Először is szeretném itt megköszönni, hogy elértük a 200 megtekintést is!
Kérlek, kritikázzatok, véleményezzetek, kérdezzetek, mert én ennek örülök a legjobban.
Itt az új fejezet, csütörtökön jön a következő is, egy teljesen más szemszögből.
Ígérem, több szemszög váltás nem lesz!
Jó olvasást!
Puszi: Tiszti
(Renesmee)
A taxis a legelső útba eső szállodához vitt minket. Ami szerencsére két percre volt a reptértől, így már nem aggódtunk annyira a nap miatt. Fél hatot mutat az órám, mégis az utcák már telis-tele vannak emberekkel. Fura országba jöttünk az egyszer biztos. A taxis leparkolt a Grandessa hotel előtt, miután jó szórakozást kívánt nekünk elhajtott. Pedig nem is fizettünk neki. Ez még nem volt elég, kb. tíz lépést kellett tenni ahhoz, hogy átlépjük a szálloda ajtaját és ez alatt a pár lépés alatt, tizenkét ember köszöntött bennünket. Mintha évek óta ismernénk őket. Kicsit bosszantó volt, de Rose hamar túljutott a tömegen és a szálloda portájához vonszolt. Ott nagyon hamar megkaptuk a kulcsokat és egy helyes kísérőt, aki rögtön felkapta a bőröndjeinket.
– Üdvözlöm önöket a Grandessa hotelban, a nevem Austin, kérem, kövessenek!
Mi nem mutatkoztunk be, csak követtük őt a liftbe. Láttam, ahogy benyomja a huszonötös számot, na én már, akkor elfáradtam. Az első emeletről egészen a legfelső szint eléréséig két perc telt el, és az nem is akárhogyan. Alig bírtam visszafogni, hogy ne nevessem el magam, Austin feltűnő bámulásán. De így volt ezzel Rose is. Amikor végre felértünk a szobánkhoz, Austin elkérte a kulcsokat és ő nyitott nekünk ajtót, a csomagjainkat is a hálószobáig szállította, ami, már kezdett kicsit irritáló lenni.
– Köszönjük, Austin, bármire szükségünk van, szólunk – mondta Rose bájosan.
– Itt a névjegykártyám, mindenképp ezt a telefonszámot hívjátok! – nyújtotta át a papírt.
Rose gyengéden kitaszította a szobából, majd mikor az ajtót bezárta, hátával nekidőlt, mintha soha többé, nem akarná beengedni.
– Szívdöglesztő de nyomulós pasi, az biztos – lökte el magát az ajtótól.
Csak nevettem Rose kijelentésén, még hogy szívdöglesztő? Fúj, még a minimál szintemet sem éri el szóval…
Körbenéztem a szobán, és mikor a szemem megakadt baldachinos ágyon, azonnal rávetettem magam. Talán, már egy órája ott hemperegtem, mikor Rose besétált hozzám.
– Kicsim, te nem akarsz kipakolni? Vagy esetleg, nem vagy éhes?
– Feleslegesnek tartom a kipakolást, úgy érzem semmi szükség rá, amúgy jó hogy mondod, tényleg ideje ennem egy kicsit.
Rose kacarászni kezdett majd kiszökdelt a szobából. Pár perccel később egy telefonnal és Austin névjegykártyájával tért vissza.
– Áh, a fenébe, tényleg, őt kell felhívnom – nyöszörögtem, majd elvettem a hozott dolgokat.
A telefonba bepötyögtem Austin számát, majd rányomtam a hívásgombra. Még egyet sem búgott a telefon, ő már felvette.
– Itt Austin Blend, miben segíthetek?
– Renesmee Cullen vagyok a kétszázhármas szobából, rendelni szeretnék.
– Azonnal, írom, mit szeretne kisasszony?
– Egy hatalmas Olasz fagylaltkelyhet kérnék.
– Öt perc és viszem – rakta le a telefont.
Egészen meglepődtem azon, hogy nem akart tovább beszélgetni, de pár pillanat után rájöttem, hogy nem beszélgetni akar ő, hanem látni is, ezért siet annyira.
A vicc kedvéért mérni kezdtem az időt, négy perc, harminchárom másodpercnél valaki csengetett az ajtón. Feltápászkodtam az ágyból, és az ajtóhoz vánszorogtam.
– Várjon, tíz másodperc múlva ajtót nyitok – szóltam ki neki.
Tudtam, hogy ezzel türelmetlenné teszem, de ő mondott öt percet, hát én tartom magam hozzá.
– Öt, négy, három, kettő, egy – kuncogtam, és végül ajtót nyitottam Austinnak.
– Szabad tudni, miért kellett várnom, mikor végig itt állt az ajtóban?
– Hiszen, te mondtál öt percet, én csak számoltam – nevettem el magam az arckifejezésén.
– Renesmee, ne butáskodj, légy udvariasabb – utasított Rose, én pedig felvettem egy komolyabb arckifejezést.
Kifizettem a rendelésem és visszavonultam a szobába, hallgatni, ahogy nénikém beszélget a „szívdöglesztő, nyomulós pasival”. Elnyúltam az ágyon és hason kezdtem el kanalazni a fagylaltot.
– Kérlek, Austin, tegezz! – szólította fel Rose.
– Rendben, szabad tudni a nevedet?
– Rosalie Hale
– Már elnézést a kérdésért, de ilyen fiatalon, már ilyen nagy lánykád van?
– Ő nem a lányom – nevetett Rose. – Ő a bátyámnak a kislánya, én csak elutaztam vele ide.
– Szóval, te még…tudod…izé…szabad vagy? – dadogott Austin.
– El kell, hogy szomorítsalak, férjnél vagyok, és a férjem egy hatalmas medvére hasonlít szóval, jobb, ha visszafogod magad, mert ha ezt megtudja, a földbe döngöl – kuncogott Rosalie.
El sem hiszem, hogy ezt mondta, az előbb még engem utasított udvariasságra, most meg szinte megfenyegette szegény Austint.
– Ó, rendben, elnézést, igazából, tényleg nem akarok találkozni a párocskáddal, szóval én most megyek is. Bármi van, hívjatok!
Hallottam az ajtócsapódást és Rose hatalmas kacaját, miközben felém, sétál.
– Mégiscsak utálom a nyomulós pasikat, de hát, így kell lerázni őket – szökdelt tovább a szobájába.
Miután megettem a fagyit, és mivel nem tudtam másra gondolni csak Jacobra, így kénytelen voltam, kicsit lehűteni magam.
Besétáltam a fürdőbe, ahol csodás látvány fogadott. A hatalmas pezsgőfürdő szinte szavakkal csalogatott magához. Bekapcsoltam és megvártam még feltöltődik vízzel, addig pedig levetkőztem. A lábam ujjával ellenőriztem le a víz hőmérsékletét, majd óvatosan elmerültem a selymes habok között.
Itt, bár nyugodt voltam, mégis Jake-ről fantáziáltam, ahogy édes ajkához újra hozzáérhetek, ahogy meleg karjaiba bújhatok, mind-mind boldogsággal töltött meg.
Óriásit sóhajtottam minden kívánatos kép után.
Nem voltam tisztában az idő múlásával, fogalmam nem volt, mióta vagyok a vízben, de csak arra eszméltem fel, hogy Rose engem szólítgat.
– Renesmee, merre vagy?
– Itt vagyok a fürdőben.
– Ja, akkor, igyekezz, öltözz, mert hamarosan indulunk!
– Igenis, azonnal.
Villámgyorsasággal ugrottam ki a kádból, megtörölköztem és a legkényelmesebb ruhába, öltöztem fel. Valahogy, úgy, ahogy anya szokott, egy sima farmer és egy szabadidő felső.
Rosalie már az ajtóban várt rám, miközben odasétáltam, és kinéztem az ablakon és a fekete sötétség fogadott. De az idő eltolódás miatt, nekem pont ideális, hiszen én most kelnék fel Forksban.
Az ajtót bezártuk, majd lerohantunk a lépcsőn a porta felé, ahol leadtuk a kulcsot.
– Aztán vigyázzanak magukra ilyen sötétben kisasszonyok – szólt Austin a hátunk mögött.
Rose csak odaintett neki, és szó szerint kirángatott a hotelból.
Hát szerintem az embereknek inkább tőlünk van félni valójuk, nem nekünk tőlük, amúgy sem hiszem, hogy valaki ránk támadna.
Az egész város ki volt „halva” csak ötszáz méterenként futottunk össze egy-egy emberrel, akik nagyon megbámultak minket, de kultúráltak voltak, illedelmesen köszöntek és nem szóltak mást.
Átnéztünk minden parkot, boltot, kaszinót de Jacobnak semmi nyoma nem volt.
Kezdtem azt gondolni, hogy esetleg, már nincs is itt. De mikor Rose szimatolva az erdő felé húzott, töröltem az ilyen gondolatokat és csak Rosalie útját, néztem. Viszont előtte egy nagy téren kellett átmenni, ahol tartózkodott pár ember, így kénytelenek voltunk lelassítani.
– Iszonyatos bűz van, erre már járt – mondta nénikém.
Majd mikor a tér túloldalára értünk, majdnem már a fák közé, én is éreztem az édes illatot, ami Rosalie-nak nem tetszett.
Valaki a hátunk mögött felénk közelített, így Rose és én is megtorpantam, izgatottan vártam a „valami” közeledését, ami nagyon gyors volt, de még távol járt. Rosalie meg fogta karomat és hátrálni kezdett.
– Mi baj van, nem ő az? – kérdeztem.
– Nem, ez nem ő, ez egy vámpír, Nessie – mondta félelemmel hangjában.
Most már én is hátrálni kezdtem féltem, hogy meg fog ölni minket, egyre közelebb volt már, majd pár méterre tőlünk ő is megállt.
– Kik vagytok, és mit akartok itt? – kérdezte.
Ismerős hang volt, Rosalie-ra néztem, akin látszott némi megkönnyebbülés, de nem sok, ő tudta, ki ez a vámpír.
– Rosalie Hale és Renesmee Cullen – mondta határozottan.
– Áh, a Cullen klán. Mit kerestek ti erre, csak nem felhagytatok az állatokkal? – érdeklődött.
– Nem még mindig állatokkal táplálkozunk, és épp csak vadásztunk – felelt Rose, már nagyon megrémülve.
– Oh, de valami ok, csak van, hogy idejöttetek – folytatta a kérdezgetést.
– Igazából, tényleg csak vadászunk – feleltem, most már én.
Erre nem mondott semmit, csak közelebb jött, hirtelen felismertem és úgy megijedtem, hogy valósággal öt métert hátra ugrottam.
– Demetri – sziszegte Rose.
– Igen, én vagyok, talán valami problémád lenne velem?
– Oh, dehogy is, csak meglepődtem, hogy erre látlak – felelt Rose.
– Aro biztosan örülne, ha láthatná a kicsi Renesmee-t, aki ilyen gyorsan felcseperedett – nézett végig rajtam.
– Hát most nem lesz alkalmuk beugrani hozzátok, de majd máskor, talán meglátogatunk – morogta egy édes hang a távolból.
– Mi a fene? – ijedt meg Demetri, miközben támadóállást vett fel.
Jacob idegesen közeledett felénk, nem értettem mire ez a felhajtás egy kis találkozás miatt lenne? Még mindig közeledett, ezúttal futva és nagyot ugorva átváltozott, majd négy mancsára érkezett. Demetri hangosan felmordult, de nem mozdult meg, viszont Rose hátrálni kezdett megint, de én nem követtem inkább előre indultam, Jacob felé. Ő viszont rám mordult, ami fájdalommal töltött meg, ugyan miért nem akarja, hogy a közelében legyek, régebben azt mondta olyan megnyugtató neki. Viszont, minden gondolatomat félbeszakította, Jake következő lépése.
Nagylendülettel elrugaszkodott a földtől, majd egyenesen Demetrire érkezett. Mire én egy óriásit sikítottam, de nem mertem a közelébe menni, most már nem, sőt hátat fordítva nekik, futásnak eredtem és csak biztonságos távolságban álltam meg, és onnan figyeltem.
Demetri erős karja Jacob nyakát ragadta meg, majd a távolba repítette. Szerencsére talpra érkezett és azonnal, újabb támadásnak indult. De most a vámpír félreugrott, majd a farkasom hátára vetette magát, de Jacob, mint valami ló, levetette magáról Demetrit, aki hosszan csúszva a földön, a távolban megállt. El akart futni, és sikerült is volna, ha Jacob nem ugrik neki megint, hogy megölhesse. Én ezt nem akarom végig nézni, ahogy, vagy szerelmemet, vagy azt a volturi vámpírt megölik.
De, azért mégis inkább Jake-ért aggódtam igazán, nehogy már elutazzak idáig, ahhoz, hogy lássam őt meghalni.
– Feladom, nem csinálok semmit, csak hagyj békén – adta fel Demetri, aki nem bírt és nem is akart tovább harcolni.
Jacob megállt, de nem változott át, hogy kommunikálhasson vele, biztonságosabbnak, érezte a farkas testet, még egy vad vámpír a közelében van. Demetri felállt és feltartott kézzel közeledett felénk, úgy tűnik, tényleg feladta a harcot.
Jacob viszont félt, ezért hátrált, én pedig egy gyors mozdulattal mellette teremtem, és nagy bundájába temettem kezem. Éreztem, ahogy megijedt és a szemeivel hátrapillant, majd lassan megnyugszik szívdobogása. Demetri tényleg megadta magát, Rosalie mellé állt, így kellő távolságban voltak tőlünk. Valaki megint közeledett felénk, de most Jacob nem izgatta fel magát, sőt újabb megkönnyebbülést észleltem rajta. Lehet, hogy tudta, ki az. Demetri futásnak eredt a vámpír felé, akit egy kézfogással üdvözölt, majd együtt indultak felénk. Rosalie kifújta a levegőt és óriási megkönnyebbülés érte.
– Oh, Carlisle, hogy kerülsz ide? – kérdezte Rose.
– Alice-nek látomása volt, és azonnal jöttem, nehogy valami baj történjen – mondta Carlisle.
– Ami azt illeti, a baj már megtörtént – közölte Demetri, Jacob felé intve.
– De ugye, senkinek nem esett baja – kérdezte.
– Nem, dehogy is, elvégre én élek, és neki is kutyabaja – mondta Demetri.
– Jacob fiam, megtisztelnél azzal, hogy felöltöd emberi alakod, hogy tisztázni tudjuk az ügyet? – tudakolta nagypapám.
Jacob nehezen, de rábólintott majd a fák közé futott. Carlisle szemügyre vett engem és nagynénémet, nem esett-e valami baja valamelyikkőnknek.
Mindenki Jacobot várta, aki kb. három perc után előbújt a fák közül, de nem jött vissza oda, ahol farkas testében állt.
– Rendben, Jacob, elmesélnéd nekünk, hogy történt és miért támadtál? – kérdezte Carlisle.
– El akarta vinni Rose-t és Renesmee-t a volturihoz, hogy Aro, vagy ki szemügyre vehesse életem, egyetlen értelmét, aki, bár nagynénjével mégis szinte védtelenül elment volna és lehet, hogy végeztek volna vele, én ezt nem hagyhattam – sziszegte Jake a végén, már lehajtott fejjel, sajnálkozva.
– Értem fiam a támadás részben jogos volt, de legközelebb egyszerűbben is meg lehet oldani – mondta Carlisle.
– Nem lesz legközelebb – mondta Jacob erőteljesebb hanggal.
– Meg tudsz neki bocsátani Demetri?
– Soha többé nem akarok ilyen támadást átélni, sérülést nem okoztunk egymásnak, de ez nem jó, vámpír és vérfarkas barátsága rendellenes dolog, de ezt a vitát, itt lezárom, és haza megyek, mielőtt valaki keresésemre indulna késésem miatt, úgyhogy, ha megbocsátotok én, távozom – mondta Demetri
- Rendben, menj békével Demetri, és én garantálom, hogy nem lesz több támadásban részed – köszönt el Carlisle.
Demetri bólintott és eltűnt a távolban. Mindenki felsóhajtott, én viszont azon kaptam magam, hogy Jacob meleg karjaiban fekszem. Meleg testéhez szorított és illatomat mélyen belélegezte. Mellkasára hajtottam fejem és hallgattam a szíve hangját, ahogy kettős ütemben ver az izgalomtól és reményeim szerint a boldogságtól. Letett a földre átkarolt és megcsókolt ez a csodálatos csók, pont olyan volt, mint a legelső álmomban, a legtökéletesebb, amit valaha átéltem a forróság elöntött, és a gyönyörű pillanat rabjai lettünk. Viszont családomhoz hűen, megint valaki megtörte, most Carlisle-nak támadt fontos mondanivalója.
– Sajnálom gyermekeim, de távoznunk kell, nem bízom a volturiban annyira, hogy ne várjak ellentámadást.
– Igaza van Carlisle-nak, indulnunk kell – értett egyet Jake.
Ő is félt tőlük, mégis megtámadta, érthetetlen, hogy lehet valaki, ilyen meggondolatlan bugyuta eb. Carlisle elmesélte a szállodába vezető úton hogy, hogyan ért ide, olyan gyorsan, hiszen mi is, még csak pár órája vagyunk itt. Egy londoni repülővel jött, majd Róma előtt valahol kölcsönzött egy autót és meg sem állt idáig.
A portán felvettük a kulcsot, ahol Austin, nem nézett valami jó szemmel, hiszen mire is gondolhatott volna. Elmentünk ketten, és kettő, számára vadidegennel tértünk vissza. Az idevezető úton sem tudtam szerelmemtől kérdezni, pedig annyi minden lett volna, amit a szemére hányhatnék, de most feszült volt, meg új egymásra találásunk pillanatát sem akartam elrontani kérdésekkel.
– Drágáim a kocsit leadjuk, és futva megyünk, úgy a leggyorsabb. Ha megfelel mindeknek – nézett ránk Carlisle kérdő tekintettel.
– Remélem rendesen kipihented magad, de akár vihetlek is a hátamon, ha gondolod – mondta Jake, miközben odabujt, szorosan hozzám.
– Kipihentebb vagyok, mint gondolnád – vágtam hozzá, kicsit sem gyengéden.
Láttam rajta, hogy elszomorodik, de tovább követ minket, örültem, hogy hazajön velünk, hisz dönthetett volna ellenkezőleg is. Viszont tudtam, hogy ebben a döntésben nagy szerepet játszik Demetri támadása.
Seattle-ig szaladtunk, ott felvettük Carlisle autóját, amivel hazafelé mentünk. A hátsó ülésen ülve Jacob feltűnően méregetett, szemével nézte a változásokat. Ami, most már nem volt rajtam a hajam talán nőtt pár cm-t, de azon kívül, nem hiszem, hogy mást találna.
Minden egyes másodpercben talált rajtam szabad bőrfelületet ahová nyomhat egy puszit, valószínűleg engesztelni akart, de egyelőre nem járt sikerrel. Egy kérdés, borzasztóan aggasztott. Miért hagyott itt, ha ennyire hiányoztam neki?
Biztos, hogy ez lesz, az első kérdésem hozzá, egy adandó alkalomkor.
Az út további részében is játszottam a duzzogós kislányt, viszont nem igazán tudtam ellenállni Jake folytonos, édes csókjainak. Lassan, de oldódni kezdett a hangulatom. Mikor már majdnem letepertem Jacobot, Carlisle bejelentette, hogy megérkeztünk, ezzel félbeszakította, megkezdett tevékenységem.
– Nessie, itt maradtok vagy bejöttök – kérdezte Rose.
– Maradnék, ha lehet – válaszoltam fülig érő mosollyal.
Mindketten kiszálltak a kocsiból és elindultak fel a házba. Mi pedig kettesben maradtunk. Végre.
– Úgy hiányoztál szerelmem.
– Te is nekem – mondta, majd egy újabb mély lélegzetet vett. – Szeretlek – suttogta.
Ledöntött az ülésre, és úgy csókolta végig arcom, később pedig a nyakam. Dédelgető karjai körém fonódtak és magához szorított, a kezem, nyaka köré fontam, majd nyakába haraptam.
– Oh, te kis vérengző fenevad – mondta nagy kacagás közepette. – Úgy szeretlek, majd megeszlek kifejezés helyett, nálunk az „Úgy szeretlek, hogy megeszlek” kifejezést kell alkalmazni.
Elengedtem nyakát, és inkább, csókkal akadályoztam meg, hogy nevessen, mert a kocsi is belerengett. Ellazult, örült, hogy ennyire vágyom rá, de láttam rajta, érzi mekkora fájdalmat okozott nekem. De ez engem nem érdekel, a lényeg, hogy él és ezen túl, biztosan, örökre velem marad.
Megijedtem mikor az ajtó kinyílt és valaki lerángatta rólam Jacobot, de hamar megnyugodtam, mikor rájöttem, hogy Rose az.
– Hé, mit csinálsz, szöszi? – mondta Jake feldúlva.
Rosalie nem válaszolt, hanem szorosan átölelte.
– Hiányoztál, te, nagy korcs – borzolta meg Jake haját.
– Na, ne mond, te is nekem, szőkepióca – ölelte át Jake is.
– Jó, mielőtt újabb törések keletkeznek bordáimon, engedj el! – zihált Jake.
– Ah – vett egy nagy lélegzetet már lila fejjel, eddigi megdöbbenésemből ez váltott ki egy nagy kacagást. Rosalie benyúlt értem is és kiszedett a kocsiból és becsapta az ajtót. Majd hírtelen megfordult és berohant a házba. Nem értettük mi történt, olyan gyors volt, hogy észre sem vettük. Mi is utána mentünk, de beleütköztünk egy medvébe, aki megfogta Jacobot és a karjánál fogva a kanapéra lökte és ő is leült, vele szemben.
– Te komolyan szembeszálltál Demetrivel? Nem vagy semmi, milyen volt, tényleg feladta?
– Igen, semmiség volt, de amúgy félelmetes – borzongott meg Jake.
– Tiszta extázis, én is kipróbálnám, jössz velem egy körre, csak mi ketten, most?
