Új történet 2. fejezete - Rejtély

 Most is szívesen, szeretettel várom és olvasnám a véleményeteket. A múltkoriak is nagyon jól estek. 

Mindenkinek Boldog, békés karácsonyt kívánok és Legyetek olyan kedvesek, hogy engem is megleptek egy hatalmas ajándékkal :) Hiszen nekem a kritika mindennél többet jelent!

Puszi minden kedves olvasómnak.

Sziasztok

Tiszti

Öt nap telt el, mióta megismertem Rejtélyt. Öt kegyetlen, próbálkozásokkal teli hosszú nap. De persze, minden hiába való volt. Tényleg, mindent megakadályozott. Szívenszúrás, fejbelövés, árokba hajtás. Minden próbálkozásom hiába való volt, ugyanis Rejtély, olyan jól intézte a dolgokat, hogy minden akció után az ágyban találtam magam, egy ugyanolyan fényes reggelen, ahogyan előtte. Ami nem jelent mást, minthogy, még mindig kilenc nap van hátra ahhoz, hogy végre láthassam a valódi énjét.

- Üdvözletem kitartó barátnőm - szakította félbe gondolatmenetem Ő.

- Nahát, kit látnak szemeim, Rejtély, hát mi szél fújt erre? - kérdeztem gúnyosan.

- Nagyon vicces vagy, June, igazán, de már megmondtam, hogy az én nevem Anil.

- Igen, tényleg, már emlékszem. Csak tudod a nevek általában, egy személyhez tartoznak, te pedig nem vagy annak mondható. Majd ha láthatlak, akkor esetleg szólítalak a neveden - dacoskodtam ellene.

Hallottam, hogy fújtat egyet, majd inkább csendben maradt, gondolom, érezhette, hogy nagyon nem vagyok jó állapotban. Reggel teljesen kikészített, és azt hiszem ezt egy ideig még emlegetni, fogom neki. Ha tetszik, ha nem.

- Angyalom, de hát már ezerszer meg ezerszer bocsánatot kértem, el sem hiszem, hogy még mindig nem értetted meg. De akkor beszélgessünk, mondjuk, rendelhetnél egy pizzát, igazán éhes vagyok, és amellett szépen tudunk társalogni, kedvesem.

- Hogy micsoda? Te mégis hogy tudsz enni pizzát? Viccelsz velem? – hitetlenkedtem. De végül is jó ötletnek tartottam a  rendelést, úgyhogy, akár eszik akár nem, én rendelek.

- Sok lehetetlen, megmagyarázhatatlan dolog van velem kapcsolatban, viszont hidd el, mindenre kapsz választ.

Nem foglalkoztam a további dumájával, inkább elővettem a telefont, és rendeltem magamnak két pizzát. Mikor Rejtély végre befogta, nyugodtan tudtam gondolkodni, annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy minden gondolatomat lát. Titokban kérdéseket tettem fel neki, annak reményében, hogy végre kapok is rá választ. De persze nem érkezett. Pont úgy, ahogy eddig sem.

Perceken belül megérkezett a várva várt pizza, melyet egy viszonylag helyes, de morcos srác hozott ki. Eleinte még aranyos volt, és olyan áhítatos szemekkel bámult, sőt mi több kedvezményeket is adott, a következő pillanatban pedig már, úgy éreztem, hogy legszívesebben a képembe kente volta a kezében tartott pizzákat. Persze magamban, ezt is meg tudtam magyarázni. Anil féltékeny, és bár fogalmam nincs milyen képességei, vannak még, tudtam, hogy egész további életemet befolyásolni fogja szerény személye.

Mikor már a második szelet pizzát is legyűrtem a torkomon, akkor hallottam, hogy Rejtély egy hatalmasat sóhajt, melytől a hideg is kirázott, annyira megijesztett.

- Köszönöm - hangjából sugárzott a megkönnyebbülés.

- Mégis mi a fenét? Most komolyan azt akarod mondani, hogy ettél a pizzából? - nevettem fel a hitetlenségtől.

- Nem, a pizzából valóban nem ettem. Kizárólag belőled.

Mondanom sem kell a falat menten a torkomon akadt, és fuldokolva kapkodtam levegőért, mert ha valami már túlzás, akkor ez pont az. Mi ez, vámpír, vagy valami lélekporszívó??

- Mi volna, ha végre elfogadnád, hogy nem az vagyok, akinek látszom?

- Már megbocsáss, de még véletlenül sem látlak, szóval ki vele, miről beszélsz?

- Megmagyarázom - szólalt meg nyugtatóan, és ettől pillanatok alatt újra rendbe jöttem. - Na szóval, amit az előbb mondtam, az teljesen komoly. Az energiádból táplálkozom, és mivel már régóta nem ettél nem volt elég energiád ahhoz, hogy nekem is jusson belőle. Ezért kértelek meg, hogy rendelj valami olyat, amit láthatólag meg is ettél volna. Feltöltődtél energiával, és így én is rendben vagyok most már, és tudok válaszolni a kérdéseidre. Eddig azért nem tudtam, mert ha kifogy az energiám, visszakerülök a semmibe, és fogalmam nincs, hogyan találok vissza. Márpedig, a beszéd és a mozgás, eszméletlen mennyiségű energiát emészt fel. Meg persze, ki vigyázna rád, ha én visszakerülnék, oda ahonnan jöttem?

- Őrangyalom - nevettem el magam, búskomor hangja hallatán.

- Ez már egy fokkal jobb, mint a Rejtély. De nem vagyok az őrangyalod, csupán ahogy mondtad, egy személy, aki megkeseríti az életed, és még fogja ettől jobban is.

Bár tudtam, hogy e szavak igazak, és én vágtam fejéhez, most már, mégis fájtak. Rá kellett, hogy döbbenjek, ő az, aki életben tart. Nélküle tényleg pokol az életem. Viszont mindezt nehéz lett volna még elmondani neki, és inkább fontosabb dolgok felé tereltem a témát.

- Szóval ki vele. Várom a válaszaidat - jelentettem ki, és tovább ettem a pizzát, viszont most már teljesen más érdekkel. Hiszen, immár tudom, hogy nem csak magamat kell ellátnom, hanem az én másik felemet, mondhatni az épp lelkemet.

- 1992 december 9. viszonylag enyhe téli idő volt, épp ezért a haverjaimmal csavarogni indultunk a városban. Késő este hajléktalanok támadtak ránk, és még a többiek  tudtak menekülni engem megkéseltek és meghaltam - hangja elcsuklott, majd elhallgatott.

Szóval halott. Igénybe kellett vennem egy kis időt mire fel fogtam, hogy végül is, egy halott sráccal beszélgetem, és töltöm mindennapjaimat. Egy szellemmel. De nem akartam ennyinél leragadni, hiszen igaza van, ha minden kis apróságon kiakadok, akkor nem jutunk tovább, márpedig úgy érzem, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami következni fog. Így lenyeltem a félelmem és továbbléptem.

- Sajnálom, de akkor, mégis hogy kerülsz ide? Van túlvilág?

- Nyugalom, June - nevette el magát - , igen, van túlvilág. Pont, úgy ahogyan az emberek képzelik. Mennyország és pokol, csak nem pont, így hívják őket. Amiért én viszont még itt vagyok pont ez a két világ okolható.

- Mesélj, kérlek, mert ez még mindig zavaros - kértem, mikor ismét abbahagyta.

- Azon estén borzalmas összecsapás tört ki miattad a túlvilágon. Ezért én nem juthattam tovább egyikbe sem. Ott maradtam a semmi, kellős közepén.

- Miattam?

- Igen. Azon napon születtél meg te. Kutatásaim során rátaláltam a csata okára. Egy ősrégi jóslatra találtam, melyben az áll, hogy ezen napon, húsz év múlva, June Zinai az akkor este született leány, lesz az, aki véget vet a pokol és a mennyország közti viszályoknak.

Na mit mondtam, mégis hová ettől rosszabbat. Jóslat, melyben az szerepel, hogy halálos csatát kell vívnom egymagam két világgal. Mondhatni hihetetlen, de annál inkább rémisztő.

- Ezért akadályoztad hát meg halálom?

- Igazából majdnem-hogy elkéstem. Láttam, amikor küldöncöket küldtek az elpusztításod érdekében, és én azonnal elkezdtem dolgozni azon, hogy miként térhetnék vissza a földre. Mikor megtudtam, hogy téged nem sikerül megölniük, csak a családod, extra tempóra kapcsoltam és küzdöttem érted, és mondhatni, hogy az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy, hogyha a lelkedre kapcsolódom, eljöhetek rád vigyázni. Viszont az a látvány, ami akkor fogadott igazából az agyvérzést hozta rám.

- Bocsáss meg - pirultam el, szégyenemben.

- Inkább te, hiszen alig hogy sikerült megmenteni téged a haláltól. A nagy készülődésben nem tudtam eléggé figyelni rád, és arra, hogy mire készülsz.

- Miért? Előtte figyeltél? – Ó magán élet, de jó hogy eddig hittem benned.

- Hát igen, az egész életed végigkövettem. És itt az ideje, hogy bevalljam, a gyerekkori baleseteidnek kilencven százalékát, nekem köszönheted.

Hangosan felnevettem, hiszen sejtettem ennek okát, de meg sem szólaltam, tovább hallgattam Rejtélyt, hogy még több titkot fedjen fel előttem.

- Igen, valóban gyűlöltelek, amiért miattad kerültem a semmibe, teljesen egyedül. De miután a kutatások alapján rájöttem, hogy te leszek az, aki segíthet az egész emberiségnek, csak figyeltelek és vigyáztam rád. Majd... - hagyta függőben a mondatot és ahelyett, hogy folytatta volna, új témába kezdett: - Hogy érzed magad mindezek után?

- Igazából, van mit megemésztenem. Az egész eddigi elképzeléseim, hogy átlagos, semmirekellő gyerek vagyok, most azt hiszem szerte foszlott. Ám még most sem értem, hogy mi lesz december kilencedikén.

- Igazából addig el sem árulnám neked, még nem látsz, hisz kíváncsi lennék, hány ütést mérnél ki rám, mikor megtudod, de ahhoz, hogy felkészítselek, kénytelen vagyok erre.

- Ööö, ettől rosszabbul már nem is kezdődhetne - szakítottam félbe.

- Hát igen. Ahogyan már elmondtam, te valamiféle megmentő leszel. Még fogalmam nincs, hogy, és miként, de valahogy megakadályozod, hogy a túlvilágon továbbra is csak a viszályok álljanak fent. – Hát ezt eddig is tudtam, valami újat? Rejtély kérlek!

- De hát ahhoz, hogy kapcsolatba léphessek a túlvilággal, meg kellene, hogy haljak nem?

- Nem! – Olyan gyorsan vágta rá, hogy még levegőt sem tudtam venni a mondat végén. - December kilencedikén, velem együtt elhagyod a földet, és jössz velem a semmi földjére.

Csendben maradt, és perceken belül meg sem szólalt, már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van, de mielőtt "keresésére" indultam volna, kimentem a konyhába egy pohár vízért. Mikor visszaértem és leültem akkor ijedtem meg nagyon. Rejtély, szörnyű hangos mély nevetésben tört ki, amitől a szívroham háromszor megkerült.

- Neked meg mi bajod lett? - kiabáltam rá.

- Most kellett volna kimérned rám az ütéseket, és mégsem tetted.

- Azért, mert szülinapom alkalmából felviszel a túlvilágba? Nem, azért nem. Mert hiszek abban, hogy eszed ágában nincs visszahozni a földre.

- Erre igazából még nem tudok mit mondani, June. Ez a jövő titka. – Hangulata egy teljes fordulatot vett, sugárzott belőle, hogy előre gyűlöli, amit tenni fog, még akkor is, ha rajtam a vágyódást látja ez iránt.

- Eddig azt hittem a jövőbe látsz.

- Igen, valóban, de vannak dolgok melyekre, azért még én sem vagyok képes.

- Na, ha már itt tartunk, mesélhetnél nekem erről a sok képességről.

- Igazából, fogalmam nincs, hogy mennyi képességem van, az évek során egyre többet fedeztem fel. Viszont biztos van még több. És mindezek a képességek, megtalálhatók a túlvilágon is.

Rejtély, rengeteg fontos információt mesélt el nekem aznap este. Sőt, a családjáról is megtudtam néhány információt. Elmondta részletesen, hogy mi történt azon az estén mikor meghalt. Mesélt azokról az évekről. Rólam, hogy milyen voltam kicsinek. És a világról, melyet hamarosan meg kell, hogy mentsek. Mert mindaz, amit eddig gondoltunk, annak csak egy töredéke igaz. Valóban vannak ezek a helyek, de még csak közel sem járnak a boldog, békés nyugalomhoz. Én viszont lehetek az, aki végre akár a minden rossznak elmondott poklot is nyugodt környezetté tudom varázsolni. De persze nem valami hókuszpókusszal. Elképzeléseim szerint szörnyű hosszú idő lesz ez a kilenc nap. Rejtély szerint lesz  közben meglepetés  a végén pedig hatalmas fájdalom, majd remélhetőleg boldogság. Ezek viszont feltételezések, elképzelések, melyeket mind befolyásolnak tetteink. Ami azt jelenti, akár egy rossz mozdulat, és egy csapásra összegabalyodik az egész jövő. 

- Köszönöm ezeket, remélem holnap még több információra, tehetek szert. De most fáradt vagyok. Elmegyek aludni, mert már megöl a kíváncsiság, hogy mi lesz holnap, hisz még eddig nem sikerül megélnem, viszont egy valamire, még adhatnál választ! Méghozzá arra, hogy mégis miért játszottál félelmetes kaszást, amikor „megakadályoztad”, hogy meghaljak?

- Azt hittem, erre nem térünk majd ki. – Hangjából hallatszott, némi megbánás. – Csupán azért, mert meg akartalak félemlíteni. Ideges voltam és feszült is a késés miatt, és bár semmi közöm nem volt a szüleid halálához, mégis próbáltam azt a szerepet eljátszani, mert azt reméltem, hogy a bosszúállás felülkerekedik majd az öngyilkossági hajlamoddal. Na igen, ha már itt tartunk, ugye végre felhagysz az öldökléssel? – Nem is értem miért kérdezte meg, sugárzott belőle, hogy tudja a választ, mégis pontosítani akarta, tőlem szerette volna hallani, amire vágyott. Én pedig megadtam neki.

- Igen felhagyok, de csak a kedvedért, Anil.