2011. augusztus 2., kedd

Nyugalom a köbön

Hát sok-sok idő után újra itt vagyok és
gőzerővel dolgozom a fejezeteken
itt van a 19. és hamarosan hozom a következőt
Puszi mindenkinek, jó olvasást, ne feledjétek,
szavazzatok az ősz blogján rám! Köszi!
Jó olvasást!
Tiszti


(Renesmee)

Sokkal jobban éreztem magam mikor végre Emmett felébredt a sokkból, ugyanis Carlisle arra a megállapításra jutott, hogy egy vámpír igenis kerülhet olyan állapotba, és Em bele is került. Viszont akkor a fejében olyan dolgok történtek, amikről senki nem tud kivéve apát és ő magát. Én pedig csak ember vagyok, szóval iszonyat kíváncsi, úgyhogy ki kell szednem valakiből, mert belepusztulok. De talán az most jobban fáj, hogy négy fontos embert vesztettünk el a csatában, melynek még erősebb kifolyásai lettek. De legjobban Elezar és Carmen halála tört le mindenkit, főleg a lányaikat. Mindig is szüleikként szerették őket, és most, hogy meghaltak, csak négyen maradtak. Viszont a szerencse az, hogy ez a négy ember, vagyis vámpír, olyan összetartó, hogy csak reménykedni tudunk a legjobbakban. De szegény Carlisle most már azon felül, hogy Arót megölte, és rosszul érezte magát, még bűntudata is van, mert ő hívta őket ide, és most attól fél, örökre vége ennek a régóta, jól ápolt kapcsolatnak. Nekem meg nem elég, hogy a Cullen család felől kapom a gyötrelmes érzéseket még Jacob is törött állapotban van. Ő is két emberét vesztette el, de talán, sokkal, de sokkal jobban fáj neki a veszteség, mint a Denali testvéreknek. Ugyanis náluk még szorosabb az összetartás, és akkor most itt állok én, akinek mindenkin segítenie kellene, hiszen nem tétlenkedhetek, elsősorban szerelmemen kell, hogy segítsek, majd a családom többi tagján is, mivel ez így már kezd a pokolhoz hasonlítani. De mégis, hogyan tudom kihozni ebből az állapotból? Á olyan nehéz az élet, de el kell fogadni, az élet egy örvény, ha valaki nem bírja tartani magát, azt kisodorja, aki pedig nem bírja elviselni a veszteséget, szintén úgy jár. Na de Jake nem járhat így, fel kell, hogy gyógyítsam a lelkét, valahogy segítenem kell rajta.
A Volturi negyed része a végén megadta magát és már itt eldöntötték, hogy ki vezeti tovább a gárdát. Zhijian, Marcus, Demetri lett a vezető. Felix, Kristin, Agatha, Afton, Santiago, Meggie és Heidi élte még túl és ők pedig maradtak a testőrök továbbra is.
 Hosszas tárgyalás után pedig módosultak a szerződések is. Például az egyik legfontosabb, hogy kizárólag a Cullen család, az amely mostantól szabad átjárást kap a La push területén.  – Nem értem mire volt jó, de biztos jól jön majd egyszer.
Marcus megígérte, hogy ők, ezentúl nem fognak minket zaklatni, de azért olyan nagyon nagy törvényszegést ne kövessünk el, mivel nem szeretne erre látogatni többet. Miután ők elindultak haza, ránk hagyták a munka mocskosabbik felét, a takarítást. A négy halott darabjait összeszedtük, és méltó temetésben részesítettük. Elezar és Carmen, Denaliban kapta meg végső nyugalmi helyét, mely temetésen ott voltunk mi is, a farkasokkal együtt. Kizárólag egy családtag hiányzott. Méghozzá Alice. Tudtuk, hogy bűntudata volt, a téves előrejelzés miatt, hiszen ő váltig állította, hogy senkinek semmi baja, csakhogy, mégis megtörtént. Ő viszont egyszerűen felszívódott. Még csak Jasper sem tud róla semmit, de hagy neki annyi nyugalmat, hogy nem megy utána. – Nem tudom, hogy helyes-e ez a döntése, de rossz előérzetem van. A napok lassan teltek és óriási szomorúsággal. Mindenki távozott tőlünk, úgy látszott minden visszaáll a régi kerékvágásba.  – De ez elképzelhető egyáltalán a Cullen családnál? Hmm, á nem. Nagyon, de nagyon úgy érzem, hogy valami, ettől is rosszabb következik, mint ami eddig volt.
– Miért kellett így történnie? – törte meg a csendet Esme.
– A sorsot sajnos nem bírjuk befolyásolni, édesem, ennek így kellett történnie, senki sem láthatta előre – válaszolt Carlisle.
– Sajnos ezt Alice nem értette meg – hajtotta le a fejét anyu is.
– Ne hisztizzetek már, úgy is vissza fog jönni, pár nap, és megint láthatjátok a kis boszorkányt – érvelt apa.
– Na azért meg nézném, hogy hogyan bírnál ki három napot Bella nélkül, úgy, hogy nem tudsz róla semmit – szidta meg Jasper.
Apa nem szólalt meg, természetesen igazat adott Jaspernek, és csak megrántotta a vállát. Megintcsak beült a csend a hatalmas házba és tovább gondolkozott mindenki, hogy mitévők legyünk most.
Carlisle azon gyötörte magát még mindig, hogy – a Denali nővérek megmondták, hogy ők nem haragudnak ránk emiatt, hisznek a sorsban, és tudják, hogy ennek így kellett történnie – mi van akkor, ha csak azért mondták, hogy nyugodtan eljöjjünk, és valamikor támadást indítanak ellenünk.
– Apa, hidd már el, hogy figyeltem a gondolataikat, semmiféle hátsó szándékuk nem volt – szólalt meg apa. – Na, mondtam én, hogy ezen agyal, pedig nem is vagyok gondolatolvasó.
– Nem lehetünk biztosak semmiben, Edward, mindenesetre én bemegyek a korházba, nem bírom az itthoni feszültséget, legyetek jók, hamarosan jövök, ha valami gond van, azonnal hívjatok! – állt fel Carlisle, és vette is a kocsi kulcsot, majd kiszáguldott a házból. A csendes nyugalom is eddig tartott a családban, ugyanis, ahogy Carlisle elment, jöttek helyette tízen.
– Hali skacok – pacsizott Emmett a farkasokkal.
– Szia, életem – kapott karjaiba Jake.
– Szia anyu, ugye tudsz valamivel szolgálni, mert esküszöm, kilyukad a gyomrom – adott Quil puszit Esme arcára.
– Persze, drágáim, gyertek – Ennyi kellett a srácoknak, még Jake is félbeszakította a csókot, mikor a falka megindult a konyha felé.
Követtem őket és az ajtónak támaszkodva figyeltem, ahogy robotszerűen vágódnak le egy-egy székre.
– Olyan éhes vagyok, mint egy farkas – nevetett fel Jared.
Tisztára megvoltam lepődve a hihetetlen vidámságukon, de annyira azért örültem neki, hiszen ezzel csempésztek a házba némi kis hangulatot. Mindenki bevonult a konyhába, apáék a földre ültek. Engem Jake magához intett, így az ölében ültem reggelizés közben. Em és Rose a konyhapulton foglaltak helyet, Jaspernek és Esmének pedig még maradt hely az asztalnál is. Így aztán együtt nevetgéltünk, egészen délután három óráig, mikor végleg abba kellett hagynunk, mert a hűtő kifogyott, ugyanis délben a srácok meg is ebédeltek. Meg amúgy is több farkasnak járőröznie kellet. Jake viszont maradt velünk és levágódott a kanapéra velem együtt, és mintha a farkasok valamiféle mágnesek lennének, vonzottuk magunkkal a többieket is, így megint csak újabb beszélgetésbe fogtunk, csak most kevesebben.
– Hogy érzed magad, Jake? – kérdezte anya.
– Kezdem magam túltenni rajta, hiszen azzal, hogy össze vagyok törve, még nem hozom vissza őket, és Renesmee-t sem szeretném boldogtalanná tenni, mikor ő a legfontosabb számomra – nyomott puszit arcomra a mondat végén.
– Milyen kis érzelgősek vagytok, már lassan felülmúljátok Edwardot is – kuncogott Em.
– Oh, ki kíváncsi Emmett sokk alatti álmára? – vágott vissza apa.
– Nem, Ed ezt nem teheted – pattant fel nagybátyám.
– Mert hogyan akadályozod meg?
– Belelépek abba a nagy szádba, öcsipók, mert ezt megbeszéltük, hogy senkinek sem mondod el.
– Na, jó, de még egy ilyen beszólás, és tutira nem fog érdekelni, mivel fogsz utána bosszút állni, de én elárulom. Ugyan Rose mit szólna hozzá? – vakarta meg állát apa és jót nevetett Em fura arckifejezésén.
Mindezek után csak szórakoztunk és nevetgéltünk, azt tettük, amire már sokunknak szüksége volt, ilyen sok-sok idő után. Mindenki boldognak tűnt. Hála Jaspernek és a farkasoknak.
Viszont Jasper hiába hatott ránk, ő maga nyugtalan volt, és nem is kicsit. Fel s alá kezdett el járkálni a nappaliban, és ismét csak Esme sietett segítségére.
– Nyugi, Jazz, ha nem bírod, menj utána nyugodtan.
– Anya, azt hiszed nem mentem volna már, ha tudnám merre van? De nem tudom, kocsival ment, még az illatára sem bukkantam rá, pedig tegnap több órahosszát kerestem, de semmi.
– Hidd el, remény mindig van, csak bízz benne, hogy visszatér, és akkor kicsit megnyugodhatsz.
– Próbálom, anyu, próbálom, de a lehetetlennel nézek szembe – állt meg egy pillanatra, Jazz.
Esme nagyot sóhajtva dőlt hátra a kanapén és tovább bámulta izgő-mozgó fiát, de immár szótlanul.
– Anyu, felhívhatom Katyt, olyan rég beszéltem vele? – kérdeztem.
– Nyugodtan, édesem – dobta oda az egyik mobiltelefont, én pedig már tárcsáztam is a számot.
– Igen, tessék, ki az? – szólalt meg egy érdesebb hang a vonal túlsó végéről.
– David te vagy az? – kérdeztem vissza, mert feltételezéseim szerint csak is ő lehetett.
– Renesmee, hát te élsz?
– Ja, még megvagyok valahogy – nevettem. – Katy, merre van?
– Zuhanyozni, de mesélj miújság veled, csajszi, rég láttalak.
– Nincs nagyon semmi különös, átjöhetnétek, ha van időtök – ajánlottam.
– Hát, úgy is bulizni indultunk, de így majd beugrunk hozzád és felveszünk, ha van kedved jönni.
– Naná, hogy van, akkor addig el is készülök
– Okés, hozhatnád Jake-et is, meg szeretném ismerni, ha ez nem probléma.
– Jó beszélek vele, addig is puszi nektek, és siessetek – köszöntem el, és le is raktam a telefont.
– Jake – indultam szerelmem keresésére, mert ő időközben elkóborolt valamerre a házban.
– Alszik – jelentette be apa, aki anyával játszott pirospacsit az egyik fotelben.
– Upsz, mindegy. Apa, anya, ha nem bánjátok, akkor én ma elmennék egy kicsit kikapcsolódni Daviddel és Katyvel, elmehetek?
– Persze, kicsim, csak vigyázz magadra – adott engedélyt anya és tovább játszottak.
Felrohantam az emeletre, gyorsan kutattam magamnak egy jó ruha összeállítást – ha Alice látná biztos, hogy leszedné a fejemet – választottam egy táskát, amibe belepakoltam minden fontos apróságot és visszamentem a nappaliba, hogy megvárjam Katyéket.
Tíz perc várakozás után, hangos dudaszó jelezte, hogy itt vannak, én pedig azonnal rohantam és be is vágódtam a kocsi hátsó ülésére.
– Hali, skacok, merre megyünk?
– Amerre az út visz – nevetett David és már nyomta is a gázt.
– Húú, remélem ma kirúgunk a hámból, rég buliztam már, főleg barátokkal, úgyhogy hajrá, én fizetek, ti vezettek – dőltem hátra.
– Na ezt szeretem, ez az igazi Nessei, úgy ahogy mondod, ma túllépünk minden határ, irány Yakima.
Az odavezető út nagy része nevetgéléssel és meséléssel telt el. Meséltek az életükről, a nyaralásról, meg minden apróságról. Kibeszéltük a szex témát is, és minden mást, ami eszünkbe jutott. Oltári jó volt kicsit kimozdulni, felszabadulni, megszabadulni a családi feszültségtől és átadni magam a szabadságnak. Ezzel a két jómadárral, akik talán lököttebbek, mint Em, pedig rajta túltenni igazán nehézkes, de ezek itt előttem… Kész öröm, hogy a hülyeség nem ragályos. – Mi lenne velem, ha az lenne?
– Csajok, pattanjatok itt is vagyunk, üdvözöllek titeket törzshelyemen, a Wild Red Clubban – karolt belénk David, és elindult a bejárat felé.
– Hello, Dav. Hú, te aztán tudsz csajozni, gyertek, bentebb vezetlek titeket – üdvözölt a fiatal srác majd vezetni kezdett fel a lépcsőkön. – Rég láttalak erre, és most csak itt felbukkansz két cicababával, mi ennek az oka, te nőcsábász?
– Fogd be, öcsi! – boxolta vállba a srácot. – Ja igen, ő az öcsém, Crash – mutatatta be. – Ő pedig a barátnőm Katy és ex barátnőm Renesmee.
– Ex? – emelgette meg a szemöldökét Crash, és rám kacsintott.
– Nana, már le is pattanhatsz róla, foglalt a drágaság, de ma estére a tiéd lehet, ígérem – kacsintott David először Crashre majd rám.
– Bizony ám, foglalt vagyok, de ma este teljesen szabad – hajoltam hozzá közelebb, és megérintettem ujjammal az orra hegyét, amitől láthatólag megszédült, de gyorsan összekapta magát, és tovább vezetett, a hangos, dübörgő zene felé.
Először végigfutott az agyamon az a lehetőség, hogy kifordulok innen, hiszen ha ezt Jake tudná, darabokra szedne, na de mégis kitől tudná meg?
– Táncolsz velem, Renesmee? – fogta meg a karom Crash.
– Persze gyerünk – húztam a táncoló tömeg felé.
Hihetetlen módon a dübörgő zene egy lassú romantikus-összebújós számra váltott és mivel Crash, olyan gyengéd volt, hozzásimultam és úgy hagytuk, hogy átjárjon rajtunk a ritmus. A sokadik szám után pedig kimelegedve huppantam le az egyik székre, ahová természetesen követett David öcsikéje is.
– Hihetetlenül jól táncolsz. Tanultál valahol?
– Nem, családi örökségnek tekintem, mert hihetetlenül táncos lábúak vagyunk – Már hogyisne, Rosalie-val tanultam, aki pedig ötven éve iratkozott be egy társastánc csoportba és ott tanult. Na, de ha ezt én így elmondanám…
– Oh, értem, kérsz valami italt?
– Igen, eléggé megszomjaztam a tánctól.
– Josh, kérlek, a hölgynek hozd a kedvencemet, nekem pedig rázz össze valami ütős koktélt. Köszi – intett a pult mögött álldogáló srácnak.
Josh igencsak gyors volt, mert pillanatok alatt elém tolta a sok színben pompázó italt aminek már az illatától is elkábultam, de gyorsan megittam, hiszen nem akartam gyávának tűnni, amúgy is, mit árthat nekem. Kicsit marta a torkom de ez az érzés pillanatok alatt el is múlt és így tovább tudtam élvezni Crash társaságát, aki percről percre újabb adagokat rendelt nekem kedvenc italából.
– Nessie, jól érzed magad? – szakította meg a beszélgetést Crash az egyik pillanatban.
– Aham – szédültem le a székről.
Crash azonnal utánam kapott és kiszáguldott velem a teremből valami iszonyat hideg helyre.
– Renesmee, jól vagy? – rázott meg egy kicsit.
– Teljesen jól vagyok, letehetsz, hagyj egy kicsit élni, kérlek – másztam ki karjaiból, de valamiért az arca rabul ejtett. Azok a gyönyörű nagy kék szemek, ébenfekete haja, édes baba arca, kívánatos ajkai teljesen megfogtak és a következő pillanatban már egybe forrtak ajkaink. Nem ellenkezett, nem szólalt meg, csak magához szorított, és ugyanúgy élvezte ezt a csodálatos csókot, ahogy én. A percek teltek, de a hevesség nem múlt el, Crash lágy csókja még mindig az ajkaimon égett és semmi nem állított meg minket. Csak egy váratlan alak, aki a legrosszabb pillanatban tör ránk, és elrángat Crash meleg öleléséből.