Új történet 2. fejezete - Rejtély

 Most is szívesen, szeretettel várom és olvasnám a véleményeteket. A múltkoriak is nagyon jól estek. 

Mindenkinek Boldog, békés karácsonyt kívánok és Legyetek olyan kedvesek, hogy engem is megleptek egy hatalmas ajándékkal :) Hiszen nekem a kritika mindennél többet jelent!

Puszi minden kedves olvasómnak.

Sziasztok

Tiszti

Öt nap telt el, mióta megismertem Rejtélyt. Öt kegyetlen, próbálkozásokkal teli hosszú nap. De persze, minden hiába való volt. Tényleg, mindent megakadályozott. Szívenszúrás, fejbelövés, árokba hajtás. Minden próbálkozásom hiába való volt, ugyanis Rejtély, olyan jól intézte a dolgokat, hogy minden akció után az ágyban találtam magam, egy ugyanolyan fényes reggelen, ahogyan előtte. Ami nem jelent mást, minthogy, még mindig kilenc nap van hátra ahhoz, hogy végre láthassam a valódi énjét.

- Üdvözletem kitartó barátnőm - szakította félbe gondolatmenetem Ő.

- Nahát, kit látnak szemeim, Rejtély, hát mi szél fújt erre? - kérdeztem gúnyosan.

- Nagyon vicces vagy, June, igazán, de már megmondtam, hogy az én nevem Anil.

- Igen, tényleg, már emlékszem. Csak tudod a nevek általában, egy személyhez tartoznak, te pedig nem vagy annak mondható. Majd ha láthatlak, akkor esetleg szólítalak a neveden - dacoskodtam ellene.

Hallottam, hogy fújtat egyet, majd inkább csendben maradt, gondolom, érezhette, hogy nagyon nem vagyok jó állapotban. Reggel teljesen kikészített, és azt hiszem ezt egy ideig még emlegetni, fogom neki. Ha tetszik, ha nem.

- Angyalom, de hát már ezerszer meg ezerszer bocsánatot kértem, el sem hiszem, hogy még mindig nem értetted meg. De akkor beszélgessünk, mondjuk, rendelhetnél egy pizzát, igazán éhes vagyok, és amellett szépen tudunk társalogni, kedvesem.

- Hogy micsoda? Te mégis hogy tudsz enni pizzát? Viccelsz velem? – hitetlenkedtem. De végül is jó ötletnek tartottam a  rendelést, úgyhogy, akár eszik akár nem, én rendelek.

- Sok lehetetlen, megmagyarázhatatlan dolog van velem kapcsolatban, viszont hidd el, mindenre kapsz választ.

Nem foglalkoztam a további dumájával, inkább elővettem a telefont, és rendeltem magamnak két pizzát. Mikor Rejtély végre befogta, nyugodtan tudtam gondolkodni, annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy minden gondolatomat lát. Titokban kérdéseket tettem fel neki, annak reményében, hogy végre kapok is rá választ. De persze nem érkezett. Pont úgy, ahogy eddig sem.

Perceken belül megérkezett a várva várt pizza, melyet egy viszonylag helyes, de morcos srác hozott ki. Eleinte még aranyos volt, és olyan áhítatos szemekkel bámult, sőt mi több kedvezményeket is adott, a következő pillanatban pedig már, úgy éreztem, hogy legszívesebben a képembe kente volta a kezében tartott pizzákat. Persze magamban, ezt is meg tudtam magyarázni. Anil féltékeny, és bár fogalmam nincs milyen képességei, vannak még, tudtam, hogy egész további életemet befolyásolni fogja szerény személye.

Mikor már a második szelet pizzát is legyűrtem a torkomon, akkor hallottam, hogy Rejtély egy hatalmasat sóhajt, melytől a hideg is kirázott, annyira megijesztett.

- Köszönöm - hangjából sugárzott a megkönnyebbülés.

- Mégis mi a fenét? Most komolyan azt akarod mondani, hogy ettél a pizzából? - nevettem fel a hitetlenségtől.

- Nem, a pizzából valóban nem ettem. Kizárólag belőled.

Mondanom sem kell a falat menten a torkomon akadt, és fuldokolva kapkodtam levegőért, mert ha valami már túlzás, akkor ez pont az. Mi ez, vámpír, vagy valami lélekporszívó??

- Mi volna, ha végre elfogadnád, hogy nem az vagyok, akinek látszom?

- Már megbocsáss, de még véletlenül sem látlak, szóval ki vele, miről beszélsz?

- Megmagyarázom - szólalt meg nyugtatóan, és ettől pillanatok alatt újra rendbe jöttem. - Na szóval, amit az előbb mondtam, az teljesen komoly. Az energiádból táplálkozom, és mivel már régóta nem ettél nem volt elég energiád ahhoz, hogy nekem is jusson belőle. Ezért kértelek meg, hogy rendelj valami olyat, amit láthatólag meg is ettél volna. Feltöltődtél energiával, és így én is rendben vagyok most már, és tudok válaszolni a kérdéseidre. Eddig azért nem tudtam, mert ha kifogy az energiám, visszakerülök a semmibe, és fogalmam nincs, hogyan találok vissza. Márpedig, a beszéd és a mozgás, eszméletlen mennyiségű energiát emészt fel. Meg persze, ki vigyázna rád, ha én visszakerülnék, oda ahonnan jöttem?

- Őrangyalom - nevettem el magam, búskomor hangja hallatán.

- Ez már egy fokkal jobb, mint a Rejtély. De nem vagyok az őrangyalod, csupán ahogy mondtad, egy személy, aki megkeseríti az életed, és még fogja ettől jobban is.

Bár tudtam, hogy e szavak igazak, és én vágtam fejéhez, most már, mégis fájtak. Rá kellett, hogy döbbenjek, ő az, aki életben tart. Nélküle tényleg pokol az életem. Viszont mindezt nehéz lett volna még elmondani neki, és inkább fontosabb dolgok felé tereltem a témát.

- Szóval ki vele. Várom a válaszaidat - jelentettem ki, és tovább ettem a pizzát, viszont most már teljesen más érdekkel. Hiszen, immár tudom, hogy nem csak magamat kell ellátnom, hanem az én másik felemet, mondhatni az épp lelkemet.

- 1992 december 9. viszonylag enyhe téli idő volt, épp ezért a haverjaimmal csavarogni indultunk a városban. Késő este hajléktalanok támadtak ránk, és még a többiek  tudtak menekülni engem megkéseltek és meghaltam - hangja elcsuklott, majd elhallgatott.

Szóval halott. Igénybe kellett vennem egy kis időt mire fel fogtam, hogy végül is, egy halott sráccal beszélgetem, és töltöm mindennapjaimat. Egy szellemmel. De nem akartam ennyinél leragadni, hiszen igaza van, ha minden kis apróságon kiakadok, akkor nem jutunk tovább, márpedig úgy érzem, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami következni fog. Így lenyeltem a félelmem és továbbléptem.

- Sajnálom, de akkor, mégis hogy kerülsz ide? Van túlvilág?

- Nyugalom, June - nevette el magát - , igen, van túlvilág. Pont, úgy ahogyan az emberek képzelik. Mennyország és pokol, csak nem pont, így hívják őket. Amiért én viszont még itt vagyok pont ez a két világ okolható.

- Mesélj, kérlek, mert ez még mindig zavaros - kértem, mikor ismét abbahagyta.

- Azon estén borzalmas összecsapás tört ki miattad a túlvilágon. Ezért én nem juthattam tovább egyikbe sem. Ott maradtam a semmi, kellős közepén.

- Miattam?

- Igen. Azon napon születtél meg te. Kutatásaim során rátaláltam a csata okára. Egy ősrégi jóslatra találtam, melyben az áll, hogy ezen napon, húsz év múlva, June Zinai az akkor este született leány, lesz az, aki véget vet a pokol és a mennyország közti viszályoknak.

Na mit mondtam, mégis hová ettől rosszabbat. Jóslat, melyben az szerepel, hogy halálos csatát kell vívnom egymagam két világgal. Mondhatni hihetetlen, de annál inkább rémisztő.

- Ezért akadályoztad hát meg halálom?

- Igazából majdnem-hogy elkéstem. Láttam, amikor küldöncöket küldtek az elpusztításod érdekében, és én azonnal elkezdtem dolgozni azon, hogy miként térhetnék vissza a földre. Mikor megtudtam, hogy téged nem sikerül megölniük, csak a családod, extra tempóra kapcsoltam és küzdöttem érted, és mondhatni, hogy az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy, hogyha a lelkedre kapcsolódom, eljöhetek rád vigyázni. Viszont az a látvány, ami akkor fogadott igazából az agyvérzést hozta rám.

- Bocsáss meg - pirultam el, szégyenemben.

- Inkább te, hiszen alig hogy sikerült megmenteni téged a haláltól. A nagy készülődésben nem tudtam eléggé figyelni rád, és arra, hogy mire készülsz.

- Miért? Előtte figyeltél? – Ó magán élet, de jó hogy eddig hittem benned.

- Hát igen, az egész életed végigkövettem. És itt az ideje, hogy bevalljam, a gyerekkori baleseteidnek kilencven százalékát, nekem köszönheted.

Hangosan felnevettem, hiszen sejtettem ennek okát, de meg sem szólaltam, tovább hallgattam Rejtélyt, hogy még több titkot fedjen fel előttem.

- Igen, valóban gyűlöltelek, amiért miattad kerültem a semmibe, teljesen egyedül. De miután a kutatások alapján rájöttem, hogy te leszek az, aki segíthet az egész emberiségnek, csak figyeltelek és vigyáztam rád. Majd... - hagyta függőben a mondatot és ahelyett, hogy folytatta volna, új témába kezdett: - Hogy érzed magad mindezek után?

- Igazából, van mit megemésztenem. Az egész eddigi elképzeléseim, hogy átlagos, semmirekellő gyerek vagyok, most azt hiszem szerte foszlott. Ám még most sem értem, hogy mi lesz december kilencedikén.

- Igazából addig el sem árulnám neked, még nem látsz, hisz kíváncsi lennék, hány ütést mérnél ki rám, mikor megtudod, de ahhoz, hogy felkészítselek, kénytelen vagyok erre.

- Ööö, ettől rosszabbul már nem is kezdődhetne - szakítottam félbe.

- Hát igen. Ahogyan már elmondtam, te valamiféle megmentő leszel. Még fogalmam nincs, hogy, és miként, de valahogy megakadályozod, hogy a túlvilágon továbbra is csak a viszályok álljanak fent. – Hát ezt eddig is tudtam, valami újat? Rejtély kérlek!

- De hát ahhoz, hogy kapcsolatba léphessek a túlvilággal, meg kellene, hogy haljak nem?

- Nem! – Olyan gyorsan vágta rá, hogy még levegőt sem tudtam venni a mondat végén. - December kilencedikén, velem együtt elhagyod a földet, és jössz velem a semmi földjére.

Csendben maradt, és perceken belül meg sem szólalt, már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van, de mielőtt "keresésére" indultam volna, kimentem a konyhába egy pohár vízért. Mikor visszaértem és leültem akkor ijedtem meg nagyon. Rejtély, szörnyű hangos mély nevetésben tört ki, amitől a szívroham háromszor megkerült.

- Neked meg mi bajod lett? - kiabáltam rá.

- Most kellett volna kimérned rám az ütéseket, és mégsem tetted.

- Azért, mert szülinapom alkalmából felviszel a túlvilágba? Nem, azért nem. Mert hiszek abban, hogy eszed ágában nincs visszahozni a földre.

- Erre igazából még nem tudok mit mondani, June. Ez a jövő titka. – Hangulata egy teljes fordulatot vett, sugárzott belőle, hogy előre gyűlöli, amit tenni fog, még akkor is, ha rajtam a vágyódást látja ez iránt.

- Eddig azt hittem a jövőbe látsz.

- Igen, valóban, de vannak dolgok melyekre, azért még én sem vagyok képes.

- Na, ha már itt tartunk, mesélhetnél nekem erről a sok képességről.

- Igazából, fogalmam nincs, hogy mennyi képességem van, az évek során egyre többet fedeztem fel. Viszont biztos van még több. És mindezek a képességek, megtalálhatók a túlvilágon is.

Rejtély, rengeteg fontos információt mesélt el nekem aznap este. Sőt, a családjáról is megtudtam néhány információt. Elmondta részletesen, hogy mi történt azon az estén mikor meghalt. Mesélt azokról az évekről. Rólam, hogy milyen voltam kicsinek. És a világról, melyet hamarosan meg kell, hogy mentsek. Mert mindaz, amit eddig gondoltunk, annak csak egy töredéke igaz. Valóban vannak ezek a helyek, de még csak közel sem járnak a boldog, békés nyugalomhoz. Én viszont lehetek az, aki végre akár a minden rossznak elmondott poklot is nyugodt környezetté tudom varázsolni. De persze nem valami hókuszpókusszal. Elképzeléseim szerint szörnyű hosszú idő lesz ez a kilenc nap. Rejtély szerint lesz  közben meglepetés  a végén pedig hatalmas fájdalom, majd remélhetőleg boldogság. Ezek viszont feltételezések, elképzelések, melyeket mind befolyásolnak tetteink. Ami azt jelenti, akár egy rossz mozdulat, és egy csapásra összegabalyodik az egész jövő. 

- Köszönöm ezeket, remélem holnap még több információra, tehetek szert. De most fáradt vagyok. Elmegyek aludni, mert már megöl a kíváncsiság, hogy mi lesz holnap, hisz még eddig nem sikerül megélnem, viszont egy valamire, még adhatnál választ! Méghozzá arra, hogy mégis miért játszottál félelmetes kaszást, amikor „megakadályoztad”, hogy meghaljak?

- Azt hittem, erre nem térünk majd ki. – Hangjából hallatszott, némi megbánás. – Csupán azért, mert meg akartalak félemlíteni. Ideges voltam és feszült is a késés miatt, és bár semmi közöm nem volt a szüleid halálához, mégis próbáltam azt a szerepet eljátszani, mert azt reméltem, hogy a bosszúállás felülkerekedik majd az öngyilkossági hajlamoddal. Na igen, ha már itt tartunk, ugye végre felhagysz az öldökléssel? – Nem is értem miért kérdezte meg, sugárzott belőle, hogy tudja a választ, mégis pontosítani akarta, tőlem szerette volna hallani, amire vágyott. Én pedig megadtam neki.

- Igen felhagyok, de csak a kedvedért, Anil.

Hírek az új történetről.

Mivel többen jeleztétek, hogy jó történet, és szeretnétek a folytatást olvasni én megírtam. Külön blogot egyelőre nem alakítok neki. Szeretném, ha továbbra is kapnék visszaigazolásokat a történettel kapcsolatban. Bármilyen kritikát szívesen fogadok. Most pedig akkor egy részletet a második fejezetből. :)

- 1992 december 9. viszonylag enyhe téli idő volt, épp ezért a haverjaimmal csavarogni indultunk a városban. Késő este hajléktalanok támadtak ránk, és még a többiek tudtak menekülni, engem megkéseltek és meghaltam - hangja elcsuklott, majd elhallgatott.

- Sajnálom, de akkor, mégis hogy kerülsz ide? Van túlvilág?

- Nyugalom, June - nevette el magát. - Mindent sorjában. Igen, van túlvilág. Pont úgy, ahogyan az emberek képzelik. Mennyország és pokol, csak nem pont így hívják őket. Amiért én viszont még itt vagyok pont ez a két világ okolható.

- Mesélj kérlek, mert ez még zavaros - kértem, mikor ismét abbahagyta.

- Azon estén borzalmas összecsapás tört ki miattad a túlvilágon. Ezért én nem juthattam tovább egyikbe sem. Ott maradtam a semmi, kellős közepén. 

Hát remélem tetszik ez a kis részlet. És az egész fejezetet pedig hozom nektek a jövőhéten, de most még van pár felületi hibája amit mindenképp javítanom kell. Addig is Puszi mindenkinek, komi pedig persze jöhet :))

Nikita A.

Kérés! - Új történet

Sziasztok. Tudom, hogy igazából nagyon gonosz vagyok, de készül az új fejezet. Csak közben megalakult a fejemben egy új, teljesen eltér ettől a műfajtól.
Szeretném ezt nektek megmutatni, és megkérdezni, hogy van-e értelme folytatni?
Kérlek csak pár pillanatot szánj rám, és írd meg, hogy milyen. Köszönöm.

Érzelmek nélkül

Oltári bulinak voltam részese, egy csodálatos, italokkal és érzésekkel felfűtött, durva bulinak. Emlékszem, hogy Tina úgy rángatott ki, hajnali három órakor a bárpult mögül, ahol épp egy helyes szőke sráccal voltam, mélyen elfoglalva. Mondanom sem kell, úgy bűzlöttem az italok szagától, hogy még én is undorodtam magamtól. Ezért kicsit féltem haza menni, de legfőképp, azért, mert már öt órája otthon kellett volna lennem. De én mégis ott voltam, és szégyenteljes dolgokat műveltem illuminált állapotban. Viszont az úton hazafelé szerencsére kitisztult a fejem, és tudatomnál voltam mikor beléptem a házba, mely annak ellenére, hogy rettentő késő van, teljes fényárban úszott. Ez megrémisztett, hiszen tudtam, hogy előbb vagy utóbb mindenképp kapni fogok, amiért nem jöttem haza időben, na de arra, hogy megvárnak, és ott helyben megkapom a magamét arra nem számítottam. A hatalmas probléma az, hogy nem szüleimtől kaptam meg a hatalmas csapást, hanem az élet vágott hátba.

Amint beléptem az ajtón, és átverekedtem magam az előszobán, amely teljesen fel volt dúlva, életem egyik legszörnyűbb látványa fogadott. Mely az óta, percenként jelenik meg a fejemben és kísért. Aaron a kilenc éves kisöcsém, édesanyám hófehér kihűlt testét átkarolva, a saját vérében feküdt, édesapám pedig egy fegyverrel a kezében feküdt holtan anyáéktól alig öt centire.

„A család, mely a halálba is együtt távozott” – mondhattam volna. De valami nem stimmelt, mivel én itt ragadtam. Jót szórakoztam, még a családom eltávozott az élők sorából. Én nem voltam itt, engem itt hagytak egyedül a nagyvilágban. Pedig én hozzájuk tartoztam, meg kellett volna várniuk, nem lett volna szabad ezt tenniük velem. De hiába ez a rengetek, sokszor átgondolt szó, az igazság az, hogy én késtem le ezt a vonatot, mert minden más, fontosabb volt aznap este, mint a családom.

Mostanra pedig minden megváltozott. – Megtöröltem könnyes szemeimet a szörnyű emlékek újrajátszása után, majd kiszálltam az autóból, és virággal a kezemben elindultam a temető kapuja felé.

Rettenetes érzés kerített magába, amint megláttam a sírt, melyre tegnap késő délután helyezték fel a márványlapokat. Az elszáradt, viharverte koszorúk a sír mellett szanaszét hevertek, és az egész olyan elhagyatottnak tűnt, annak ellenére, hogy még csak egy hete ennek az egésznek.

– Elnézést kérek, Zinai kisasszony, hagyja csak, ez az én dolgom – szólított meg a gondnok. Ahogy végigmondta, azonnal nekilátott a szemét eltávolításának, én pedig segítettem neki, és megtakarítottam a fekete márvány azon részét, melyre családom tagjainak neve volt vésve. Aaron Zinai, Nikita Zinai és édesapám Josh Zinai. Az arany festék pora, az újamon csillogott, miután végigsimítottam, e nevek során, és egy kitörni vágyó könnycsepp is megjelent szemem sarkában. Nem volt miért elrejtenem gyengeségem, egy fiatal összetört lány vagyok, immár család nélkül, és bár a gondnok mellettem állt, én a sírra borultam és halk zokogásba kezdtem.

„Miért?” – jelent meg a sokszor feltett kérdés újra. Választ viszont nem kapok, sem tőlük, sem a rendőrségtől. Ki akartak rabolni, mert gazdagok voltunk, ők pedig meg akarták akadályozni…ennyi a feltételezés, semmi több. Nyomozás lezárva.

De hiszen mit várunk, csupán egy bevándorló család voltunk, akivel senki nem foglakozott soha, és ezen túl sem.

– Tudod, anya, soha nem bírtam elviselni a magányt, és ez nem változik meg ezen túl sem – felálltam, megigazítottam ruhám, majd a virágot a vázába raktam. – Ma éjjel pedig újra találkozunk. Ígérem. – Könnyes szemmel, és már átázott ruhával hagytam el a temető kertet, és innentől kezdve, kizárólag csak az tartotta a mosolyt arcomon, hogy ezen éjszakán, újra együtt lehetek családommal, hisz itt nekem nélkülük, már nincs semmi keresnivalóm. Nekik és nekem is, így lesz a legjobb, sőt mi több, a legeslegjobb.

Ahogy beparkoltam a garázsba, még azon is el tudtam mosolyodni, hogy annak ellenére, hogy tudom, soha többé nem ülök be ebbe az autóba, benne hagyom az ásványvizem és a többi kisebb dolgaim, pont, úgy ahogyan szoktam. Régen is így tettem, hisz tudtam, hogy suli után még minimum tízszer fogok ebbe a kocsiba beülni, és elmenni itthonról. Bár tudtam, hogy ez már nem lesz így, mégis ugyanaz a nyugalom árasztott el, még mindig.

Lezártam az autót, de hogy ne legyek olyan átlagos, a kulcsot ledobtam a földre, és úgy sétáltam fel a házba. Mely halálos csendbe és sötétbe burkolózva ölelt magához, amint bezártam magam mögött a bejárati ajtót.

A rendőrök által felfogadott takarítók, teljesen visszaállítottak mindent, amit a betörők felforgattak, egyvalamire viszont ők sem voltak képesek. A halál és a vér szagát nem tudták eltűntetni, az még mindig ott keringett a levegőben, és kísértett. Gyomrom görcsbeszorult, ahogy beléptem a konyhába, és bár semmi jele nem volt a múltnak, mégis láttam mindazt, amit akkor este, és ezen helyeket messziről kerültem ki, és bár hülyén nézett ki, mégis sasszézva jutottam el a hűtőig, ahol a bejárónőnk által összevásárolt temérdek mennyiségű ételt találtam. Ezek láttán, még az étvágyam is elment. Az órára pillantottam és mivel magamban eldöntöttem, hogy már úgy is teljesen mindegy, a padlásfeljáróhoz sétáltam.

Felkapaszkodtam a létrára, de egy pillanatra meg kellett állnom, mert ezernyi emlék rohamozott meg, amikor a virágokkal kifestett létrát megfogtam.

„– June, merre vagytok – hallottuk édesanyám kétségbeesett hangját, de mi csak kuncogtunk Aaronnal, aki akkor még csupán három éves volt.” Emlékszem akkor voltunk fent először a padláson, és apa meg is tiltotta, hogy többet feltegyük oda a lábunk. De mi mégis felmentünk, sőt be is rendeztük magunknak. Az volt a mi saját kis birodalmunk, és egyszer Aaron, amikor már fent mindennel végeztünk, nekiállt, és a létrát is kidíszítette különböző mintákkal, és most is az a sok padláson töltött nyári szüneti este emléke rohamozta meg agyam.

Mikor felértem, nem az a látvány fogadott, amelyre igazándiból számítottam. Be kell, valljam tényleg régen jártam itt, épp ezért, arra számítottam, hogy Aaron az egészet átrendezte a saját kedvére, de nem. Ugyan ott volt a régi, kedvenc bandám posztere, ahol hagytam és a rózsaszín masnikat, sem távolította el. Pedig tudom, hogy még a halála előtti estén is fent volt. Kérte, hogy menjek fel, mert mutatni akar valamit, de nem tettem. Így akkor nem tudtam meg, hogy mit akart, viszont itt, most szembesültem vele.

Tudtam, hogy rettentő jó kézügyességgel rendelkezett, de amint megpillantottam a festővásznat, minden eddigi elképzelésem szertefoszlott. Öcsém engem festett le, de az a lány, bár láttam, hogy engem ábrázol, mégis tudtam, hogy az, aki itt áll és az, aki le van festve, kettő teljesen különböző személyiség. Az a lány ott egy réten guggolt hosszú szoknyájától nem lehetett látni a lábit, de mosolya és kitárt karjai idegenek voltak mostani énemhez képest.

A képet látva, egy csomó érzés kerekedet fel bennem, de a legerősebb a gyűlölet volt, és az is magam iránt.

Legszívesebben valami szörnyű dolgot tettem volna azzal a festménnyel, de szerettem volna magamnak is fájdalmat okozni, úgy ahogyan a szüleim is fájdalommal haltak meg, nekem is pont úgy kell. Magam felé fordítottam a képet majd vele szembe elhelyeztem egy széket. Felálltam rá, és a kezemben lévő kötelet a legközelebbi gerendához kötöttem. Jó párszor leellenőriztem, hogy mennyire erős, és mikor megbizonyosodtam tökéletességéről, leszálltam a székről majd a kötél másik végét vettem kezembe. Próbáltam visszaemlékezni a tegnapi videóra, melyben a hurokkötés tanítják, és annak alapján igazítottam a kezemben lévőt is. Tökéletes lett. Egy picit még büszke is voltam magamra, így utoljára, de persze még nem tudhatom mi vár rám ezek után. Újra felálltam a székre és szembefordultam öcsém által festett képpel. Beledugtam fejem a hurokba, majd elmormoltam egy imát magamban, annak reményében, hogy találkozhatok a szüleimmel a túlvilágon, már persze ha az, létezik egyáltalán.

Még egyszer utoljára jól megnéztem magamnak a képet, megengedtem magamnak még egy utolsó könnycseppet, majd kirúgtam magam alól a székét.

Nyakamon megszorult a hurok, de visszatartottam lélegzetem, vártam a nyugodt és biztos halált.

Másodpercek teltek, és úgy fogyott el az éltető levegőm is. Elkezdtem visszaszámolni tíztől, bár nem tudtam végül meddig is jutok el.

Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. Négy. – Összeszorított szemmel voltam, így nem láttam, hogy ki és miért, de már csak arra eszméltem fel, hogy egy halk puffanással földet érek.

Automatikusan hatalmas mély levegőtért kaptam, majd körbenéztem a szobán, és mivel nem volt ott senki, saját magamat kezdtem szidni, amiért ilyen bénán oldottam meg az öngyilkosságom.

Kezembe vettem a kötelem végét, és felháborodva tapasztaltam, hogy a kötél nem elszakadt, hanem szabályosan elvágta valaki.

Dacosan felálltam a székre és újrakötöztem az egészet, de alig kezdtem bele, mikor egy sötét árny elsuhant előttem, és a kezemben tartott kötelet újabb három darabra szabta.

– June, June, June. Ne légy buta, kedvesem. Nem gondolod, hogy ha halálodat szeretném, már meghaltál volna a családoddal együtt? – hadarta a számomra érthetetlen szöveget, a még mindig ismeretlen és láthatatlan személy.

– Fogalmam nincs, miről beszélsz. Ki vagy te és miért akadályozod meg, hogy boldog legyek?

– Mert nem érdemled meg – vágta hozzám, érzelemmentesen.

– Hogy mondtad? – ugrottam le a székről.

– Ahogyan hallottad kedves. Neked velem kell jönnöd.

Alig bírtam elhinni ezt az egészet, vagyis nem tudtam eldönteni, hogy ez még a valóság vagy már valahol félúton vagyok, valahol a pokol és a mennyország között, és ez a valaki, megakadályozza, hogy a szüleim után a mennybe kerüljek.

– Hogy ne ringasd magad tévhitekbe angyalom, még a valóságban vagyunk, nem haltál meg és nem is fogsz. Attól kicsit nehezebb dolgok várnak rád, ennyire könnyen még semmi nem történt az életben, és akár hiszel nekem, akár nem, nem is fog! – jelentette ki, immár a hátam mögül, de persze mikor megfordultam, egy árva lélek nem volt még a közelben sem.

– Hol vagy? És végre megmagyaráznád, hogy mi ez az egész, mert kezdek agybajt kapni! – dühöngtem, erre ő pedig hangosan felkacagott.

Nevetésének hangja idegennek hatott a hideg padláson egyedül, és ez még feszültebbé tett. Viszont, mivel számomra láthatatlan, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak várni a magyarázatra, ami elég nehezen jött, ráadásul fájdalmasan lassan.

– Mond csak, June…mikor van a születésnapod? – Számomra ez a kérdés, nem csak hogy jelentéktelen, de még meglepő is volt. Viszont annak érdekében, hogy közelebb kerüljek a titokhoz válaszoltam ismeretlen zaklatómnak.

– December kilencedikén. De mit számít ez neked?

– Oh, ez több mint nagyszerű. Pont tíz napot kell várnod arra, hogy láthass. Látod, az nem is olyan sok. Azért mégiscsak én vagyok az időzítések királya. – Hangjából pontosan kivehető volt a dicsőség. Komolyan gondolta, és ez kész vicc.

– Te pedig úgy gondolod, hogy én még tíz napig tengek-lengek a világban, csak azért, mert a tízedik nap végén láthatlak téged? – kérdeztem cinikusan.

– Nem gondolom, édesem, hanem tudom. Sőt mi több, előre látom! Kemény fába vágtam a fejszém, az egyszer biztos, de te sem jártál jól, hogy engem fogtál ki, mert én, még makacsabb vagyok, mint te.

Akaratom, és a körülmények ellenére is, egy régen hallott kacagás tört fel belőlem. Annyira röhejes volt már ez az egész, hogy már én sem bírtam. Hihetetlen, már egyáltalán az is, hogy szóba állok a semmivel, aki ráadásul megtiltja, hogy megöljem magam.

– Ebben a világban, már meghalni sem lehet nyugodtan?

– De. Csak nem most, és nem te. Itt pontot tennék a dolgok végére, és szeretnélek, kedvességképpen felkészíteni arra, hogy hiába bármely próbálkozás, te itt sem kilencedikéig, sem utána nem fogsz meghalni. Én garantálom neked.

– De azért lennél olyan kedves is, hogy elmagyaráznád, mi vagy te, és mi közöd a családom halálához? – Igazából még én is rettegtem a választól, és legszívesebben ezt a kérdést most azonnal visszavontam volna, de sajnos már késő volt.

– Nekem semmi. – A megkönnyebbülés villámcsapásként futott át rajtam. – Neked viszont annál több.

Üdv. Nikita Annabell - Tiszti

Lécci Lécci, csak egy percet kérek!