod, papám újraházasodik, és nálunk lesz megtartva az esküvő, nagynéném pedig örömmel vállalta a szervezést, én meg segítek neki.

 – Értem, pedig gondoltam, elmehetnénk sétálni vagy moziba – hajtotta le a fejét szégyenlősen.

 – Tényleg sajnálom, de ma nem érek rá, sőt a héten sem, de jövő héten szabad vagyok.

 – Jó, rendben. Amúgy mennyire vagy szabad? – kérdezte.

Először nem tudtam, mire véljem ezt a kérdést, szóval engem akar, de hiszen nekem nem is tetszik, vagyis jól néz ki, de alig ismerem.

 – Bocsánat, de már van fiúm – mondtam zavarodottan.

 – Na, és ki a szerencsés, aki ilyen könnyen megkapta ezt a csinos lányt?

 – Oh, George, szerintem ez már nem rád tartozik – válaszoltam kicsit felháborodva, de rögtön megbántam az éles szavakat. – Ne haragudj, nem megbántani akartalak, csak ez a téma érzékenyen érint, mert a barátomnak, el kellett utaznia egy kis időre, sajnos.

– Te meg persze vársz rá, igaz? – kérdezett vissza.

 – Amíg csak élek – mondtam, és ezzel be is befejeződött beszélgetésünk.

Ma anya jött értem, örültem neki, hiszen vele azért könnyebb beszélni. Nem olvassa ki minden gondolatomat. Egy nagy puszival köszöntöttem.

 – Szia, Renesmee, úgy hiányoztál. Sajnálom, hogy tegnap csak úgy megszöktem apuddal – mondta, miközben elmosolyodott.

 – Semmi baj, anya! Hazavisszük Katy-t?

 – Igen, persze, és ha már arra járunk, beugrunk a papához, mert el kell vinni a küldeményt – mutatott be a kocsiban lévő magazinra, amire az volt felírva,

 „Ezer fajta öltöny”.

 – Alice küldi Charlie-nek, hogy kiválaszthassa az öltönyét, mert mást úgysem enged meg a drága nagynénikéd, erre is alig tudtam rávenni – mondta anya, kiborulva.

Kiért Katy is, nevetve ugrándozott le a lépcsőn, már így már előre tudtam, valami nagyon jó dolog történt, de nem adódott lehetőségem megkérdezni, mert anya szólt, így beültünk a kocsiba. Itt már volt alkalmam kíváncsiskodni:

 – Na, mi történt?

 – Képzeld, Ronald megkérdezte, járunk-e? – mondta izgatottan.

 – És remélem a válaszod igen volt.

 – Még jó, hogy. Utána pedig megcsókolt – mondta, tapsikolva.

Nagyon meglepődtem, de boldog voltam, amiért ő is az. Ugyanakkor motoszkált bennem egy furcsa érzés, érdekes volt, amiről apa és anya már sokat mesélt… a féltékenység. De hiszen miért lennék pont Katyre? Hiszen barátnők vagyunk több éve. Nagyon idegesített ez az érzés, de hamar rájöttem mi kellett nekem. Olyan szerető társ, mint Katynek Ronald, és nekem…Jacob. De ő most távol van, ki tudja, mit csinál ebben a pillanatban? Ki tudja hány nővel volt az óta. Egyre nagyobb lett a féltékenységem, így inkább eltereltem a gondolataimat, kezembe vettem a már ránézésre is súlyos magazint, bár persze nekem ez meg se kottyant, de egy embernek meggyűlt volna vele a baja. Kinyitottam, elkezdtem lapozni, amire Katy felfigyelt.

 – Mikor is lesz az esküvő? – kérdezte előrehajolva a hátsó ülésről.

 – Szombaton – előzött le anya.

 – Jaj, addig még fodrászhoz is mennem kell – aggodalmaskodott Katy.

Anyával összenéztünk, majd egy jót nevettünk, Katy rosszallóan nézett, így gyorsan beavattuk.

 – Ne aggódj, ilyenekre nem kell költened, tudod, a nagynéném fodrász, kozmetikus, lakberendező és szervező.

 Sorolhattam volna tovább, hogy mikhez ért még Alice, de akár éjfélig itt ülhetnénk, és különben is megérkeztünk Katy házához.

 – Szia, Katy, üdvözlöm anyudat, és tényleg ne aggódj a szombat miatt – mondta anya.

 – Szia! Holnap találkozunk, és majd este még felhívlak – kiabáltam Katynek, hogy hallja, mert már a bejárati ajtót nyitotta, bólintott, és hosszan integetett nekünk.

Gyorsan papa munkahelyére értünk. Szokás szerint bele volt mélyedve a helyi újságba, ami mostanában semmi rosszat nem ír, így szinte papának semmi dolga.

 – Szia, apa – köszönt anya, és átölelte Charlie-t.

 – Sziasztok, drágáim, mi járatban erre? – kérdezte megdöbbenve, miközben engem is megölelt.

 – Hoztunk neked valamit, Alice küldi – mondta anya, majd papa kezébe nyomta a nehéz magazint.

 – Mi a szösz? – meresztette szemét.

 – Azt üzeni Alice, hogy este eljön, addigra válaszd ki, melyiket szeretnéd, mert nincs sok idő. De be van cetlizve pár oldal, ha azok közül választanál egyszerűbb, és gyorsabb lenne – húzta anyu végig az ujját a magazinon.

 – Uram isten, ez még így is sok, és estére kell?

 – Igen, apa, ma estére.

 – Jó, értettem – majd a könyvet letette az asztalra.

 – Sajnálom, apa, de megyünk, Nessie-nek még tanulnia kell, én meg

Alice-nek segítek a díszítésben.

 – Jó-jó, menjetek csak, nekem lesz bőven dolgom, amivel elüthetem az időt, még akkor is, ha közben halálra unom majd magam – mondta Charlie.

 – Tudom, hogy ez kicsit sok, de kibírod, mégiscsak nagy nap az esküvő – felelte anya, biztató mosollyal.

 – Persze-persze, csak nem vagyok hozzászokva az ilyesfajta felhajtáshoz – hajtotta le a fejét Charlie.

 – Akkor megyünk is, kettesben hagyunk a nagy válogatással, de tudod, még lemondhatjuk, ha gondolod – ajánlottam neki.

 – Nem, dehogy is, menjetek csak, én elleszek, s mire Alice megjön, választok egy öltönyt, ígérem – mondta, miközben már a kocsi felé tartottunk.

 – Sziasztok! – köszönt el Charlie.

Mi már csak az autóból integettünk neki. Gyorsan hazaértünk.

 Épp, hogy beléptünk a házba, Alice rögtön letámadott minket:

 – Oh, képzeljétek, már minden készen áll az esküvőre és még csak hétfő van. Mit fogok csinálni ezek után? – kérdezte Alice, kétségbeesve.

 – Nézd, Alice, most szállt le egy porszem a szőnyegre, így újra le kell porszívóznod – viccelődött Emmett a tévét nézve.

 – Nagyon vicces vagy bátyó, akár te is megteheted – gúnyolódott Alice, aki már ment is a porszívóért. De Emmett nagy csalafinta mosolyra húzta a száját, Alice pedig megtorpant a konyhaajtóban és gyilkos szemekkel nézett vissza.

 – Meg ne próbáld, Emmett McCarthy Cullen – kiabált, mire Em kirohant az erdő felé, Alice meg utána.

 – Azt tervezgette, hogy hoz magának egy kutyát, valami jó nagyot és játékosat, ami majd szétrág mindent, és persze nyáladzik is – mondta apu az értetlen nézésünkre.

 – Egy pitbullt? – kérdeztem, nagy nevetés közepette.

Nem felelt senki, Alice ugrásait figyelték, bár Jasper nem bírta sokáig, így kiszaladt, hogy lecsillapítsa Alice-t, mielőtt valami baja esik neki, vagy Emmett-nek. Engem ez már nem izgatott, úgyhogy felmentem szobába. Rosalie, ott volt az ágyon és a könyvemet olvasta.

Mikor meglátott, felemelte fejét és elmosolyodott.

 – Ne aggódj, mindjárt végzek, csak három oldal van hátra – közölte.

 – Jó, semmi baj, nekem úgyis meg kell írnom a házi dolgozatot.

 – Segítsek, Nessie? – kérdezte Rosalie, aki már le is tette a könyvet, mert végzett vele.

 – Igen, persze, köszönöm.

Nagy mázlim volt néha, hogy ilyen családban élek, ahol mindenki mindent tud, így jó gyorsan be is fejeztük.

Felhívtam Katy-t, ahogy ígértem, épp, hogy felvette a telefont, rögtön elkezdett áradozni:

 – Képzeld, Ronald eljött és elmentünk moziba. Megvolt a második csókunk is.

 – Oh, hát ez nagyszerű – örültem vele együtt.

 – Ne haragudj, tudom, hogy Jake miatt most rossz neked, de olyan boldog vagyok.

 – Persze, természetes, hogy az vagy, miattam meg ne aggódj.

Beszélgetés után lementem a nappaliba. Mindenkit ott találtam, leültem apa mellé, nekidőltem, és odasúgtam.

 – Apa, szeretnék egy kiskutyát. – Legszebb mosolyomat öltöttem fel hátha meggyőzőbb leszek.

 – Te komolyan kutyát akarsz hozni egy vámpírokkal teli házba? – hitetlenkedett Emmett.

 – A te ötleted volt – vágtam oda a szavakat élesen, remélve, hogy veszi a lapot, s nem szól bele, mert ha miatta nem kapom meg a kutyát, akkor neki kell szórakoztatni nap, mint nap.

 – De végül is, miért ne, már tálja is van Rosalie készített egyet Jacobnak születésed előtt – nevetett fel Esme, de most vele együtt kacagott Rosalie is.

 – A neve, ha lehet, akkor Blöki legyen, mert az áll a tálon – mondta Rose kicsit lágyabb hangon.

 – Minek neki nevet adni azért az öt percért? Utána úgyis vacsi lesz – mondta Emmett, majd nagy nevetésben törtek ki mind a ketten. Erre én rányújtottam kicsit a nyelvem, és már kezdtem lemondani a kiskutyáról.

 – Miért ne lehetne kiskutyája? Ha neki ez kell, akkor induljunk – mondta apa, aki már az ajtóban várt.

 – Nagyszerű, más sem hiányzik csak egy büdös korcs – mondta Emmett –, de ha már apád is megy, légy szíves, Edward, valami kis finomat válassz.

 – Értettem – mondta apa mosolyogva, én meg kicsit csúnyácskán néztem Emmettre, de ő csak rám kacsintott.

A legközelebbi állatmenhely Port Angelesben volt. Gyorsan odaértünk apa tempójával, aki örömömre nem hozott fel semmilyen kínos témát.

Végigsétáltunk a több tucat kiskutya mellett többször is, mire én egy négyhónapos Golden Retrievert választottam.

 – Lányom, miért nem ezt a szép bernáthegyit visszük, hidd el, a nagytestű kutyák finomabbak – közölte apa suttogva.

 – Ugye, nem gondolod, apa, hogy Emmettnek visszük vacsorára? – kérdeztem hitetlenkedve.

Apa csak nevetett, és nem válaszolt.

A kocsiban el is döntöttem, mi lesz a kiskutyám neve, mivel lány így a

Viky nevet kapta. Megint láttam apát mosolyogni, de nem értettem.

Hazaértünk, Esme már várt minket, tett ki a kutyámnak vizet és ennivalót.

Emmettet nem láttam sehol. Így nyugodtan tettem le Vikyt. Annyira magabiztos voltam, hogy felmentem a szobámba az egyik kis nyakláncomért, ami pont rá illett a nyakára.

De mire leértem, a kutya Emmett kezében volt, és ajkai rátapadtak Viky nyakára. Szörnyű morgásban törtem ki, öklömet olyan erővel szorítottam össze, hogy a nyaklánc porként hullott a padlóra. Mindenki megijedt, hogy most neki ugrok Emmetnek. Jasper hangulatmódosító képessége lenyugtatott, de nem teljesen. Tovább morogtam rá, és lassan támadó pozícióba ereszkedtem.

Mire Emmett elengedte kiskutyám nyakát, és hangos nevetésben tört ki.

 – Itt van, él, ne aggódj, Renesmee, nem esik bántódása a kicsi Vikynek.

 – Tudod mit, Emmett, elegem van, tartsd a fogaid két méter távolságra a nyakától, mert ha nem, akkor kénytelen leszek megtámadni, széttépni és elégetni téged – mondtam, miközben kimeresztettem fogaim és a legmérgesebb arcot vágtam.

Mindenki megijedt ezek hallatán, kivéve Emmettet, aki jót nevetett rajta és óvatosan emelni kezdte Vikyt a szája felé.

Mint a villám, úgy rohantam oda és tepertem le Emmettet a kanapéról. Úgy érkeztünk, hogy én a hátán ültem, ő meg a földön hasalt.

Apa és Jasper jött oda és szedtek le Emmettről, aki még mindig nevetett.

 – Na, Em, jobb lesz befejezni a játékot, mert egy gyilkos fenevad lakik itt – szólt Rose.

Megfogtam kiskutyámat, aki csodák csodájára még élt, és felvittem a szobámba, de megtorpantam, amikor a csengő megszólalt.