Kérések

 – Nyugi, hugi! – szólalt meg Emmett, aki éppen a virágokat szedte össze villámgyorsan, hogy Alice-nek ne legyen ezzel sem dolga, hanem csak játsszunk.

 – Rendben, Em, mehetünk, amiért ilyen aranyos voltál. Látod, nem is olyan nehéz segíteni egy picikét.

Emmett ölébe kapta húgát és kétszer körbefordult vele, majd, egy puszit nyomott a homlokára.

 – Ő az enyém! – kiáltott morogva Jasper, de a morgásból azonnal halk kuncogás lett.

Csinálni kellett a felszültséget, hogy a játék igazán izgalmas küzdelem lehessen.

Most már mindenki örült, csak Rosalie húzta kicsit a száját, hogy mi van, ha elered az eső, és elázik a haja, hiszen az esküvőre külön megcsináltatta.

 – Nyugodj meg, Rosalie, az eső nem teszi tönkre a frizurád – mosolygott Alice.

 – Csak a futás közben a szél – hahotázott Em, mire Rose jól bokán rúgta.

 – Nincs jó hangulatod, kicsikém, nekem pedig mindegy, milyen madárfészek van a fejeden, úgyis tetszel – csókolta meg a vállát Em.

 Még anya is örült, szinte ujjongott, mivel először játszhat reméltem, én is beállhatok majd.

Összepakoltunk, minden készen állt. Futva tettük meg az utat, hiszen úgy a legegyszerűbb és leggyorsabb.

Már ott is voltunk a tisztáson. Carlisle ment és kijelölte a pályát, amit tényleg nem nevezhetnénk éppen átlagos méretűnek. Két csapatra osztottuk magunkat, az elsőben Emmett, Rose, én és Carlisle. A másik csapatban Jasper, Alice, apa, anya. Szerintem az erőviszonyok, egyenlők voltak, bár Em oldalán megnyerhetjük a mérkőzést.

 – Renesmee, szeretnél kezdeni? – kérdezte Emmett.

 – Hát persze – vágtam rá azonnal.

Em rögtön a kezembe nyomta az ütőt. A játék megkezdődött, Alice dobta a labdát, sikerült eltalálnom és jó messzire elütnöm. Azonnal elkezdtem futni, hogy körbeérjek a túlméretezett pályán. Húsz másodperc alatt sikerült is, kiejtés nélkül. Carlisle volt a következő ütő, ő sokkal messzebbre ütötte a labdát és gyorsabban ért be, mint én. Szépen végig ment mindenki, így helyet cseréltünk, beálltam a második bázisra, Em az elsőre, Rose a harmadikra, Carlisle pedig középre. Az ellenfél csapatában anya kezdett, a labdát sikerült jó messzire elütni, viszont kiesett, mert nem tudta körbefutni a pályát. Emmett naná, hogy a földön fetrengett a nevetéstől. Ezért anya tettetett sértődéssel lesétált a pályáról, és Esmét intette a helyére.

 – Kicsim, ne is törődj velük – karolta át Esme a vállát.

  – Semmi baj, majd legközelebb lesöpröm őket a pályáról – nézett anya Emmett felé szúrós szemekkel.

 – Édesem, majd megmutatom nekik helyetted is – szaladt oda apu.

 – Nem kell ennyire sajnálni, inkább játsszunk tovább – lehelt egy gyenge csókot apu szájára, majd hátat fordított és elinalt.

 A következő körben nem sikerült eltalálnom a labdát harmadszorra sem, nem értem, miért, de így ebből a játékból kiestem.

 – Jaj, kicsi Nessie, olyan vagy, mint anyukád, a kispadon a helyed – nevetett fel megint csak Em.

 Mire én csak megrántottam a vállam, és figyeltem a játékot tovább.

 – Ne is törődj a nagybátyáddal mindig csak a szája jár, holott tudjuk, hogy mindig csal, és ahhoz képest, hogy kezdő vagy, elég jól játszol – dicsért meg Esme.

Nem igazán jó a kezdő kifejezés rám, tény, hogy még soha nem játszottam, de a nagybátyámmal minden este baseball meccset néztünk, szóval nagyon értek hozzá mivel kommentáltak mindig mindent, hogy tanuljak is. Ilyenek az igazi nagybácsik, imádom őket, csak Emmettől mászom néha a falra.

Nagyon sokáig játszottunk, de egy cseppet sem untam. A játékot nagy-nagy fölénnyel mi nyertük meg, aminek a másik csapat nagyon nem örült, de apa megígérte, hogy otthon rendezünk egy szkander versenyt is, mindenki-mindenki ellen.

 – Így lesz lehetőségünk visszavágni a szájhősöknek – nevette el magát anya.

Kimentünk a garázsba a direkt erre a célra gyártatott asztalhoz, mert még nem volt meg, addig Esme gyönyörű bútorjai szenvedték meg a játékos kedvű napokat. Emmett odaintett magához.

 – Na gyere, kislány, mutasd meg, mi rejlik benned.

 – Fogadnék, hogy lenyomlak – vágtam rá azonnal.

 – Annyira bízol magadban, hogy feltennéd tétként akár Vikyt is? – kérdezte.

Elgondolkodtam, hogy megéri-e, hiszen ha nem nyerek, akkor az én kis Vikymet vacsorázza meg.

 – Igen, felteszem – mondtam neki, mire ő nagyon meglepődött.

Ránézett Vikyre, majd a vicc kedvéért megnyalta a száját. Szemembe nézett, majd elmosolyodott. Én is visszamosolyogtam, és nekifeszültem izmos karjának.

 – Kérlek, Em, azért a kezét hagyd meg, és ne törd le – mondta könyörgően anya.

 – Nyugi, hugi, neked még jövök egy visszavágóval.

 – Ne a szád járjon, hanem figyelj oda – vágta tarkón Rosalie.

 – Au, Rose, ezt meg megint miért kaptam?

 – Mert jólesett – csillantak fel szemei.

Erősen koncentrált arra, hogy még csak meg se erőltesse magát, és úgy nyomjon le, de kőkemény kezembe ütközött, amit meg sem bírt mozdítani, ami azt illeti, én sem az övét. Csak néztük egymást, feszítgettük a kezünket, de semmi. Már tíz perce ez ment, mire apának elege lett.

 – Na, jó, ennek itt vége, kemény kislányom van – mondta büszkélkedve, hagyjátok abba, egyikőtök sem nyert.

 – De mi lesz így a vacsorámmal? – hitetlenkedett Em.

 – Hát, Viky nem lesz a vacsorád, ma nem – mondta apa.

 – Na, akkor gyere királylány – szólt Emmett anyának.

Anya tényleg úgy ment oda, mint valami grófnő. Apa és Em is elmosolyodott rajta. Ez a menet valamiért gyorsabb volt. Anya nekifeszült Emmettnek, aki ellenállt volna, de hiába, mert anya simán lenyomta megint.

 – Csaltál, nem figyeltem eléggé – durcáskodott Emmett.

 – Látod, én szóltam – mondta Rose.

Anyu meg csak megrántotta a vállát.

 – Így jártál – mondta neki, miközben felállt.

 – Látod, fiam, milyen érzés, mikor a másik nem tartja be rendesen a szabályokat, és úgy nyer – fogta meg a vállát Esme, hogy kimutassa együtérzését. Anyura meg lágyan rámosolygott.

Látszott Emmetten a csalódás és a bánat, amiért megint vesztett.

 – Holnap, ha nem nyomlak le, hugi, akkor a lányod hozhat még egy kiskutyát nekem is, amit én fogok etetni – mondta Emmett hirtelen, de maga is elgondolkozott rajta, hogy mi lesz egy kutyával mellette.

 – Akkor már tudom is, melyik fog neked a legjobban tetszeni – szóltam oda nevetve, de mégis komolynak tettetve magam.

 – Apa, emlékszel arra a kutyusra a sor végén?

 – Persze, kicsim, pont Emmettnek szánták, hiszen, ha jól emlékszem, akkor Mackónak hívták.

 – Igen – vágtam rá.

 – Végre valami finom, nagy kutya is lesz a háznál – emelte fel a fejét Em.

 – Hát nem tudom, hogy az a húszcentis Chihuahua éppen nagynak számít-e és finomnak. Bár olyan aranyos rózsaszín, kutya body volt rajta, szinte „ennivaló”– mondtam még mindig tettetett komolysággal.

Mindenki nevetett, kévévé Emmettet, aki fintorogva állt fel, és ment oda Carlisle-hoz.

 – Ugye, az nincs a fogadásban, hogy meg is kell tartanom egy napnál tovább? – suttogta Em.

 – De igen, benne van, főleg, hogy így mondod, legyen a megtartási idő az a nap, amikor Jacob visszatér – mondtam neki.

Így legalább nem én vagyok az egyetlen, aki várja Jacobot.

 – Oh, Jacob, ha hallasz – fohászkodott Emmett –, siess, mert ha három héten túl kell kibírnom majd a korcsot, akkor téged is vele együtt eszlek meg – mondta Emmett az égre nézve.

Rá mosolyogtam egy kis fintorral, mert érdekes volt ez a „kérése”, de inkább elhessegettem a gondolatokat.

 Most Jasper és apa mérte össze erejét. Persze Alice megint megnézte, ki fog nyerni, nagyokat ujjongva ugrált egy helyben, mint valami elemes plüss nyuszi. Ezért is kezdtem kicsit elszomorodni, hogy most Jasper nyer. Habár apu és Jasper ereje talán egyenlő volt, mert hol az egyik, hol a másik győzőt. A mi édes, drága, csodálatos Esménk előre lépett, és rámosolyodott anyára, hogy hátha megpróbálkoznak egymás erejével.

 – Drágám, én is meg szeretném próbálni, leszel olyan kedves, és játszol velem egyet? – mosolyodott el bizonytalanul.

 – Persze – jött anyutól a válasz, habár láttam rajta, nem igazán tetszik neki az ötlet.

 – Bells, de ne hagyd magad. Azért is kérlek téged, mert ha te megígéred, nem szeged meg, hiszen a többiek mindig csalnak – nézett körbe.

Az erőpróba sokáig kiegyenlített volt, de végül csak anyu győzött, hiszen nem akart csalódást okozni Esmének azzal, hogy hagyja nyerni és így csal. Emmett kisgyermekes, durcás arccal ment oda Esme elé, és vágta oda, hogy ő „soha nem csal”, csak Edward és Alice olyanok. Ezen a kisfiús arcon és  ahogy elmondta, nevetnem kellett. Én nem próbálkoztam mással, csak néztem, ahogy játszanak. A legviccesebb mégis anya és apa párbaja volt, szintén kiegyenlítetlen.

 – Kicsim, nézd csak, ki jött hozzád! – szólt apa az erdő felé nézve.

Mindenki felkapta a fejét, azt hittük Jacob az, de nem, Seth jött hozzám.

Közelebb sétált a garázshoz, és mindenkit üdvözölt, némi remegés látszott a kezén, talán csak félt, régen járt itt.

 – Szia, Nessie, eljössz velem sétálni a La push-ra? – kérlelt.

 – Persze, csak felveszem a dzsekimet, addig várj!

Berohantam és pillanatok alatt ki is értem, megvártam még Seth és apa befejezik a beszélgetést.

 – Seth, készen vagyok, indulhatunk – kiabáltam oda.

Nagy léptekkel egy pillanat alatt ott volt mellettem, még utoljára visszaintettünk és elindultunk.

 – Minek köszönhetem látogatásod?

 – Sétáljunk egy kicsit, majd utána mindent elmondok neked, addig is mesélj, tudod, nekem bármit elmondhatsz.

 – Köszönöm, Seth, örülök, hogy eljöttél, kell egy kis kikapcsolódás, amúgy is hiányoznak már a farkasok.

 – Farkasok? Véletlenül nem csak egy bizonyos farkas?

 – Húú – fújtam ki a levegőt. – Nem teljesen van ebben igazad, mert mióta nincs itt, titeket sem látlak, tudod, mennyire, bírlak téged és Quilt is, hiányoztok nagyon – böktem oldalba.

Kiléptünk a sűrű erdőből, és a gyenge napsugarak megvilágították bőrömet. A lemenő nap vörösen izzott a tenger felett, gyönyörű kilátást nyújtott. Seth leült egy fára, és megpaskolta maga mellet, hogy én is telepedjek le mellé.

 – Szóval térjünk a tárgyra – szólítottam fel.

 – Renesmee, talán tényleg neked hiányzik a legjobban Jake, de mi is hozzá tartozunk, és Leah kezd megőrülni nélküle, és nem tagadom, engem is irritál a távolléte.

 – Igen, ezt értem, és mit szeretnél, mit tegyek?

 – Igazán szerintem semmit nem tudsz tenni, két hete a keresésére indultam. Ami azt illeti, távolról hallottam a gondolatait. Szó szerint elzavart, pedig az alfám, rosszul esett, de hidd el, hogy szenved, hallottam, mit él át. De fél visszajönni hozzád, nem értem, miért. Talán már megbánta, amit tett és még egyszer nem akar a szemed elé kerülni. Olyan buta, te vagy az egyetlen, aki hatni tudna rá.

 – Azt szeretnéd, menjek utána?

 – Szeretnénk, mindenki! Kérlek!

 – Sajnálom, nem állok készen arra, hogy most azonnal utána menjek, talán majd pár hét múlva. Közeledik az évvége, bele kell húznom, nem hagyhatok ki csak úgy napokat, hidd el, akár most indulnék, de nem hagyhatok itt mindent úgy, ahogy Jake tette.

 – Rendben, megértem, mi nem megyünk utána, viszont ha te elindulsz, remélem, szerencsével jársz, és visszahozod nekünk.

 – Amint tudok, megteszem a tőlem telhetőket, ne aggódj!

 – Megfelel, de most mennem kell, mert ma én őrjáratozom a környéken – ölelt át öblös karjaival.

Olyan meleg volt, régóta várom ezt az ölelést, alig akartam elengedni, de eltolt magától.

 – Félsz valamitől, Nessie? Hazakísérjelek?

 – Nem, nincs semmi, és tudok vigyázni magamra – mosolyogtam rá meggyőzően.

Az erdő sötét volt, de mivel útközben megéheztem, kerestem magamnak pár szunyáló antilopot és megvacsoráztam. Amikor hazaértem, Emmett épp baseball meccset nézet, és nagyokat ujjongott. A többiek csak karba tett kézzel ültek és talán engem vártak, vagy csak egyszerűen unatkoztak.

 – Fiúk, kérlek titeket, sakkozzunk! – mondta kérlelve Alice.

 – Naná, hogy játszok – ugrott apa azonnal.

 Ez egy érdekes játék lesz, izgat, hogy ki fogja megnyerni, hiszen apa tudja, hogy Alice mit lép, és Alice is látja előre, hogy apa hová lép.

Természetesen apa nyert, mert soha nem döntött előre, hogy mit lép, mégiscsak több esélye van ezzel a képességgel.

 – Van valakinek kedve játszani velem? - kérdezte Alice.

 – Én játszanék, de igazságtalanság lenne, hiszen úgyis te nyersz – válaszoltam szomorúan.

 – Áh, hagylak nyerni, nem nézem meg előre, hogy mit lépsz – ígérgette Alice.

 – Na, jó! – egyeztem bele.

Nekiálltunk a játéknak, tényleg nem tudta, hová lépek, így igazságosan játszottuk végig. De naná, hogy ő nyert.

 –Ne szomorkodj, Nessie, ügyesen játszottál, csak még gyakorolni kell – biztatott Alice.

 – Ja, persze, csak nem veled – válaszoltam mosolyogva.

Elszomorodott, lehajtotta fejét, mint aki haragszik. Odaléptem hozzá, majd leültem.

 – Jaj, Alice, ne csináld már, tudod, hogy más úgysem játszana velem.

 – Tudom – felelte.

Miközben én Alice mellé léptem, addig Carlisle és Apu ment a táblához, és kezdek bele egy partiba.

 – Apa fog nyerni, igaz?

 – Nem tudjuk pontosan, mert van úgy, hogy négy-öt napig is eltart egy játék, mert Carlisle alaposan és mégis hirtelen dönt. Az idők során olyan jól kiismerte apudat, így nem tudni. Mondjuk, nekem ez túl unalmas és hosszú játszma – válaszolta kicsit egyhangúan Jasper.

 – Rose, mi lenne, ha mi is ilyen megfontoltak lennénk? – vigyorodott el Emmett.

 – Akkor már nem a sokadik házat bontanátok le – válaszolt neki apu, és erre megint csak kitört a nagy nevetés. Csak Esme nem nevetett, hiszen a szigetét is majdnem, hogy romokká zúzták.

Szomorú, ha ez eszébe jut. Nem haragszik rájuk, csak a munka volt rengeteg. A sziget rendbe tétele több mint egy hónapba telt. Megint Alice-t néztem, aki még mindig ott ült, mozdulatlanul, magába mélyedve.

De most hirtelen felkapta a fejét és a messziségbe bámult, látomása volt. Mindig megborzongtam, hiszen általában rosszakat látott. Balesetet, valaki érkezését stb. Ritkán adódtak olyanok, hogy valami jót látott, vagy csak nem közölte velünk. Még nem nézett le rám, de arca aggodalmassá vált, ami már csakis rosszat jelent.

Picit megráztam a vállát, hiszen kezdett elönteni a félelem, de nem reagált.

Ott ültem és vártam, ameddig a tenyerébe temette a fejét.

 – Mi baj van? – kérdeztem.

Először megint nem felelt, majd halkan suttogva csak annyit tudott mondani „Katy”.