Utálom, szeretem, akarom

8. fejezet

Utálom, szeretem, akarom

Hirtelen nyitottam ki a szemem, nem volt egy napfény sem, ami megakadályozott volna a látásban, nem örültem ennek a rossz időnek, mert ez egyenlő a rossz nappal. Az este folyamán, nem álmodtam semmit, pedig a tegnap esti események után számítottam rá. Lassan kimásztam az ágyból és egyenesen a fürdőbe mentem zuhanyozni. A meleg víz igazán jót tett, ellazított, pár perc minden bonyodalomtól elzárva, üdítő volt számomra.

Alice az ajtóban várt, mikor kiléptem.

 – Jó reggelt – üdvözöltem, miközben megragadta a karomat.

 – Gyere, kislány, irány a gardrób – rángatott.

 – Ne már, Alice, de…– makacskodtam.

 – Csak semmi de, ma csinosnak kell lenned – mosolygott.

 – Ugyan minek? – Semmi ünnepség nem lehetett a suliban, arra biztos emlékeznék. Vagy nem is suliba megyünk. Este azt mondta, vásárolni megy, talán erős napfény lesz ma, ezért én is vele megyek. De akkor is, minek ez a felhajtás.

 – Ezt és ezt vedd fel – dobott oda Alice, egy sötétkék miniszoknyát, és a kedvenc ezüstszínű felsőmet.

 – Buliba megyünk? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

 – Csak maradj csendben és öltözz.

Felvettem a ruhát, amit Alice boldogan igazgatott meg, hogy a selyem pontosan igazodjon a testemhez. Utolsó simításként, tett fel egy kis alapozót és a hajamból kihúzta a gumit, hogy hosszú fürtjeim eltakarják vállamat. Majd egy tapssal jelezte, hogy megint tökéletes munkát végzett rajtam.

 – Indulás – utasított és lerángatott a lépcsőn.

 – Sziasztok, majd jövünk – mondtam családomnak üdvözlésképpen, de Alice miatt, már csak az ajtón túlról.

Hallottam bentről, apa és Em kacagását, akik valószínűleg azon mulattak jól, hogy Alice miatt, ennyire kivagyok.

 – Nem értem, mire ez a felhajtás, Alice, de esküszöm, megbánod.

 – Mondtam, Renesmee, csend legyen.

Ennyi volt a beszélgetésünk, az iskolánál átadta a táskát, amit előre bekészített a kocsiba, mivel én biztosan nem tettem ide. Szinte majdnem kilökött a kocsiajtón, és mikor sikerült neki, elhajtott. Körbenéztem, csak egy-két autót láttam a parkolóban.

 – Tudtam, hogy idejársz, éreztem – közölte, egy ismerős hang …David.

 – Te jó ég, hogy kerülsz te ide? – kérdeztem, nagyon meglepődve, majd szembe fordultam vele.

 – Hiányoztál – mondta, majd magához húzott és megcsókolt.

El akartam lökni magamtól, mert a szívem ezt diktálta, de tudat alatt, pedig nem bírtam abba hagyni, csak hozzásimultam és nyaka köré fontam a kezem.

 – Szeretlek – suttogta, mosolyogva a szituáción.

 – Én is – válaszoltam gondolkodás nélkül, de hiszen én nem, vagyis nem kellene szeretnem, tönkreteszem Jacobot, és őt is, és magamat is. Nem verhetem át. De szeretem, legalább ebben nem hazudtam.

 – Gyönyörű vagy, Renesmee. – A nevemet, olyan gyengéd áhítattal ejtette ki, hogy zavarba jöttem.

Erősen ölelt meleg karjával, amitől az én kis „kolibri” szívem még hevesebben vert. Pedig tudtam, hogy nem leszek vele együtt sokáig, mert Jacob hamarosan visszatér és akkor az övé leszek. Igazából csúnya dolog átverni mindenkit, de szükségem van rá. Az idilli pillanatot Katy felbukkanása szakította meg, aki már a távolból integetett. Meglepődésem és mozdulatlanságom feltűnt Davidnek, ezért követte tekintetem irányát.

 – Ki ő? – hunyorgott Katy felé nézve.

 – Az én drága, kíváncsi barátnőm – feleltem unottan.

 – Mi baj van vele? – érdeklődte, rám szegezve tekintetét.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki, de egy biztos, most inkább, mindent csak röviden.

 – Hát, túl sok butaságot csinál – egyszerűsítettem le, egy aránylag megnyugtató válasszal.

 – Elmenjek? – kérdezte, némi csalódottsággal.

 – Ne, kérlek, ne hagyj itt – mondtam és reflexszerűen magamhoz szorítottam.

Nem tudtam, mi lesz ebből a kapcsolatból, rettegtem minden következménytől, de még szeret, addig minden percet, ki kell, hogy használjak, és vele kell töltenem.

 – Van kedved eljönni hozzánk? – kérdeztem.

 – Hogy? A családodhoz? Hát tudod, izé…

 – Igen, oda. Meg kell, hogy ismerjelek jobban, hidd el, ott senki nem zavar – vágtam közbe.

 – Ahogy gondolod. Hány órád lesz?

 – Hat és valószínűleg a nénikém jön értem, úgyhogy vele megyünk.

 – Te Dr. Cullen lánya vagy? – kérdezte.

 – Nem, a fiának a lánya vagyok – mosolyodtam el.

Láttam, hogy Katy közeledik, és jobban szemügyre veszi Davidet, aminek nem örültem, ezért gyorsan megcsókoltam, majd megkértem, hogy menjen el.

– Jó, vigyázz magadra, szia, szeretlek – dobtam neki még egy csókot.

Katy ideért, és már rögtön kérdezett volna mindenfélét, de nekem nem volt hangulatom válaszolni ezerféle kérdésre, ezért egyszerűen mindent összesűrítettem, egy mondatba.

– David Robinson, a buliban ismerkedtem meg vele, de hagyjuk, lényegtelen, induljunk, mert le kell adni a dolgozatot.

– De nem lényegtelen, el kell mesélned minden piszkos részletet – erősködött.

– Jó, majd!

 Az órákon nem tudtam figyelni, minden gondolatom David körül járt, teljesen szerelmes voltam. Álmodoztam, többről, mint egy apró csók és egy ölelés. Elképzeltem egy olyan világot, ahol, csak mi ketten létezünk. Annyira élveztem a gondolatot, hogy összerezzentem, amikor a csengő megszólalt és jelezte, hogy két perc múlva, David karjaiban tudhatom magam. Gyorsan beledobáltam minden holmim a táskába és a kijárat felé vettem az irányt. A lépcsőn megtorpantam, mikor Davidet sehol nem láttam. Viszont, ahogy gondoltam, Alice jött értem. Csalódottan kullogtam le a lépcsőn. Kinyitottam a kocsiajtót, és a lélegzetem is elakadt, amikor megpillantottam Davidet, ahogy lazán nevetgél nénikémmel.

 – Sziasztok, ti mióta is vagytok itt, és ilyen jóban?

 – Szia, kicsim, ne aggódj, jól megvagyunk, Alice nagyon jó fej – közölte David, még mindig mosollyal az arcán.

Kiszállt a kocsiból, a karját átfonta derekamon és szenvedélyesen megcsókolt. Szokatlanul boldog és felszabadult volt, érezni lehetett rajta. Én is nyakába csimpaszkodtam, és úgy csókoltam vissza. Alice körme türelmetlenül kopogott a kormányon, majd végül, nagyot sóhajtva megszólalt:

 – Na, be a hátsó ülésre, majd ott folytatjátok, de induljunk, én sem érek rá, egész nap.

 – Hova sietsz, hiszen az élet hosszú – hajoltam le a kocsihoz, és rákacsintottam.

Ő nem válaszolt, csak rám nyújtotta nyelvét és indította a kocsit.

Nevetve becsusszantunk a hátsó ülésre, majd folytattuk, ahol abbahagytuk.

Hevesen lökött hátra, így időm sem volt észrevenni, hogy már fölém hajolt, és úgy csókolgatta a nyakam, és ahol csak ért. Szenvedélyesen magamhoz rántottam a derekánál fogva és bilincsként tartottam, hogy ne hagyhassa abba.

Egyre hevesebben vettem a levegőt, nagyon felizgatott és még nincs vége semminek, lassan, óvatosan húzta fentebb felsőmet és csókolta végig hasam, amitől kéjesen megvonaglottam alatta, majd mindkét kezemmel eltoltam magamtól. Hevesen kapkodtam levegő után. Alice rögtön nevetni kezdett, teljesen megfeledkeztem róla. Majdnem végignézte a szeretkezésem. Szégyelltem magam, főleg tudván, hogy mihelyst haza érünk, apa látni fogja ezt a kis jelenetet.

Nem is voltam tudatában, hogy megérkeztünk, úgy bele merültem gondolataimba. David rázta meg vállam, hogy észhez térítsen.

 – Bemegyünk, szívem? – villantott rám egy édes mosolyt.

 – Igen, persze.

Kézen fogott és felvezetett a lépcsőn, már nemcsak a kocsiban történtek miatt voltam izgatott, hanem a családom miatt is aggódtam, nem is sejtettem, hogy miként reagálnak arra, hogy én egy idegennel, akit mellesleg két napja ismerek, a házunkban fog éjszakázni, velem.

Átléptük a küszöböt, azonnal körbenéztem a szobán, ellenőrizve a létszámot és a tekinteteket. Carlisle nem volt itthon, de Esme, anya, apa és Em rögtön üdvözölték Davidet, Jasper a sarokból integetett neki, de el volt foglalva a kártyavár építésével. Szemmel láthatólag mindenkinek tetszett, bár anya, furcsa szemmel nézte. Nem kellet kimondania miért, tudtam, Jacobot, szívesebben látná mellettem, annak ellenére, hogy mikor megtudta, hogy belém vésődött, le akarta tépni a fejét.

Esme, boldogan kínálgatta meg, mindenféle finomsággal, majd végül feladta, mikor már a huszadik ajánlatot utasította vissza szerelmem. Úgy éreztem oldalba, kell böknöm, hogy megértse, nem kellene elszomorítani Esmét, így végre képes volt elfogadni néhány szelet teasüteményt. Miután beszélt anyával, apával és Emmettel, felmentünk a szobámba, hogy végre azzal töltsük az időt, amiért itt van. Kettőnkkel.

 – Volt előttem más srácod? – kérdezte váratlanul, mikor az ölébe huppantam.

Hirtelen nem tudtam, mit feleljek, ha azt mondom, hogy igen, akkor rákérdez, ki, mikor, stb. De, ha nemet mondok, akkor lehet, bénának tart, vagy valami ilyesmi.

 – Igen, volt – válaszoltam, de féltem. – És neked? – kérdeztem azonnal, nehogy felhozza a témát.

 – Hát, éppen srácom nem, inkább barátnőm – mosolyodott el. – Az igen, volt, de elhagyott – mondta szomorúan lehajtott fejjel.

Felemeltem fejét és átöleltem.

 – Engem is itt hagyott. – Az a szemét, legtökéletesebb srác a világon – fejeztem be gondolatban.

 – Mennyi közös van bennünk, Renesmee – jelentette ki, miközben lecsókolt az arcomról egy árva könnycseppet.

 – Legyints a bánatnak, most érezd velem jól magad, éljük meg együtt, legyen tökéletes pillanat – dúdolta, miközben a fülem tövére vándorolt ajka.

 – Ez gyönyörű – mosolyodtam el, és máris boldogabbnak éreztem magam.

Sok-sok ideig ültünk egymás ölében. Ez idő alatt, csak csendben, simogatta arcom, vagy éppen a mellkasom, és gyengéd csókjaival terített be.

Végül egy ajtócsapódás miatt lett vége a csendes, gyönyörű pillanatnak, végül is nem mozdultunk, csak folytattuk a véget nem érő kérdezést.

 – Tulajdon képen hány éves is vagy?

 – Húsz, talán túl öreg vagyok hozzád? – húzta száját mosolyra.

 – Nem, csak kérdeztem.

 – Te? – cirógatta meg arcom.

– Tizennyolc leszek.

 Nem volt nehéz már hazudni a koromat illetően, kis elsős lennék általánosban, és nem most végezném el a középiskolát, ha nem lennék az, aki vagyok. Jacobbal könnyebb volt együtt lenni, nem kellett titkolóznom, és ügyelnem a mozdulataimra. Minden más, de mégis úgy érzem, őt soha nem vezethetem bele a világunk rejtelmeibe. Sőt felesleges ezen gondolkoznom, hiszen, így is kevés időt tölthetek vele, már eldöntöttem mi lesz, most is csak ő láncol ide.

 – Dolgozol? – érdeklődtem.

 – Igen, persze, édesapám meghalt és a családi vállalkozást én vettem át, bátyámmal.

 – Mi ez a családi vállalkozás?

 – Fegyverboltunk van Seattle-ben. Tudod, sok erre a vad, így a vadász is.

 – Tudok a vadakról a családommal rendszeresen, megyünk kempingezni.

 – Az jó, majd egyszer elmegyünk ketten jó édesem? Szeretlek.

 – Rendben, majd egyszer, de hidd el én, annál is jobban – kuncogtam.

 – Biztos vagy benne? – ajándékozott meg egy csalafinta mosollyal.

Mire én felelni sem tudtam, mert ledöntött az ágyra és csókolni kezdett. Imádtam ezt az érzést, ahogy hozzám ér ajka, majd a számról lassan a nyakamra vándorol és szépen végig a kezemen. Felettébb boldog voltam vele.

Olyan gyorsan eltelt az idő, hogy észre sem vettem. Végre először tényleg halad, nem csak vánszorognak a mutatók. Apa gondolat olvasásának köszönhetően már a vacsora készen volt. Alice-nek köszönhetően pedig az asztalon gyertya is volt, meg rózsa.

Leültünk megvacsoráztunk, isteni finom volt, nem tudtam, ki készíthette. Nálunk talán anya főz a legjobban, ő a legtapasztaltabb. Habár, Esme nem nagyon szeret beengedni mást a konyhába, mondván, hogy alig van "ember" akinek főzhet.

 – Ellógod az utolsó hetet a suliból? – kérdezte.

Június első hetében járunk, tanévzárás, Alice újabb buli szervezésébe vetheti magát. De múltkori eset után, inkább most, csak két nappal előtte kezd vásárolni és díszíteni.

 – Nem tudom, nem kellene. Holnap kevés órám lesz. Gondolom te is haza mész, vagy Alice haza visz, délután pedig újra találkozunk, ha nincs ellenedre.

 – Nincs, hogy is lenne, soha nem hagynám, hogy egy ilyen gyönyörű lány egyedül töltse a napját – nyúlt át az asztalon és kezével végig simította állam vonalát.

 – Renesmee, nekem holnap fontos dolgot kell elintéznem, ezért apud visz suliba, remélem, nem bánod – szólt Alice az ajtóból.

Hogy mi? Na hát, ez jó, boldog vagyok, utálok apával menni, főleg, így hogy már itt van velem David is. Miért is nem örököltem anyutól a pajzsát. Most nem kellene azon aggódnom, hogy kihallgat.

 – Nem, semmi baj, Alice, menj csak – mondtam nyugodt kiejtéssel, de belül dühöngtem.

Hogy lehetek, ilyen szerencsétlen? Mindegy, itt van David és ő a lényeg.

Egy ágyban szorosan, egymáshoz simulva aludtunk el, miközben ő az egyik kezével átkarolt.

Daviddel sétáltunk a La push-ban. Megálltunk, átkarolt és megcsókolt. Szenvedélyesen csókoltam vissza. De a lélegzetem is elakadt mikor megpillantottam Jacobot az egyik fának támaszkodva.

 – Renesmee mit tettél – kiabált rám.

 – Én, semmit, Jake, én nem akartam – próbáltam magyarázkodni.

 – Hazudtál Nessie. Nem teheted ez velem – ordította Jacob.

 – De itt hagytál, ő meg szeret és védett, még nem voltál velem – nyugtattam le, mert gyorsan közeledett, mérges volt, ezért féltem, hogy átváltozik és letépi David fejét.

 – Nem érdekel, én azt hittem, hogy megvársz, még ennyit sem bírtál megtenni?  – kérdezte ezúttal megállva.

 – Hagyj békén minket – szólt David, nem nagy örömömre.

 Mert Jake feldúltan közeledett felénk újra, majd odarohant David nyakához és a pólóját ráncigálta.

 – Menj innen Jake, nem bánthatod őt, szállj le róla, ő legalább nem hagyott itt soha búcsú nélkül – könyörögtem –, itt vagyok én. Én tettem ezt, engem kell, hogy megölj, ne őt.

 – Nem gondolod, hogy téged bántani foglak, azt soha nem tenném – mondta remegve.

 – Mégis itt hagytál, ezzel nagyon megbántottál, csak hogy tudd, utállak.  

Nem kellet, volna ezt mondanom, mert még jobban elkezdett remegni, átalakult, futásnak eredtem, nem akartam látni semmit, de alig voltam egy méter távol, már megölte, ott állt mellettem a nagy farkas, könnyes szemében, csak a gyűlölet égett. Nagy mancsait arcom felé lendítette, mintha pofon szeretne vágni.

Sikítva riadtam fel, David azonnal felpattant és átölelt.

– Hugi, halkabban is élvezhetnéd a dolgokat, mert a sikolyodtól az üvegfal is megrepedt – kiabált fel a földszintről Em.

 Anya, rohanva érkezett meg. Apa viszont az ajtóban állt, és rosszallóan nézett Davidre. Tudtam, mire gondol, ezért leforgattam neki álmom, így ellazult és közelebb jött.

 – Ő nem tenne ilyet, kicsim – suttogta, hogy David meg ne hallja.

Anya csak egy nyugtató puszit nyomott arcomra. Ő még nem tudta, mi a baj, ezért kézen fogta apát és kirángatta a szobából.

 – Tényleg jobban vagy kicsim? – kérdezte David, miután az ajtót becsapták.

 – Igen, teljesen jól vagyok – mondtam, majd nagyot sóhajtva vissza dőltem a párnámra.

Ő még ült, az arcomat kémlelte, végül mikor elmosolyodtam, felém hajolt és egy gyengéd, rövid csókkal akarta bizonyítani, hogy ő itt van velem. Mindig.

Földszintről hallottam, hogy apu elmeséli anyunak az álmom.

 – Hogy gondolhat ilyet, Jake nem tenné meg, ő szereti, és hamarosan visszajön, érzem, tudom – morogta anya idegesen.

 – Édesem, ez csak egy szörnyű álom volt.

 – Biztos gondol ilyenre, ha már ezt álmodja.

 – Nyugodj meg, minden megoldódik és rendben lesz, csak adjunk neki egy kis időt. Én már tudom, hogyan fog dönteni, és hidd el, tényleg nem kell már sokat várnunk – szólalt meg Alice.