2011. szeptember 6., kedd

Ha a hit szárnyra kel

23. fejezet


Nessie koktélrucija 












Szokásos keddi napon
amikor a szél hideg hullámokat
vet a tavon.
Jövök és frisselek
mert eljött a ideje
hogy újra leblokkoljam az agyatok
Mert elképesztőek az adatok
Melyeket ha betáplálsz 
úgy lépsz tovább
hogy egy végtelennek tűnő 
hetet újból kivárj    :D Na ilyen sz*** sem írtam még :D Majd legközelebb jobbat írok xD

Várom a komikat. Remélem tetszik a feji. Oldalt szavazz! Jó olvasást. Puszi Tiszti


( 3 hónappal később)

( Renesmee)


Álmosan nyújtóztam ki, óriási ásítás közepette, mikor Jake keze végigsimított a gerincemen és lágy hangon hozzám szólt.
– Kicsim, nincs még korán a felkeléshez?
– Jake, dél elmúlt, egy óra múlva indulnunk kell Leahék-hoz, hogy időben odaérjünk, és még Sethet és Ms. Clearwatert is fel kell vennünk. Ébresztő, édesem szombat van!
– Egy óra még rengetek idő – csókolta meg a nyakam – eltölthetnénk mozgalmasabban is.
– Jake, utoljára szeretném veled közölni, hogy az azonnali készülődésen kívül, most semmit nem fogunk csinálni. Meglehet, hogy neked elég félóra, hogy felvedd a farmerodat, meg egy trikót, de nekem nem, és most tünés, mert szeretnék felöltözni.
Jake álla a padlón koppant az utolsó mondatom hallatán, de kikászálódott az ágyból, és elhagyta a szobámat, úgy ahogy kértem. Gyanítom, hogy nem tetszett neki a kérésem, de szeretném, ha most meglepődne az új ruhácskámon, és még elő kell halásznom Leah ajándékát is, és ha látja, hogy hol van, akkor legközelebb mikor nem látom, akkor bekukucskál, és meglátja a saját ajándékát is. Ezt pedig egyikőnk sem szeretné. Szóval jobb ez így, hogy most kiment, mint később egy veszekedés.
Elsősorban kivettem a szekrényemből a tegnap vásárolt koktélruhámat és a hozzá összeszedett fehérneműt és kiegészítőket. Felöltöztem és a tükör elé mentem leellenőrizni, hogy hogyan áll rajtam, és miután megbizonyosodtam, hogy minden tökéletes, betettem a fülbevalókat és feltettem a kiskori nyakláncomat is. A hajamnak megmutogattam a fésűt néhol-néhol, és izgatottan a rejtekhelyem felé tipegtem.
Felálltam a székre és levettem a gondosan elrejtett dobozt. Letettem a földre, végigsimítottam a tetején és lefújtam róla a port. Kinyitottam és előhúztam a kis dísztáskát, amiben Leah ajándéka lapult, és leellenőriztem, hogy még minden rendben van-e vele. És mivel, tökéletes volt minden, visszatettem a dobozt a helyére, és a táskával a kezemben kisétáltam a szobából.
Kitipegve a szobából, letekintettem a nappalira, és feltérképeztem a terepet. Szerencsére senki nem volt a nappaliban, így nyugodtan sétálhattam le a lépcsőn anélkül, hogy a bénázásom miatt bárki is kinevetne. Ugyanis sikerül olyan magas sarkút választanom, amiben nem birok megtenni egy lépést sem úgy, hogy ne kapaszkodnék meg valami masszív tárgyban. Így hát két kézzel markolva a korlátot, lebukdácsoltam a lépcsőn, és onnan pedig lassú léptekkel a konyhaajtóig is sikeresen eljutottam, ahol szerencsére senki nem nézett felém, hanem Jacobbal beszélgettek mindannyian. Ezek szerint sikeresen fogok eljárni a ruha bemutatómmal.
Fél kézzel az ajtófélfának támaszkodtam és hatalmas mosollyal az arcomon, leptem meg a többieket.
– Indulhatunk? – kérdeztem, mire mindenki rám kapta a tekintetét, és különböző reakcióval jutalmazták a ruhakölteményem. Apa és anya elismerően bólintottak egyet. Emmet kipottyant szemekkel füttyentett. Jake pedig megköszörülte a torkát és egy újat harapott a szendvicsébe.
Megsértődött. – Vontam le a következtetést és cseppet sem figyelembe véve érdektelenségét bentebb sétáltam a konyhában egyenesen a háta mögé. Eltétovázva a lehetőségeken, hogy mi lenne, ha inkább egy nyaklevessel jutalmaznám az előbbieket, inkább annál döntöttem, hogy odahajolok hozzá és egy puszit nyomok az arcára.
– Rettentően buta tudsz lenni. Szeretlek – súgtam a fülébe. Ő pedig egy sóhajjal megadta magát és végigpásztázta a testemet, de gyanúsnak tűnt, hogy a röntgen szemeit használja, és nem a ruhát figyeli, hanem az alatta elhelyezkedő testrészeimet. Így miután jót kuncogtam magamba, újra megkérdeztem a családomat, hogy mikor esedékes az indulás.
– Tőlem akár most is indulhatunk, mert még be kell menni valahová ajándékot venni – mondta anya.
– Megelőztelek – emeltem fel a dísztáskát – de ettől függetlenül mehetnénk már, mert már izgulok nagyon.
– Jó, akkor induljunk – dobta nekem apa a slusszkulcsot, és ő is kivett egyet a fiókból. – Jake vezet, és nem te, és a volvóval mentek. Mi pedig Bella kocsijával. Ott majd találkozunk, mi vesszük fel Ms. Clearwatert, ti pedig a határnál találkoztok Sethtel. Vigyázzatok magatokra – fogta kézen anyát és kivonultak a konyhából.
Ezt követően Jake is felállt az asztaltól, és elvette tőlem a kulcsokat, átkarolta a derekam és kivezetett a konyhából.
– Hé, adjátok át üdvözletemet nekik, és sok-sok boldogságot is kívánok. Ti pedig ne siessetek, mert szeretnék végre egyedül lenni – szólt utánunk Emmett Rosalie-t a karjaiban tartva.
– Átadjuk, vigyázzatok a házra. Sziasztok – köszöntünk el, és a garázs felé vettük az utat ahonnan apáék pont abban a pillanatban hajtottak ki.
Átsétáltunk a kocsisor között a volvóig, de közben egy pillanatra megakadt a szemem az egyik üres helyen. Nem is akármelyik kocsinak a helyén. Egy sárga sport autó parkolt ott pár hónappal ezelőtt. De most hűlt helye, ahogy a gazdájának is. Hiányzik. – És most nem az autóra céloztam.
– Kicsim, sokáig ácsorogsz még ott, vagy indulunk végre – szakította meg Jake a gondolatmenetem.
– Megyek már – tipegtem oda a kocsihoz, és miután becsaptam az ajtót Jacob kihajtott a garázsból.

Már javában félúton jártunk mikor Jake rádöbbent, hogy Sethet, elfelejtettük felvenni. Így mielőtt megfordultunk volna, hogy visszamegyünk érte, előkaptam a telefont és felhívtam apát.
– Csak nem elfelejtettetek valamit? – kuncogott apa a telefonba.
– Szia, apa, de, nagyon is.
– Ne aggódjatok, velünk van, menjetek tovább. Szeretlek, kicsim, ott majd találkozunk. – Letette a telefont és én is eltettem vissza a táskába.
– Jake, nem kell visszafordulnunk. Velük van Seth is.
– Hú, hála az égnek. Legalább tudunk most beszélni egy kicsit… Édesem, tudom, hogy valamit titkolsz előlem, és nem mintha tudni szeretném, hogy mi az, de szeretném, ha nem lennél ilyen feszült, ha a közelemben vagy. Nem érdekel, mit tettél, vagy miért kellene haragudnom, vedd úgy, hogy meg van bocsátva. Én úgy szeretlek, ahogy vagy. A hibáiddal együtt. Gyönyörű vagy, szerelmem, és tényleg kibírnám, ha feszültségmentesen élhetnénk, úgy ahogy eddig. Kérlek.
– Szeretlek – nyomtam egy puszit az arcára. – Köszönöm.
Természetesen rájött. Hogyisne, hát látja rajtam, de így legalább nem kell elmondanom neki. Mert nem akarok újabb veszekedést. Majd mindent a maga idejében, és ha valami ráér akkor ez nagyon is ráér.
– Tudod, kicsim, meglepett ez a hír Leahéknál. Nagyon gyorsak meg minden. Érted. Még alig ismerik egymást – terelte a témát.
– Jaj, Jake, ne légy ilyen régimódi. Ő dolguk, mi csak örüljünk.
– Hát én valamiért nem tudok így örülni – sóhajtott és megfogta a kezem.
– Szeretted, és még egy taggal kevesebb a falka, ez a baj, igaz?
– Igen. Leah, volt az én jobb és bal kezem, jobban mondva mancson, és most olyan hirtelen itt hagyott, hogy szinte azt mondhatnám eltűnt mint szamár a ködben. És a másik baj kicsim, hogy már nincs falka. Már nincs összetartás, én lennék az alfa, de már nem érzem ezt. Mintha valami más uralkodna helyettem. Szétestünk, Sam elment. Paul és Embry meghalt. Leah bevésődött és lelépett. Quil folyton Claire-rel van. A többiekről meg ne is beszéljünk. Valami megváltozott és még nem tudom, hogy mi az.
– Mi lenne, ha most nem ezen aggódnál, szerelmem. Leahhoz megyünk, több hónapja nem láttunk, próbálj egy kicsit örülni. Egyébként meg, te Jacob Black vagy, nem adhatod fel, és helyre tudod hozni. Te vagy a világ legjobb alfája és tényleg kérlek, koncentrálj most másra.
– Nessie, ha most másra koncentrálok, akkor tartozni fogok neked – mosolyodott el hirtelen.
– Ezt mégis, hogy érted?
– Úgy, édesem, hogy ha másra koncentrálok az a más csakis te lehetsz, és akkor menten letépem rólad ezt a gyönyörű semmit nem takaró ruhácskát. Amit nem szeretnék, mivel el tudom képzelni, hogy milyen méregdrága lehetett – csóválta a fejét.
– Fogadja el bocsánatkérésemet, uram – kacagtam –, legközelebb, ígérem, nem követek el ekkora butaságot.
– Oh, azért ennyire, ne vegye sértésnek, asszonyom. Nem teljesen így értettem.
– Fú, gyűlölöm, ha magáznak – tértem el a tárgyról.
– Én is, mert öregít. Magázzon majd a nejem, vagy a vejem, de ne te, te angyal – csókolta meg a kézfejem.
– Te, Jake, azt azért tudjuk, hogy hová kell menni? – kérdeztem meg pár perccel később.
– Ö, izé. Valamilyen utca az biztos.
– Komolyan? Meg valamilyen házszám nem? – nevettem.
– De, lehet. Megkérdeztük mi egyáltalán a címet?
– Hát így, hogy mondod, nem emlékeszem. De majd mindjárt felhívom őket – vettem elő a telefont és bepötyögtem Crash számát.

– Hello, Crash. Nem tudom mondtátok-e, de azt hiszem elfelejtettük a címeteket.
– Nahát, én azt hittem a vámpíroknak szuper memóriájuk van – kuncogott. – Amúgy King street 23. Ja és ne késsetek, mert, Leah már be van sózva, alig bírom lefogni. Süt, főz, pakol meg minden. Siessetek!
– Rendben, igyekszünk. Köszi, pár perc és ott vagyunk. Szia. – Elköszönés után azonnal le is tettem a telefont és beütöttem a navigátorba a címet, hogy ne kelljen körbejárni a fél várost, hogy odaérjünk.
Két percen belül megérkeztük a házhoz és miután lezártuk a kocsit apáék is leparkoltak mögöttünk, szóval mielőtt becsengettünk volna, megvártuk őket is. Crash jött ki, és üdvözölt minket, majd bentebb invitált a csodálatos házba, ami Leahnak köszönhetően csillogott-villogott mikor beléptünk az ajtón. Az asztalról meg ne is beszéljünk. Mintha valami harmincfős vendégsereget várt volna, akik ki vannak éhezve. Szegényke pedig olyan nagy zavarban volt mikor mindenki ott ölelgette, és ajándékokat adtunk neki. Örült Jake-nek, és az anyukájának is. De mivel, első vendégei voltunk, így kicsit túlzásba vitte a készülődést és elég fáradt volt már estére. De kibírta estig, és mikor már indulni készültünk akkor kérték még, hogy üljünk le egy pillanatra, mert közölni szeretnének velünk valamit.
Leültek velünk szemben lévő kanapéra, átkarolták egymást, és egyszerre kezdtek el beszélni, majd végül csak Crash fejezte be a mondatot.
– Leah kisbabát vár. – Crash szeme úgy csillogott örömében, mint valami drágakő. Nem csak láthatólag, hanem mindenhogy örült.
Mi pedig csak mosolyogtunk meglepettségünkben. Mert váratlanul ért minket ez a bejelentés.
– És, és mióta? Úgy értem mikorra várható? Lány vagy kisfiú? Úr isten, úgy örülök. Gratulálok – sírta el magát Leah édesanyja.
– Február végére várjuk, és előreláthatólag kislány lesz. Egy makkegészséges, gyönyörű kislány – állt fel Leah és anyukája karjaiba borult.
Megszeppenve néztük végig ezt a csodálatos jelenetet, és Jake egy pillanatra rám kapta a tekintetét, és mikor megláttam, hogy engem bámul én is felé fordultam. Ő pedig azonnal, mohón birtokba vette az ajkaimat, és az ölébe vont. Azt hiszem kisebb féltékenységi rohama volt. De azt hiszem ezen, kár beszélni, megbeszéltük, hogy két éven belül még nem. Addig pedig csinálhat bármit, mert nem adom be a derekam.

Igazán sokáig beszélgettünk még a babáról és a jövőjükről. Megbeszéltük, hogy bármi fontos bejelentés van szólnak. Februárban pedig jövünk babalátogatóba. Mikor elindultunk már akkor fáradt voltam a kocsiban is majdnem elaludtam. Viszont valami ébren tartott. Kicsit én is feldobottabb voltam a baba miatt. Annyira jó volt látni, hogy olyan boldogok, pedig minden olyan véletlen történt, ha én nem vagyok, akkor most ők sincsenek együtt, és erre olyan nagy boldogsággal gondolok. Imádom a boldog befejezéseket. Ez volt életem legjobb napja eddig, pedig velem semmi nem történt. Mégis.
Mikor beparkoltunk a garázsba kézen fogva sétáltunk be a lakásba ahol már ott voltak apáék is, mivel ők előbb indultak. Carlisle és Esme is itthon volt már és a többiek is a nappaliba üldögéltek és minket vártak.
– Sziasztok – köszöntünk. – Carlisle, hallottad a nagy hírt? – kérdeztük.
– Igen, drágáim, mesélték már Edwardék. Csodálatos. Kár, hogy mi nem lehettünk ott.
– Tényleg kár, és egyébként nektek, hogy sikerült a hajókázós vacsora? – kérdezte anya.
– Káprázatos volt. Carlisle, még mindig el tud varázsolni. És olyan jól telt az egész nap is. Tökéletes. Sőt még büszke lehetek a kisfiamra is, ugyanis először sikerült nem tönkre tenni a házat, mikor nem vagyunk itthon. Szóval erre innunk kell – szaladt Esme a pezsgőért.
– Én aztán nem iszok – jelentette be Emmett.
– Mi sem, de koccintani még lehet. Te nagy melák – boxolta vállba apa.
Esme visszatért egy csomó pohárral és pezsgővel a kezében. Megtöltötte a poharakat és miután mindenki egy körbe állt és elvette a saját poharát, koccintottunk.
– Egészségetekre – emelte fel a poharát Carlisle.
– Erre a csodás napra – mondtam.
– Leahra és Crashre – szólalt fel anya is. Majd apa nyitotta volna szólásra a száját, de elakadt a lélegzete és a poharat összetörte a markában.
– Miért? – nyitotta szét a tenyerét, amiből ezernyi üvegszilánk hullott a földre.
– Érzem – szaladt az ajtóhoz Jasper.
– Én meg hallom, és nem csak őt. Jasper vigyázz.
– Mi a baj fiúk? – aggodalmaskodott Esme és apa mellé sétált, hogy lefogja.
Mi teljes zavarban voltunk, nem láttunk, nem hallottunk, nem éreztünk semmit, és senki nem mondott semmit, amiből valamire is következtethetnénk. Pár perc múlva döbbentünk csak rá, hogy mekkora bajba kerültünk megint csak, egy olyan személy miatt, akire soha nem gondoltunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése