22. (part.2)

Jeee újra itt vagyok vidáman és boldogan

hoztam nektek a 22. feji második részét.

Bár nem sok kedvem volt mert szomorú vagyok amiatt

hogy semmi jelét nem látom annak hogy akárki is olvasna

de nem adom fel. Továbbra is várom a komikat mert a remény 

hal meg utoljára szóval várni érdemes. 

Ne felejtsétek a jobb oldali bannert a blogversenyről! 

Katt...Katt...Katt

Legyetek jók. Jó olvasást! 

Pusszancs Tiszti

(Crash)

Hah, még hogy farkasok és vámpírok, bevésődés meg védelem. Te jó ég, sok ez kicsit egyszerre. Nem bírom elhinni, hogy egy ilyen széplánynak, mint ő, dilisnek kell lennie. Felfoghatatlanul rossz érzésem volt, amiért ott hagytam őt egyedül, de tényleg annyira durva, amit mondott. Azt sem tudtam, hogy most éppen merre tartok, tudom, hogy el fogok tévedni az erdőben, soha nem volt erősségem a tájékozódás, de most kellőképpen féltem is. Mindez akkor mutatkozott meg a legjobban mikor egy hangos farkas vonyítás szegte meg az erdő különleges csendjét. Magam előtt pedig három farkast találtam. Három óriási dögöt, amik mind-mind éhes tekintettel fürkésztek.

– Ne, kérlek, ne bántsatok – hátráltam, de egy faág miatt hanyatt estem és az avarba fordulva zokogni kezdtem.

– Na figyu Crash, haver. Ő ott, akit az előbb cserbenhagytál, az én nővérem. És mivel nem bántál vele méltóan, szőröstől-bőröstől fel foglak falni – kacagott rajtam egy korombeli srác.

– Ne ijesztgesd már te hülye, látod, hogy fél így is, nem kell neked rátetőzni – hallottam meg egy ismerős hangot. Jacob.

– Jake? Te is itt vagy? – kérdeztem.

– Igen, itt vagyok. Egyenlőre jó kedvemben, de nem sokáig. Szóval, pattanj és lódulj bocsánatot kérni Leahtól. Mert ha eddig nem jöttél volna rá, te vagy a bevésődése. Bele fog pusztulni, ha elutasítod.

– De én nem hiszem el, vagyis nem tudom elhinni. Lehetetlen.

– Crash, az istenért – sóhajtott –, vedd észre nem abban a világban élsz, ahol eddig gondoltad. Örülnöd kellene, hogy ilyen sirály családba kerültél, mint mi. Kapd össze magad, mert ha Leahnak baja esik a te lelkeden fog száradni.

– Sajnálom Jake, de nekem ez nem fog menni. Félek tőletek és a vámpíroktól is.

– Milyen érdekes, pedig reggel jót dumáltál velük nem?  Csak akkor még nem tudtad. Tekints rá úgy, mint ahogy előtte, és mivel most ő bevésődött többet nem lesz farkas. Megnyugodhatsz.

Na, végre valami jó is történt. Ha én vele maradok akkor megmenthetem azt a lányt attól, hogy nap mint nap ilyen szörnyé változzon. Íme egy jó pont nekik. De mi lesz velem, a munkámmal és minden mással? Mondjuk ez a lány talán mindennél többet ér. Igazuk van, vissza kell mennem ahhoz a lányhoz.

– Szia, öcsi, sok sikert – intettek utánam a fiúk, miután feltápászkodtam és visszafordultam abba az irányba, ahonnan jöttem. Remélem.

Nem elég, hogy egy amúgy is sötét fenyőerdőben voltunk, még leszállt a köd is, meg nehogy már ne, még alkonyodni is kezdett. Nehezebb tájékozódás az amúgy is béna tájékozóknak.

– Leah – szólítottam meg csendben az erdőt mikor ahhoz a farönkhöz értem, amin ültünk.

De ő nem volt ott. Eltűnt. Felszívódott. Meg az összes szinonima az elment szóra, most felsorolható lenne, de azzal most sajnos nem hozom vissza. A fene sem tudja, hogy hol lehet. Én mégis honnan szedjem? Szimatoljak utána, mint egy kutya. – Beleszippantottam a levegőbe és megéreztem azt a különleges édeskés illatott, ami emlékezeteim szerint pont a Leahé. Nem mintha az én emlékezetemben akárki is bízhatna… De szimatolva – mint egy kutya – útnak indultam a sötét erdőben a lány után, aki engem – ezt a szerencsétlent – választotta ki magának.

Túl bonyolult lett a világ, csak úgy, egy kettőre. Még nem volt időm feldolgozni a történteket. Kizárólag annyival voltam tisztában, hogy Leah belém vésődött és ezért nekem azonnal meg kell keresnem mielőtt valami butaságot csinál.

– Leah, kérlek, ne haragudj – kiabáltam egy fának támaszkodva mikor megálltam pihenni.

Feltámadt a szél. Illatot már nem éreztem sehol, most már csak az ösztöneimre számíthatok… Na akkor én itt ragadtam.

– Leah, nagyon szépen kérlek, hogy bocsáss meg nekem, és gyere ide hozzám – összerogytam a földön és a kezembe temettem az arcomat és éreztem hogy a szemem könnybe lábad. Nem csak a félelem miatt, hanem Leah miatt is, mert egy újabb nőt veszítettem el. Csakhogy ő különbözött az eddigiektől. Ő szeretett engem, még akkor is, mikor én még nem.

– Crash, sajnálom. – hallottam meg a távoli hangot, amit a szél fújt felém. – Ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy véget vessek ennek a szörnyű „átoknak”, ami miatt évek óta csak szenvedek. Te voltál az utolsó esély. De elutasítottál. Ha valami még segíthet rajtam az csakis a halál. Légy boldog Crash...

– Ne, Leah, ne – pattantam fel a földről és azonnal rohanni kezdtem a hang irányába. Nem teheti ezt velem. Nekem is ő az egyetlen reményem. Nekem ő kell. Nem veszíthetem el őt is.

Hirtelen kellett lefékeznem, mert a szikla végénél megszűnt a talaj. Lenéztem a több száz méter mély szakadékba és megborzongtam. Nem csak a mélység miatt, hanem, hogy nem messze tőlem egy hatalmas csobbanás volt hallható és látható is. Ha hülye lennék is, tudnám hogy ez Leah volt. Szóval így vet véget az életének.

– Nem, Leah, nem. Nem leszek boldog nélküled. Szóval ha most nem bírlak megmenteni akkor legalább együtt halunk meg – ordítottam a levegőbe, és a szakadékba vetettem magam.

Óráknak tűnő fagyos zuhanás következett, amitől már most megbénultam, de nem adtam fel. Tudom, hogy a remény hal meg utoljára.

A víz szinte melegnek tűnt mikor belezuhantam, viszont nem volt idő ezen agyalni, úsznom kellett a mélyre, hogy megtaláljam a nőt, akiért képes voltam idáig elmenni. De sehol nem volt akármerre kormányoztam magam, nem láttam mást csak a kék színű vizet és a korallokat. Mélyebbre kellett úsznom a kis buborékok felé, amik reményeim szerint Leah süllyedésének nyomai lehetnek. Úsztam, úsztam, de a levegőm már fogytán volt. Ha nem találom meg egy fél percen belül mind a ketten itt maradunk örökre.

Szürke atléta, piros farmernadrág, hosszú fekete haj. Igen ő lesz az. – Gyorsabb tempóra kapcsoltam és a lány után nyúltam. Átkaroltam a derekát és elengedtem magam. Hagytam, hogy a víz vigyen fel a felszínre, mert nekem már nem maradt erőm.

Mikor kibukkant a fejem a vízből erősebben fogtam magamhoz Leaht, és a part felé kezdtem úszni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam.

Mikor kiértem a védelmet nyújtó homokos partra, sem magammal foglalkoztam, hanem azonnal Leahra vetettem magam és a tanultak alapján újraélesztésbe kezdtem. Harminc mellkas kompresszió és két befújás. Harmadjára kezdtem bele újra, mikor végre egy nagy köhögéssel, kiadta magából a lenyelt vizet és újra levegő után kapott. De én nem hagytam neki, hogy olyan sokáig élvezze az életet adó levegő oltalmát. Ledöntöttem a homokba és egy olyan érzelmes, lágy, romantikus csókban részesítettem, amitől még én is megszédültem.

– Felfogod végre, hogy szükségem van rád – szakadtam el puha ajkaitól.

– Sajnálom, Crash, de én nem tudtam, hogy végül csak megérted.

– Még soha nem találkoztam egy ilyen lánnyal sem mint te. Erre viszont idő kellett, hogy rá döbbenjek. Te pedig ez idő alatt képes voltál leugrani egy szikláról és kis híján megölni magad.

– Azt hittem örökre itt akarsz hagyni. Nekem te vagy az utolsó reményem, hogy kilépjek ebből a falkából és végre normális emberi életet kezdjek.

– Örömömre szolgál, hogy ilyen nagy megtiszteltetésben van részem, hiszen én lennék az a nemes személy, aki megkapta kegyed törékeny bájait – vetettem be költői énem egy kis puhításra. – Akkor hát legyen ezentúl, miénk az örökkévalóság kedvesem.

– Szeretlek.

– Én is, nagyon. – Csókoltam meg már sokadszorra a nyakát. Majd újra az ajkaira tapadva a magunkévá tettük ezt a percet. Pillanatot. Órát.