Viky

Ma apa vitt iskolába, reménykedtem, hogy elkerüljük a kínos beszélgetést, de sajnos nem volt ilyen szerencsém.

 – Nos, van már valami fiú, tudod, aki érdeklődik irántad?

 – Nem, apa, nincs, ne aggódj. – Néha a frász kerülgetett az ilyen témáktól.

 – A lányok nagy része ilyenkor már túl van három fiún – húzta fel szemöldökét.

 – Igen, apa, de akad itt egy-két dolog, ami megnehezíti a dolgokat. Először is, én fél vámpír lány vagyok, másodszor, nem vagyok olyan típus, hogy hetente váltogassam a partnereimet, meg, ahogy anya is, csak egy embert fogok szeretni. – Vagyis szeretek, de ezt nem feltétlenül kell tudnia.

 – Azaz most már tudsz, mert megint kilested a gondolataimat.

 – Bocsáss meg, kicsim, csak aggódom érted, nem tehetek róla, arról nem is beszélve, hogy állandóan "üvöltenek" a gondolataid, főleg ha nekem szánod őket.

 – Haragszol? – kérdeztem, mélyen a szemébe nézve.

 – Nem, dehogy is, csak szeretném, ha kicsit felszabadulnál, nem hiszem, hogy életed végéig kell Jacobra várnod, de azért ne zárkózz be senki előtt. Persze könnyebb, mert ő már tudja, mik vagyunk és mindig melletted lehet, mert ő sem öregszik, ha nem akar; mással nem lenne ilyen szerencséd – mosolygott rám apa.

 Odaértünk a sulihoz, körülnéztem, majd megpusziltam és kiszálltam a kocsiból.

Hogy én erre nem is gondoltam! Apum megint szebbé tette a napomat, amit már senki nem ronthatott el.

Katy ott várt az ajtóban, együtt mentünk be az iskolába, majd ötödik órán nem mellém ült le, amit furának tartottam, hiszen minden órát mellettem tölt. De rájöttem, mi az oka, hiszen rajzóra volt, Ronald biztos megint mellé ül. Messziről hallottam a tanár úr cipőjének kopogását. Utoljára hátranéztem, és láttam, hogy Katy szenvedélyesen beszélget Ronalddal. Elgondolkodtam reggeli beszélgetésünkről apával, és felfigyeltem most először, hogy több fiú bámul, mint hittem, majd George, a második leghelyesebb fiú, odalépett hozzám.

 – Ideülhetek? – kérdezte meg szégyenlősen.

 Elnéztem a válla felett a helyére, hogy miért nem a padtársa mellett ül, de nem volt itt, így biztos voltam benne, csak azért ül ide, hogy ne legyen egyedül.

 – Igen, ülj csak le – magam is éreztem, hogy mennyivel lágyabb hangon szóltam hozzá.

De tudtam, hogy semmiféleképen nem szerethetek bele senkibe, hiszen Jacob hamarosan visszatér hozzám, és újra boldogak lehetünk együtt.

Bejött a tanár úr, majd térbeli ábrázolásról beszélt, amit következő órán veszünk, ezért George-nak adódott alkalma velem beszélgetni.

 – Mit csinálsz ma, ha hazaérsz?

 – Hát megtanulok, utána díszítjük a házat.

 – Oh, bulit tartotok? – kérdezte meglepődve.

 – Nem, vagyis mondhatjuk annak is, tudod, papám újraházasodik, és nálunk lesz megtartva az esküvő, nagynéném pedig örömmel vállalta a szervezést, én meg segítek neki.

 – Értem, pedig gondoltam, elmehetnénk sétálni vagy moziba – hajtotta le a fejét szégyenlősen.

 – Tényleg sajnálom, de ma nem érek rá, sőt a héten sem, de jövő héten szabad vagyok.

 – Jó, rendben. Amúgy mennyire vagy szabad? – kérdezte.

Először nem tudtam, mire véljem ezt a kérdést, szóval engem akar, de hiszen nekem nem is tetszik, vagyis jól néz ki, de alig ismerem.

 – Bocsánat, de már van fiúm – mondtam zavarodottan.

 – Na, és ki a szerencsés, aki ilyen könnyen megkapta ezt a csinos lányt?

 – Oh, George, szerintem ez már nem rád tartozik – válaszoltam kicsit felháborodva, de rögtön megbántam az éles szavakat. – Ne haragudj, nem megbántani akartalak, csak ez a téma érzékenyen érint, mert a barátomnak, el kellett utaznia egy kis időre, sajnos.

– Te meg persze vársz rá, igaz? – kérdezett vissza.

 – Amíg csak élek – mondtam, és ezzel be is befejeződött beszélgetésünk.

Ma anya jött értem, örültem neki, hiszen vele azért könnyebb beszélni. Nem olvassa ki minden gondolatomat. Egy nagy puszival köszöntöttem.

 – Szia, Renesmee, úgy hiányoztál. Sajnálom, hogy tegnap csak úgy megszöktem apuddal – mondta, miközben elmosolyodott.

 – Semmi baj, anya! Hazavisszük Katy-t?

 – Igen, persze, és ha már arra járunk, beugrunk a papához, mert el kell vinni a küldeményt – mutatott be a kocsiban lévő magazinra, amire az volt felírva,

 „Ezer fajta öltöny”.

 – Alice küldi Charlie-nek, hogy kiválaszthassa az öltönyét, mert mást úgysem enged meg a drága nagynénikéd, erre is alig tudtam rávenni – mondta anya, kiborulva.

Kiért Katy is, nevetve ugrándozott le a lépcsőn, már így már előre tudtam, valami nagyon jó dolog történt, de nem adódott lehetőségem megkérdezni, mert anya szólt, így beültünk a kocsiba. Itt már volt alkalmam kíváncsiskodni:

 – Na, mi történt?

 – Képzeld, Ronald megkérdezte, járunk-e? – mondta izgatottan.

 – És remélem a válaszod igen volt.

 – Még jó, hogy. Utána pedig megcsókolt – mondta, tapsikolva.

Nagyon meglepődtem, de boldog voltam, amiért ő is az. Ugyanakkor motoszkált bennem egy furcsa érzés, érdekes volt, amiről apa és anya már sokat mesélt… a féltékenység. De hiszen miért lennék pont Katyre? Hiszen barátnők vagyunk több éve. Nagyon idegesített ez az érzés, de hamar rájöttem mi kellett nekem. Olyan szerető társ, mint Katynek Ronald, és nekem…Jacob. De ő most távol van, ki tudja, mit csinál ebben a pillanatban? Ki tudja hány nővel volt az óta. Egyre nagyobb lett a féltékenységem, így inkább eltereltem a gondolataimat, kezembe vettem a már ránézésre is súlyos magazint, bár persze nekem ez meg se kottyant, de egy embernek meggyűlt volna vele a baja. Kinyitottam, elkezdtem lapozni, amire Katy felfigyelt.

 – Mikor is lesz az esküvő? – kérdezte előrehajolva a hátsó ülésről.

 – Szombaton – előzött le anya.

 – Jaj, addig még fodrászhoz is mennem kell – aggodalmaskodott Katy.

Anyával összenéztünk, majd egy jót nevettünk, Katy rosszallóan nézett, így gyorsan beavattuk.

 – Ne aggódj, ilyenekre nem kell költened, tudod, a nagynéném fodrász, kozmetikus, lakberendező és szervező.

 Sorolhattam volna tovább, hogy mikhez ért még Alice, de akár éjfélig itt ülhetnénk, és különben is megérkeztünk Katy házához.

 – Szia, Katy, üdvözlöm anyudat, és tényleg ne aggódj a szombat miatt – mondta anya.

 – Szia! Holnap találkozunk, és majd este még felhívlak – kiabáltam Katynek, hogy hallja, mert már a bejárati ajtót nyitotta, bólintott, és hosszan integetett nekünk.

Gyorsan papa munkahelyére értünk. Szokás szerint bele volt mélyedve a helyi újságba, ami mostanában semmi rosszat nem ír, így szinte papának semmi dolga.

 – Szia, apa – köszönt anya, és átölelte Charlie-t.

 – Sziasztok, drágáim, mi járatban erre? – kérdezte megdöbbenve, miközben engem is megölelt.

 – Hoztunk neked valamit, Alice küldi – mondta anya, majd papa kezébe nyomta a nehéz magazint.

 – Mi a szösz? – meresztette szemét.

 – Azt üzeni Alice, hogy este eljön, addigra válaszd ki, melyiket szeretnéd, mert nincs sok idő. De be van cetlizve pár oldal, ha azok közül választanál egyszerűbb, és gyorsabb lenne – húzta anyu végig az ujját a magazinon.

 – Uram isten, ez még így is sok, és estére kell?

 – Igen, apa, ma estére.

 – Jó, értettem – majd a könyvet letette az asztalra.

 – Sajnálom, apa, de megyünk, Nessie-nek még tanulnia kell, én meg

Alice-nek segítek a díszítésben.

 – Jó-jó, menjetek csak, nekem lesz bőven dolgom, amivel elüthetem az időt, még akkor is, ha közben halálra unom majd magam – mondta Charlie.

 – Tudom, hogy ez kicsit sok, de kibírod, mégiscsak nagy nap az esküvő – felelte anya, biztató mosollyal.

 – Persze-persze, csak nem vagyok hozzászokva az ilyesfajta felhajtáshoz – hajtotta le a fejét Charlie.

 – Akkor megyünk is, kettesben hagyunk a nagy válogatással, de tudod, még lemondhatjuk, ha gondolod – ajánlottam neki.

 – Nem, dehogy is, menjetek csak, én elleszek, s mire Alice megjön, választok egy öltönyt, ígérem – mondta, miközben már a kocsi felé tartottunk.

 – Sziasztok! – köszönt el Charlie.

Mi már csak az autóból integettünk neki. Gyorsan hazaértünk.

 Épp, hogy beléptünk a házba, Alice rögtön letámadott minket:

 – Oh, képzeljétek, már minden készen áll az esküvőre és még csak hétfő van. Mit fogok csinálni ezek után? – kérdezte Alice, kétségbeesve.

 – Nézd, Alice, most szállt le egy porszem a szőnyegre, így újra le kell porszívóznod – viccelődött Emmett a tévét nézve.

 – Nagyon vicces vagy bátyó, akár te is megteheted – gúnyolódott Alice, aki már ment is a porszívóért. De Emmett nagy csalafinta mosolyra húzta a száját, Alice pedig megtorpant a konyhaajtóban és gyilkos szemekkel nézett vissza.

 – Meg ne próbáld, Emmett McCarthy Cullen – kiabált, mire Em kirohant az erdő felé, Alice meg utána.

 – Azt tervezgette, hogy hoz magának egy kutyát, valami jó nagyot és játékosat, ami majd szétrág mindent, és persze nyáladzik is – mondta apu az értetlen nézésünkre.

 – Egy pitbullt? – kérdeztem, nagy nevetés közepette.

Nem felelt senki, Alice ugrásait figyelték, bár Jasper nem bírta sokáig, így kiszaladt, hogy lecsillapítsa Alice-t, mielőtt valami baja esik neki, vagy Emmett-nek. Engem ez már nem izgatott, úgyhogy felmentem szobába. Rosalie, ott volt az ágyon és a könyvemet olvasta.

Mikor meglátott, felemelte fejét és elmosolyodott.

 – Ne aggódj, mindjárt végzek, csak három oldal van hátra – közölte.

 – Jó, semmi baj, nekem úgyis meg kell írnom a házi dolgozatot.

 – Segítsek, Nessie? – kérdezte Rosalie, aki már le is tette a könyvet, mert végzett vele.

 – Igen, persze, köszönöm.

Nagy mázlim volt néha, hogy ilyen családban élek, ahol mindenki mindent tud, így jó gyorsan be is fejeztük.

Felhívtam Katy-t, ahogy ígértem, épp, hogy felvette a telefont, rögtön elkezdett áradozni:

 – Képzeld, Ronald eljött és elmentünk moziba. Megvolt a második csókunk is.

 – Oh, hát ez nagyszerű – örültem vele együtt.

 – Ne haragudj, tudom, hogy Jake miatt most rossz neked, de olyan boldog vagyok.

 – Persze, természetes, hogy az vagy, miattam meg ne aggódj.

Beszélgetés után lementem a nappaliba. Mindenkit ott találtam, leültem apa mellé, nekidőltem, és odasúgtam.

 – Apa, szeretnék egy kiskutyát. – Legszebb mosolyomat öltöttem fel hátha meggyőzőbb leszek.

 – Te komolyan kutyát akarsz hozni egy vámpírokkal teli házba? – hitetlenkedett Emmett.

 – A te ötleted volt – vágtam oda a szavakat élesen, remélve, hogy veszi a lapot, s nem szól bele, mert ha miatta nem kapom meg a kutyát, akkor neki kell szórakoztatni nap, mint nap.

 – De végül is, miért ne, már tálja is van Rosalie készített egyet Jacobnak születésed előtt – nevetett fel Esme, de most vele együtt kacagott Rosalie is.

 – A neve, ha lehet, akkor Blöki legyen, mert az áll a tálon – mondta Rose kicsit lágyabb hangon.

 – Minek neki nevet adni azért az öt percért? Utána úgyis vacsi lesz – mondta Emmett, majd nagy nevetésben törtek ki mind a ketten. Erre én rányújtottam kicsit a nyelvem, és már kezdtem lemondani a kiskutyáról.

 – Miért ne lehetne kiskutyája? Ha neki ez kell, akkor induljunk – mondta apa, aki már az ajtóban várt.

 – Nagyszerű, más sem hiányzik csak egy büdös korcs – mondta Emmett –, de ha már apád is megy, légy szíves, Edward, valami kis finomat válassz.

 – Értettem – mondta apa mosolyogva, én meg kicsit csúnyácskán néztem Emmettre, de ő csak rám kacsintott.

A legközelebbi állatmenhely Port Angelesben volt. Gyorsan odaértünk apa tempójával, aki örömömre nem hozott fel semmilyen kínos témát.

Végigsétáltunk a több tucat kiskutya mellett többször is, mire én egy négyhónapos Golden Retrievert választottam.

 – Lányom, miért nem ezt a szép bernáthegyit visszük, hidd el, a nagytestű kutyák finomabbak – közölte apa suttogva.

 – Ugye, nem gondolod, apa, hogy Emmettnek visszük vacsorára? – kérdeztem hitetlenkedve.

Apa csak nevetett, és nem válaszolt.

A kocsiban el is döntöttem, mi lesz a kiskutyám neve, mivel lány így a

Viky nevet kapta. Megint láttam apát mosolyogni, de nem értettem.

Hazaértünk, Esme már várt minket, tett ki a kutyámnak vizet és ennivalót.

Emmettet nem láttam sehol. Így nyugodtan tettem le Vikyt. Annyira magabiztos voltam, hogy felmentem a szobámba az egyik kis nyakláncomért, ami pont rá illett a nyakára.

De mire leértem, a kutya Emmett kezében volt, és ajkai rátapadtak Viky nyakára. Szörnyű morgásban törtem ki, öklömet olyan erővel szorítottam össze, hogy a nyaklánc porként hullott a padlóra. Mindenki megijedt, hogy most neki ugrok Emmetnek. Jasper hangulatmódosító képessége lenyugtatott, de nem teljesen. Tovább morogtam rá, és lassan támadó pozícióba ereszkedtem.

Mire Emmett elengedte kiskutyám nyakát, és hangos nevetésben tört ki.

 – Itt van, él, ne aggódj, Renesmee, nem esik bántódása a kicsi Vikynek.

 – Tudod mit, Emmett, elegem van, tartsd a fogaid két méter távolságra a nyakától, mert ha nem, akkor kénytelen leszek megtámadni, széttépni és elégetni téged – mondtam, miközben kimeresztettem fogaim és a legmérgesebb arcot vágtam.

Mindenki megijedt ezek hallatán, kivéve Emmettet, aki jót nevetett rajta és óvatosan emelni kezdte Vikyt a szája felé.

Mint a villám, úgy rohantam oda és tepertem le Emmettet a kanapéról. Úgy érkeztünk, hogy én a hátán ültem, ő meg a földön hasalt.

Apa és Jasper jött oda és szedtek le Emmettről, aki még mindig nevetett.

 – Na, Em, jobb lesz befejezni a játékot, mert egy gyilkos fenevad lakik itt – szólt Rose.

Megfogtam kiskutyámat, aki csodák csodájára még élt, és felvittem a szobámba, de megtorpantam, amikor a csengő megszólalt.