Minden út a ködbe vész

Sziasztok kedveseim! :)

Meghoztam a frisset, kicsit későn, 

de itt van, és kedden pedig jövök 

a következővel. Hamarosan vége ennek

a Volturi korszaknak és jön egy teljesen új

amire, még én sem számítottam :)

Na nem is szaporítom a szót. Jó olvasást!

Puszi mindenkinek! 

Üdv: Tiszti

Hozzánk képest egyáltalán nem voltak sokan. Tény, hogy kicsit többen, de ez a kis különbség senkiben nem keltett félelmet. Amúgy sincs igazán miért félni, anya pajzsa teljesen véd minket. Így mentálisan, senki nem tud bántani. Viszont fizikálisan még igen. Alice, ahogy csak tud, mindent próbál előre megfigyelni, de a farkasok óriási hátrányt jelentenek neki, ahogy én is. Apa is figyeli az összes Volturi gondolatait, hogy minden pillanatban készen álljunk egy lehetséges támadásra.

De egyelőre senki sem mozdult, csak néztek minket és gondolkoztak. Reményeim szerint, azon hogy fogják magukat és hazamennek egyetlen szó nélkül. – Mennyivel könnyebb lenne nekik is, nekünk meg főleg. Miért kell mindig a nehezebb utat választani? Egyszerűen soha nem fogom megérteni, hogy miért kell ez nekünk, jobb lesz ettől, ezentúl békésen tudunk majd élni? Pont mi a Cullen család, az, aki ezen túl nyugodtan, igazán nevetséges. De ha nekik ez kell, sajnos egyikünknek sincs mit tenni. Állunk itt, már sokadszorra a volturi előtt, a különbség viszont annyi, hogy eddig nem történt mészárlás, most pedig fog, vagy mi, vagy ők vesztesként, halottan kerülnek ki innen. Semmit nem kívánok jobban, minthogy a családom élje túl ezt az egész dolgot, hiszen ha baj történne, abba belepusztulnék. Igen, ezt igenis szó szerint kell venni, mert ha bárkinek baja esne, az számomra a pokol lenne, saját kezemmel végeznék magammal, hiszen akkor már nem lenne miért élnem. Óriási családom van, szívem kicsi, de mindenkinek ugyanannyi hely jut benne, mindenkit szeretek. Ha valaki kiesne innen, akkor minden összeomlik, mintha egy vár tartóoszlopát döntenénk le, minden felborul, ha nincs tartás. Ha nincsenek ők, nem létezem én sem…

Caius kegyetlen szemekkel figyelte a farkasok minden mozdulatát. Fogadni mernék, hogy ő lesz az a vámpír, aki Aro után, legelőször meg hal, hiszen ahány farkas, annyi darabra szakad majd szét. Ő az egyetlen, aki a farkasokkal akar azonnal szembe szállni, a többiek – mintha a mi életünkért jöttek volna – minket bámultak, folyton folyvást. Ott volt Jane, aki pedig egyáltalán nem a farkasokért jött, kizárólag értünk, de hát anya bosszúja kegyetlen lesz, remélem. Most is a pajzs leggyengébb pontját kereste, hogy átjutva rajta, kegyetlenül megleckéztessen minket. – Úgyhogy, ha rajtuk múlik, akkor biztos, hogy nem adják fel. De ezt a reményemet, végleg akkor elfújta a szél, mikor Aro elindult felénk, és Carlisle-hoz kezdet beszélni.

– Carlisle barátom, mostanában egyre sűrűbben találkozunk, nemde-bár? – kérdezte Aro.

– Üdvözöllek! – lépett közelebb Carlisle. – Igen, de jelenleg nem miattunk vagytok itt. Amit viszont sajnálok, hogy mi túl jó kapcsolatban vagyunk a farkasokkal, ahhoz, hogy veszni hagyjuk őket.

– Igen-igen, értem, milyen kár, hogy akkor ti is meghaltok – közölte Aro egy gúnyos mosollyal arcán.

– Hát, ha nincs más választás, akkor ezzel kell élni – vágta rá Carlisle magabiztosan.

– Oh, már hogyisne lenne, csak el kell mennetek innen, most azonnal, és hagyni, hogy végezzünk az alakváltókkal, nektek pedig semmi bajotok nem esik.

– Sajnálom, Aro, de ezt nem tehetem, erős szálak fűzik családomat a farkasokhoz.

– Olyannyira fontosak, hogy még nekik is toboroztatok vámpírokat? – kérdezte fancsali képet vágva.

– Most nem én hívtam őket, a Denali klán látogatóba jött hozzánk, és a csata miatt maradtak is. Nahuel bánatában Renesmee-hez látogatott el, de már itt van két hete – füllentett Carlisle, cseppet sem félve

– Szóval, a drága Nahuel bánatában van itt? – nézett az érintett felé, és gyanúsan tekintett végig rajta. – Milyen kár, hogy Huilen nem hagyta elveszni egyetlen fiát – gúnyolódott.

Nahuel kicsit megfeszítette magát, de Jasper rá koncentrálva gyorsan le is nyugtatta. Lehet, hogy akár, azonnal neki ugrott volna. Aro is ezt figyelte, mint minden apró mozdulatot, Alice-re és anyára nagyon sűrűn tekintett birtokolóan, meg akarta őket kaparintani magának. De nem hinném, hogy bárki innen, csak úgy odaadná magát, Aro mocskos bandájának.

– Én veletek nem akarok harcot, de tényleg, ha ti emellett döntötök, akkor nekem sincs mit tennem – rázta meg a fejét Aro.

– Ahogyan már mondtam, családomat erős kötelék fűzi az alakváltókhoz, főleg Renesmee-t – vágta rá Carlisle erélyesebben.

Apa felszisszent egy pillanatra, mi pedig tudtuk, hogy ennek, innentől következményei lesznek. De nem haragudhattunk Carlisle-ra, hiszen már túl feszült, nem gondolta át eléggé, de nekünk, már úgyis mindegy.

– Mégis milyen szálak fűzik Renesmee-t ezekhez az állatokhoz? – nézett végig rajtam.

– Hosszú történet lenne, Aro barátom, és szerintem nincs nekünk erre időnk – mentegetőzött Carlisle.

– Oh, pont ráérek, úgyhogy meghallgatnám ezt a hosszú történetet – erősködött Aro.

– Én sajnos erről nem nyilatkozom neked, de tudom ajánlani Renesmee-t, aki majd elmeséli neked a történteket.

– Renesmee, közelebb jönnél hozzám és elmesélnéd bővebben mindazt, amiről az előbb Carlisle beszélt – intett magához.

Először nem tudtam, hogy mit tegyek, de azzal tisztában voltam, hogy minél hamarabb döntést kell hoznom, hiszen makacsságommal és félelmemmel, akár veszélybe is sodorhatom családomat. Ha kiolvassa eddigi gondolataimat, csak annyit tud meg, hogy Jake a párom és pár hete le is feküdtem vele. Ez még nem lehet akkora probléma. Úgyhogy, oda kell mennem – döntöttem el, és Aro elé futottam.

A kezemet határozottan helyeztem az övébe, és vártam, amíg végez, agyam átturkálásával. Ami elég sok ideig tartott, úgy éreztem, hogy az egészet, attól a naptól folytatta, mikor utoljára itt jártak. Kíváncsi volt az egész gyermekkoromra, fejlődésemre, képességemre, családom látogatóira, változásokra, kalandokra, barátokra, fontos eseményekre. Úgy éreztem nem lesz semmi baj, attól, hogy még ezt megtudja, hiszen ebben semmi törvénybe ütközőt nem talál. De nagyon megijedtem, amikor a reményeim szertefoszlottak. A szemei feketék voltak mikor kinyitotta, és a kezét már emelte volna, hogy pofon vágjon mikor Jake rámordult. Nem tudom, de két érzés futott akkor végig rajtam, a düh, és a félelem. Nem tudtam, hogy melyik az, amelyik erősebb, mert a dühös énem, azonnal nekiugrott volna Aro torkának. Viszont az, az énem, amelyik félt, azt diktálta, hogy magamat összehúzva, kullogjak Jake védelmébe.

Aro viszont visszaejtette a kezét maga mellé – amitől cseppet megnyugodtam – és dühét, szavakban kezdte kifejteni.

– Hogy a fenébe lehettek ennyire mocskos banda? Az a dög belevésődik ebbe a lánykába, és mindez nem elég, még le is fekszik vele. Fúj, undorító, hánynom kell tőletek. Belegondoltatok ti abba, hogy mi születhet egy ilyen kapcsolatból. Jézusom, egyáltalán mit várok én tőletek. Nem is kellene ezen csodálkoznom, mindazok után, amiket eddig műveltetek. Carlisle, nem akarlak megsérteni, de ez a te hibád, te nevelted ilyenné ezeket, a hülye kultúráddal és a felülmérhetetlen békéddel.

– Én sem szeretnélek megbántani, Aro, de a törvényeinkben nem szerepel olyan pont, amely azt tiltaná meg, hogy egy vámpír nem élhet nemi kapcsolatot, akár egy emberrel, akár alakváltókkal – vágta rá Carlisle.

– Oh, miért is lenne, ugyan ki gondolta volna, hogy egyáltalán vannak ilyen erkölcstelen vámpírok, akik megteszik. Arról nem is beszélve, hogy ezek a dögök, ősi ellenségeink.

– Nem, ők nem a hold gyermekei – vágott közbe apa.

– Ne vágj a szavamba, Edward! – ordított.

– Te vagy, akinek döntenie kell felettünk, ha mindezeket te rossznak ítéled, akkor hát ölj meg minket. – Csak így feladjuk, ennyi volt, kész végünk…

– Talán ez életem legrosszabb döntése, Carlisle, de nincs más választásom, elegem van belőletek és a hülye farkasokból – jelentette ki a végzetes ítéletet.

– Ahogy mondtam készen állunk meghalni, csak hagy köszönjünk el szeretteinktől – kérte Carlisle.

Azzal, egy mozdulattal Esme mellett termett. Én pedig először Jacobhoz rohantam, hiszen ő állt a legközelebb hozzám.

Átöleltem nyakát és fejemet beletemettem a hosszú bundájába.

– Örökké szeretni foglak, Jake – suttogtam fülébe, majd elengedtem, és anyához indultam búcsúzkodni.

– Anya, szeretlek – dőltem vállára és sírni kezdtem.

– Tudom, kicsikém, vigyázzatok magatokra, ha mi nem élnénk túl, akkor is legyetek boldogok – mondta anya gyötörten, majd adott egy puszit és eltolt magától.

Elbúcsúztam apától is, aki alig akart elengedni, de Alice elkért tőle, mert ő is szeretett volna méltó búcsút venni tőlem. Emmettet is átjárta a félelem, így csak adott egy gyengéd puszit arcomra majd megsimogatta hátamat, és megígérte, hogy minden rendben lesz.

Újra felsorakoztunk, mivel apa ezt kérte, és szembenéztünk a halállal. Vagyis Aróval, aki hirtelen az erdő felé kapta tekintetét. Mintha megcsillant volna valami kis remény a szemében. Mi is hátratekintettünk, és megpillantottuk a három fekete alakot. Marcus, Demetri és Corin léptek ki a fák takarásából. Ezzel örömet szerezve Arónak. Aki még, mit sem tud, arról, hogy ők miért is vannak itt.

Mindhárman lesétáltak a sorunkhoz és megálltak mellettünk, Aro kicsit meglepődött, de bízott testvérében, így azt hitte, valami, csalafintaságot akar művelni, de tévedett.

– Komolyan úgy gondolod, Aro, hogy a Cullenék a mocskos, erkölcstelen banda? Mert én nem!

– Most miről beszélsz? Hol a toborzott sereg, amit ígértél? Mi ez az egész, Marcus?

– Te kérdezed, mindezeket, pont te, te gyilkos?

– Még mindig nem értelek, átvertél?

– Ha én átvertelek, akkor azt mégis minek neveznénk, mikor egy vámpír megöli a legjobb barátjának szerelmét, saját testvérét? Azt mégis, milyen szakszóval illetnéd?

– Didyme halálához, nekem semmi közöm, honnan szeded ezt?

– Te is tudod, hogy azon az estén, nem voltál egyedül – szögezte le Marcus.

– Szóval mindennek a hátterében Demetri áll– világosodott meg Aro. – Te áruló, mit tettél?

– Ő áruló, mert te akkor mi vagy? Legjobb barátomnak tekintettelek, és ezt tetted velem. Most mit gondolsz, csak úgy, mindezt rád hagyom, emésszem meg ezt az egészet, tegyek úgy, mintha nem is létezett volna?

– Nem, Marcus, itt mindennek oka van. Ne hidd azt, hogy csak úgy végeztem vele.

– Lehet bármilyen erős okod, semmi nem mentség erre, semmi!

– Szóval inkább te is ellenem szegülsz, minthogy higgadtan megbeszélnénk. Hazudtál nekem, hogy eljöhess, és mindez szerinted jogos?

– Az életben nincsenek jogos dolgok, te is szenvedni fogsz, ezért, ahogy én is, sok-sok éven keresztül.

Talán tovább folytatódott volna az oda-vissza szólás, ha egy szürkeköpenyes alak nem válik ki a Volturi sorából. Ami jelen pillanatban nekünk jót, nekik rosszat, összességében, viszont a legrosszabbat jelentette.

– Ne haragudj mester, de én sem tudok tovább így melletted lenni, ez elfogadhatatlan, szívesebben állok akkor inkább a Cullenék mellé, minthogy a te oldaladon harcoljak – közölte Meggie, az a vámpír, aki hat éve is itt állt a mi sorunkban.

– Ugye nem gondolod komolyan? – rázta meg fejét Aro.

– Sajnálom – felelt a lány, majd kecsesen átszökdelt hozzánk.

Váltott pár szót Demetrivel, majd beállt a sor végére, amit követett a halálos csend.

Nem tudtuk, hogy mi lesz ezek után. Csak vártunk Aro jelét, hogy megindítja a támadást, de azt hiszem, sokkot kapott. Nem mozdult, nem mozgatta a szemeit sem. Csak Carlisle-t méregette megbánó tekintetével – még megbánás, ez egyébként röhejes, akkor akarja már megbánni, mikor már bejelentette a harcot, esküszöm, néha én sem értem, de talán csak a félelem miatt ilyen bizonytalan. – De akkor mire vár, indítson már, vagy kezdjünk valamit, mert a végén halálra unom magam, ahogy Emmett is. Aki horkolást színlelt unalmában, majd halkan felnevetett a saját kis játékán, és tovább figyelte az eseményeket, amiből nem volt sok.

Apa lassan guggolásba ereszkedett, anyával együtt. Mi pedig követtük őket, felvettük a támadóállást, de nem mozdultunk egy tapodtat sem, hiszen megígértük Marcusnak, hogy ő kezd. – De mikor indul már el?

Egy halk morgás tört fel torkából, majd, mintha ott sem lett volna, eltűnt a ködben.

Senki sem látta, Aro is jobbra-balra forgatta fejét, Marcust keresve. Apa viszont tudta, hogy hol van, épp ezért húzódott gyenge mosolyra ajka. Arón látszott a félelem, sőt még látni lehetett, hogy néha-néha megremegett, de igazán jól álcázta.

Marcus hirtelen ugrott Sulpicia és Aro közé, aki ijedtében két méterrel távolabb szaladt. Otthagyva feleségét, teljesen védtelenül, hiszen, álmában sem gondolta volna, hogy Marcus, így akar bosszút állni rajta.

A kicsi Jane sem bántotta Marcust, pedig megtehette volna. Sőt, senki sem próbált képességével ártani neki, talán a rangja miatt volt mindez. Márpedig akkor Marcus egyedül végezhetne az egész gárdával. De neki csak Sulpicia kellett, és vele végezni is fog, pár percen belül. Még senki sem tudta, hogy miképpen, de fog.

Marcus a farkasok felé pillantott és tekintetét reflexszerűen követte Aro is. – Micsoda nagy hiba volt.

Marcus egy másodperc töredéke alatt termett Sulpicia mellett és egy apró mozdulattal letépte a védtelen, erőtlen nő fejét. Majd, hogy fokozza a bosszúját, egy szál, égő gyufát is dobott a megmerevedett testre, hogy még véletlenül se élje túl a támadást.