Az álmokon túl ~ 1. Démon

Sziasztok! :)

Készen is van. Remélem érthető lesz a mondani valója, és élvezni fogjátok.

Igyekeztem nagyon, hogy jó legyen, de kicsit szétszort vagyok.

Mostantól több időm is lesz, szóval nem ígérem, de azt hiszem 

jövőhét ilyenkor itt is lesz a következő fejezet és remélem 

ráállhatunk majd egy kitűzött időpontra.

A blogversenyre jelentkezzetek!

Amúgy pedig jó olvasást!

Puszi mindenkinek.

Tiszti

1. fejezet - Démon

Kissé kótyagosan ugyan, de mosollyal az arcomon másztam ki az ágyból. Mikor körbepillantottam ugyan azt a vörös szobát világították meg a nap sugarai, mint tegnap. Az éjjeliszekrényen egy hatalmas tálca terpeszkedett teli finomabbnál finomabb reggelivel. Gyorsan belekortyoltam a tejbe, majd a kézfejemmel letöröltem a szám szélét, ügyelve arra hogy szalonkészen álljak David elé, ha már ilyen lovagias velem. Ám mikor a tükör elé értem minden képzeletem misztlikbe foszlott. Úgy néztem ki mint egy...egy...egy. Jézus nem jutok szavakhoz...

Mielőtt agyvérzést, vagy agybajt kaptam volna a látványtól lerohantam a lépcsőn, Dav nevét kiabálva, kissé magasabb hangot megütve a keleténél.

Riadtan tekintett fel rám az újságból, és az a riadalom el sem tűnt, a látványom valószínűleg őt is megriasztotta.

• Ez mi, vagyis ki? - kérdeztem hisztérikusan.
• Ness, kicsim, nyugi – csitított, s átkarolt. - Mégis mit láttál?
• Én...én. Hát te nem látod? Úgy nézek ki mint valami szörnyeteg – könnyek szöktek a szemembe és nem tudtam visszafogni őket, szabadjára engedtem, s hagytam, hogy elátassák Dav pólóját.
• Csak rosszat álmodtál kicsim, gyere nézzük meg még egyszer. Én semmi különöset nem látok rajtad. - Azzal karon fogott és az egészalakos tükörhöz vezetett.

Valóban ugyan azt a lányt pillantottam meg magammal szemben akit régen is ismertem. A vöröshajú, barnaszemű, fehérbőrű lányt. De az előbb teljesen más volt, nyálkás nagy agyarak meredtek ki az arcomból a hajam csapzott volt és a nyakamhoz tapadt. Undorító szörny.

Mély levegőt vettem, s megkönnyebbülten omlottam Dav kitárt karjaiba. Mosoly terítette be az arcát, s még a csókunkba is belekuncogott. Végül pedig már én is vele nevettem ezen az ostobaságon.

Reggeli után Dav úgy döntött elmegyünk délutáni túrára a városban, méghozzá egy nagy változtató túrára. Szeretné ha szőkére festenénk a hajam. De mivel vagy egy óráig durcáskodtam ezen az ügyön beleegyezett egy egyszerű kis hajvágásba is. 

A fodrásznál végig ott ült felettem és figyelte, hogyan tűröm a hajvágást. Meg kell mondani a változás egyszerűen fenomenális volt. Mintha nem is én lennék, de mégis ugyanolyan szép. Belevetettem magam David nyakába és tovább sétáltunk egy bevásárlóközontba ahol mindenféle ruhát vásárolgattunk össze, meg kiegészítőket a házba. Mindez a nagy bevásárlókörűt estig tartott. Kilenc órára értünk haza akkor is csak az ajtóban ledobtuk azt a rengeteg papírtáskát és az ágyba vetettük magunk.  

Dav átkarolt és a hátamat cirógatta mikor hirtelen eszembejutottak a szüleim és hogy ma nem beszéltem velük.

• Szerinted anyuék még fent vannak? - suttogtam.
• Már reggel beszéltem velük, nyugodj meg, szerelmem. Minden rendben van velük.
• A hugom is?
• Milyen hugod? - emelte fel szemöldökét riadtan. - Ja Dakota hát hogyne, táborba ment a hétvégére. S a szüleid is elutaztak, szóval arra kértek ne keressük őket majd csak vasárnap este.
• Oh. Örülök, hogy végre ők is kimozdulnak. - Ásítottam egy nagyot és fejem visszahelyeztem Dav meleg mellkasára.

Egy pillanatig még gondolkoztam, s próbáltam visszaemlékezni az esküvőnk napjára de mintha elhalványult volna. És Dakota, anya, apa, hogy néztek ki? Honnan ismerős az annyira az Alice név? Hogyan ismertem meg Dávidot? Milliónyi kérdés keringett a fejemben, s nem hagyott utat az álmaimnak. Miért érzem üresnek magam? Egyszerűen semmit nem értettem. Már a sírás kerülgetett az erölködétől, hogy minél több dologra kapjak választ, de nem hogy egyre, semmire nem kaptam. Így végül a könnyeim ringattak mély álomba.

Mikor az éjszaka közepén zihálva ébredtem egy álomból, még könnyes volt a szemem. Eldönteni nem tudtam, hogy még az alvás előtti vagy mostani. Szörnyű rosszat álmodtam, David bántott engem nagyon csúnyán megkínzott. Ahogyan a képek felvillantak az emlékeim között úgy újra könnybelábadt a szemem s épp Dav-hez akartam fordulni, mikor feltűnt, hogy a helye kihűlt és üres.

Még nagyobb riadtság kerekedett fel bennem, és ezután az álom után nem tudnék úgy visszaaludni, hogy nincs valaki mellettem. Hátamra terítettem a köntösöm s halkan sétáltam lefelé a lépcsőn mert halk beszélgetést hallottam a konyhából, s kíváncsi lettem ki lehet itt. Megálltam és füleltem.

• Jön valaki. - Suttogta egy idegen férfihang, valószínűleg Davidnak.
• Halucinálsz, csak a lány van itt, ő pedig mélyen alszik. - David.
• Miért nem vagytok még nálam egyébként meg? - kicsit fentebb vitte a hangját.
• Idő kell, Josh, te is tudod, ez nem megy egyről a kettőre – mentegetőzött David.
• De igenis megy. Miért nem változott még át?
• Nehéz eset, félvér, ilyennel még nem volt dolgunk....
• Erősebbek vagyunk a vámpíroknál – vágott a szavába – nekem már volt velük dolgom, más van a dologban derítsd ki, hogy mi az ami akadályozza az átváltozásban, mert nem leszünk jóban David.

Vápírok? Mit jelentsen ez, és ki ez az ember? Ki David? - Visszaléptem egy lépcsőfokot, hogy megmeneküljek, de a deszke keserves nyikorgást hallatott súlyom alatt. S erre a hangra Dav ott termett előttem, iszonyatos mérges tekintetet vetve rám. Mikor a szememben megpillantotta a rémületet, végül meglágyult és a karjaiba kapva lágyan a fülembe suttogta: - Csak álmodtad kicsim! - azzal megcsókolt én pedig elvesztem abban a csókban.

Lágy cirógatásra ébredtem, s a csiklandós érzéstől elkuncogtam magam, azaz felfedtem Dav előtt, hogy már nem alszok.

• Jó reggelt, kincsem. - hangjából éreztem hogy mosolyog, s egy hatalmas ásítást követően én is rámosolyogtam, majd a mellkasára hajtottam a fejem.

Csendben szuszogott s továbbra is a hátam cirógatta, közben a gondolataiba merülve a plafont bámulta. Nem mertem megzavarni ezért csendben lecsúsztam az ágyról és a fürdőbe irányítottam magam. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót és megnyitottam a forróvizes csapot, hogy megtöltse a kádat. Közben cseppentettem bele rózsaolajat és egy féltubus habfürdőt. Még várakoztam a tükör felé pillantottam és ellenőriztem kinézetem. Szép volt, enyhe sötétbarna hajam ugyan kicsit kócosan, de még így is jól állt. Lehajtottam fejem majd vetkőzni kezdtem, levettem a trikót és a franciabugyit amit éjszakánként viselek, s még egy utolsó pillantást vetve a tükörbe, kikukucskáltam a szobába és mosollyal az arcomon intettem Davidnek, hogy őt is várom fürdeni.

Lassal elmerültem a nyakig érő vízben s még mindig szótlanul somolyogtam az orrom alatt mikor a kissé elgondolkozott Dav is belépett a meleg vízbe velem szemben letelepedett és állát a térdére helyezve bámult rám kéken csillogó szemeivel.

• Mit nézel? - kérdeztem s kezemből egy adag habot fújtam felé, hogy eltereljem a figyelmét.
• Csak a szokásosat... - lassan feltérdelt és a kezét a falnak támasztva felém magasodva csókolt meg.

Az amúgy is meleg vízbe olvadtam bele, s kezeimmel Dav izmos vállába kapaszkodtam, de ő még lentebb tolt a víz alá, miközben csókolt. Már csak az orrom hegye látszott ki a vízből, mikor az utolsó levegőért kaptam, de egy hatalmas adag vizet is vele szippantottam. Fulladozva hajoltam ki a kádból, s próbáltam levegőt venni, de nem ment, csak köhögtem. Dav kiugrott a vízből és engem is kirángatott majd a kád előtti szőnyegre fektetett. Újraélesztésbe kezdett. Valójában még mindig nem kaptam levegőt, de amikor Dav az első befújás után újra a számhoz hajolt, ellöktem magamtól és amennyi erőm volt, azzal felküzdöttem magam a padlóról majd egy törölközőt csavartam magam köré.

• Meg akartál ölni – vágtam hozzá egy virágos kerámia szappantartót majd faképnél hagytam és levágtattam a konyhába.

A hirtelen megcsapó cigarettaszag megtántorított és majdnemhogy megtisztította az elmém.

„Erősebbek vagyunk a vámpíroknál” „Nehéz eset, félvér...” Ahogyan ezek a szavak bevillantak, az egész éjszakára visszaemlékeztem. Voltak ködös emlékek, de tudtam, hogy valaki itt járt és a vámpírokról és félvérekről hadovált.

Miért hajszol kételyek közé és hol a múltam?

Idegesen söpörtem le az asztalról a porcelántányérokat, poharakat s hallgattam ahogyan apró darabokra hullanak miután becsapódtak a padlóba.

Ahogyan reméltem pillanatokon belül Dav csavarta hátra a kezem és magához húzott, hogy lenyugtasson. De ismételten ellöktem, nem akartam hogy egyáltalán érintkezésbe kerüljek a hazug mocskos testével.

• Dehiszen kicsim, én nem tettem semmit, csak beképzeled. Ha megakarnálak ölni akkor újraélesztettelek volna? - Az érvelés logikusnak tűnt egyet leszámítva, a tegnap estét.
• Hogy hihetnék el neked bármit mikor az összes emlékem elvetted, tegnap éjjel volt itt valaki. Ki volt az. Milyen vámpírokról beszélt. David ne hazudj nekem! - üvöltöttem vele, s közben újabb törékeny tárgyak csapódtak a konyha padlóján, vagy épp Dav testének.

A hirtelen ért sokk miatt megkellett támaszkodnia. Nem gondolta hogy emlékezhetek rá, már-már teljesen úgy tűnt feladja, és válaszol a kérdéseimre, mikor megjelent a semmiből egy ember.

• Ne mond, hogy feladod David, nem lehetsz ennyire gyerekes – fordult Dav felé, s közben felismertem a hangját. Az a fickó volt aki tegnap éjjel is látogatást tett a konyhánkba.
• Három napja volt az átváltozásra, nem történt meg. Egyszer volt rá egy cseppnyi jel, de semmi több, az emlékei visszajönnek. Mégis mit tegyek eltudod mondani, Josh?
• Velem jön! - Azzal megragadta a karom és miután Dav eltűnt a látókörömből már egy büdös cellában találtam magam kiláncolva a falhoz.

Keserves sírás tört fel belőlem, egyszerre fájt az üresség és az, hogy fogva tartanak, halovány emlékek törtek be az elmémbe, nevek, arcok, de semmi sem egész. David átvert elvett tőlem mindent és idejuttatott. Kitudja mi lesz belőlem...Vámpír? Meg mit jelent az hogy félvér vagyok? Istenem segíts – könyörögtem a sötétségnek ami körbevett. Abban reménykedtem, hogy a herceg ahogy a mesében is majd megment, vagy bármi ami lehetőséget ad arra hogy felébredjek ebből a szörnyű álomból eljön és addig locsolja az arcom vízzel még végre kinyitom azokat a szép szemeimet. Mert nem akarom elhinni, hogy ez egyáltalán megtörténhet velem.

• Anya – suttugtam. S ekkor neszt hallottam a rácsokon kívülről. A remény halvány szikrája gyulladt meg a gyomromban, aztán csak egy elfojtott sikoly tört fel belőlem. Pontosan egy olyan szörny jelent meg előttem mint a múlt reggel láttam magam a tükörben. Egy nyálkás, agyaras, csapzott dög.

Nyálkás ajkaival rámmosolygott, vagy legalábbis valami olyasféle mozdulatott tett az arcával, majd bejött a cellába és a láncaimat tartó lakatokat kinyitotta. Mikor mindkét kezem szabad volt, hálásan néztem fel rá, de az undort még így sem tudtam eltűntetni.

Feltessékelt a földről és kiterelt börtönömből, onnan pedig fel egy hosszú lépcsőn, egy hatalmas ajtó elé.

Ott kitárta előttem és utat adott egyenesen előre. Azonnal kiszúrtam a Josh nevű alakot egy asztalnál ülve várt rám és kemény tekintetét rámemelve a mellette álló székhez intett.

• Sajnálom, hogy ott kellett felébredned, de féltünk, hogy kicsit veszélyesebb vagy. Ígérem saját szobádba fáradhatsz azonnal a vacsora után, de előtte beszélnünk kell azt hiszem, van egy pár kérdésed.
• Csak az van! - jelentettem ki és leültem a faragott székre melyet kihúzott nekem.

Próbáltam, erőlködtem közben, hogy minél több dologra emlékezzek, mert annál több kérdésem lehetne, de reméltem, hogy ez a beszélgetés minden üres helyet kitölt majd az emlékeim között.

• Remélem szereted a sülteket, csak azt csináltattam – szólt udvarisan és a választék felé intett, de én egy kézmozdulattal elutasítottam és belevágtam.
• Mi maga? És az a lény aki felkisért?
• Egy és ugyan azok vagyunk, csak nem mindegy hogy mit szeretnénk, hogy lássatok, ti emberek, jelen esetben te félvér.
• Félvér? - újabb jelentőségteljes kérdés.
• Cullen család, rémlik vámpírcsajszika?
• Nem igazán, semmi nem rémlik, mindent elvett a maga fajtája, azaz David tőlem, és igazán nagyon kifogok borulni, ha nem kapom vissza az emlékeimet most rögtön! - Már megint egy tányér bánta a hirtelen haragomat, de Josh meg sem rezzent, hátradőlt székében és a magasba emelte a tekintetét.
• Nehéz eset! - suttogta inkább önmagának mint nekem. - Most már nem vesz el tőled senki emléket, így hamarosan visszajönnek, nem kell aggódnod.
• Aggódnom? Maga viccel, a fejem majd szétreped az erőlködéstől, hogy visszanyerjem a gyermekkorom és a családom képeit, és maga itt nyugtatni próbál?
• Egy részed már démon, ez ellen már én sem tehetek, a nyugalom nem a mi fajtánkhoz tartozik. Üdv közöttünk, Carlie.